2011. október 15-én délután eszméletlen kisgyerekhez riasztották a miskolci mentőket egy környékbeli kistelepülésre. Mire az esetkocsi a helyszínre ért, az egyéves Julika már nem élt. Késő délután volt, a házban, ahol a gyermeket találták, nem volt világítás, ezért a mentőben kezdték meg a kislány újraélesztését. Nem sokkal később tucatnyi rendőr is érkezett, majd még egy mentőautó orvossal. Egyórányi küzdelem után feladták. Az orvos kitöltötte a halottvizsgálati bizonyítványt, melyben a baleset körülményei miatt boncolást és hatósági eljárást kezdeményezett, az esetkocsi elvitte a holttestet. A rendőrök estig folytatták a tanúk kihallgatását és a helyszínelést. Négy nap múlva megvolt a boncolás is: a halál közvetlen okaként "agyi beékelődést" diagnosztizáltak, aminek közvetett oka az volt, hogy a gyerek "ágyból leesett" - így fogalmaz a dokumentum. Julikát eltemették, a rendőrség kihallgatott még egy-két tanút, aztán néhány hét múlva bűncselekmény hiányában lezárták a nyomozást.
A telepiek szerint
De a telepen másképp értékelik az eseményt: a túlnyomó többség meggyőződéssel állítja, hogy nem baleset történt, Julikát V., az apja ütötte agyon. Pontosabban rúgta. A telepen megszilárdult narratíva szerint ez több okból is nyilvánvaló. Egyrészt V. korábban is rendszeresen verte a feleségét, Erzsikét és a gyerekeit, többször ki kellett hívni hozzájuk a rendőröket is - legutoljára a kislány halála előtt két héttel. De hiába érték egymást a botrányos jelenetek, a hatóságok láthatólag nem tettek semmit. A passzivitás láttán a helyiekben kialakult a vélekedés, hogy amit V. tesz, azt "nem lehet megfogni". Egy idő után nem is vártak külső segítséget, a maguk eszközeivel próbálták féken tartani a férfi agresszióját - nem sok sikerrel. Az egyre inkább elmérgesedő helyzetben rendszeressé váltak a gyerekek miatti, olykor verekedésig fajuló konfliktusok V.-ék és a tőlük háromháznyira lakó nagyszülők között is. Némileg magyarázza a gyermekjóléti jelzőrendszer szereplőinek passzivitását (lásd az interjút keretes anyagunkban), hogy ezek a konfliktusok, amelyek elsősorban a feleség édesanyja és V. között zajlottak, olyan viharosak voltak, hogy eltakarták a V.-ék ajtaja mögött történteket.
Azon az októberi délutánon az apa egyedül volt otthon: a mama két napja a miskolci kórházban volt Julika ikertestvérével, akit szintén valami közelebbről meg nem határozott trauma miatt kellett az ügyeletre bevinni. "Pelenkáztuk, valahogy úgy rugdosott, nem sikerült, próbáltuk, aztán meg úgy sírt, hogy elkékült, be kellett vinni Miskolcra. Az ügyeletes orvosnő azt mondta, hisztéria, azért nem tudott rendesen levegőt venni" - így emlékszik a mama. A kórházi kezelésbe torkolló "hisztéria" után sem mozdult a gyermekjóléti jelzőrendszer: az ügy - hivatalosan legalábbis - nem jutott az illetékesek tudomására.
Arra is meglehetős egyöntetűséggel emlékeznek a helyiek, hogy az "ágy", aminek a felborulása a hivatalos verzió szerint Julika halálát okozta, nem lábakon, hanem téglákon állt, és legfeljebb negyven centire volt a földtől. (Az általunk megkeresett gyermekorvosok és traumatológusok szerint is nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy egy járni nem tudó gyerek ilyen magasságból le- vagy az ágyból kiesve halálos kimenetelű koponyasérülést szenvedjen.) Sikerült megtalálnunk az egyik helyszínen járt mentőorvost: akkor sem hitte el, és ma sem hiszi, hogy a kiságy felborulása lett volna a halál oka. Ráadásul a telepen máig ott él egy kislány, akiről köztudomású, hogy a baleset után közvetlenül benyitott V.-ék házába - az élettelen Julikát a mentők kiérkezése előtt a nagyszülők házában próbálták eszméletére téríteni -, és az ágyat még ott látta a helyén. (A gyereket a nyomozás idejére valósággal eldugták a rendőrök elől.) Azt az ágyat, amit a kiérkező mentősök már felborulva találtak. A telepiek gyanakvását tovább fokozza, hogy a nagyapa három nappal Julika halála előtt "fölment" a jegyzőhöz; jegyzőkönyvet vetetett föl arról, hogy szerinte a gyerekek veszélyben vannak. A jegyzőkönyvet azonban néhány hét múlva már nem találták - a nagyapa nem kapott példányt -, és nem sokkal később a jegyző is felmondott.
A szülők az eset után a megmaradt három gyerekkel elköltöztek a faluból, és az ott élő rokonokkal is megszakították a kapcsolatot. Miskolcon fogadták be őket az anya unokatestvérei, de V. továbbra is rendszeresen bántalmazta a családját. Néhány héttel a gyerek halála után az anya ismét a miskolci korház ügyeletére került, ezúttal egy öt-hat centi mély szúrásnyomot kellett ellátnia az ügyeletes orvosnak. Magyarázatáról, miszerint krumplihámozás közben elesett, az orvos néhány kérdéssel bebizonyította, hogy képtelenség, de ezzel meg is elégedett, további intézkedés nem történt. Hónapok teltek el ilyen körülmények között, mire az illetékes gyámügyi hivatal megtalálta a családot. A gyerekeket - épp a szülők súlyosan veszélyeztető magatartása miatt - "kiemelték": a két kisebb nevelőszülőkhöz, a nagyobb nevelőotthonba került. A végleges elhelyezésükről egyelőre nem született döntés: az illetékes gyámügyi hatóság az életben maradt gyerekek gyámjául ugyan kis híján V. viszonylag rendezett körülmények közt élő szüleit jelölte ki, de erről az utolsó pillanatban letettek. A feleségét az eset után is folyamatosan bántalmazó V.-t Erzsike rokonai - mondván, családtag - egy ideig ugyanis megtűrték, de az egyik brutális eset után a szó szoros értelmében kiverték abból a lakásból, ahol addig szívességből meghúzhatták magukat. V.-nek a tudtára adták, hogy többé a környéken se mutatkozzon. Erzsike, aki mögött 21 éves korára egy hosszú bántalmazó kapcsolat feldolgozatlan traumája, egy kudarcba fulladt családalapítás van számos nevelőszülőkhöz adott meg egy halott gyerekkel, végül visszaköltözött a szüleihez. 15 éves volt, amikor megszöktette innét az éppen csak nagykorú V., aki ekkor már túl volt egy öngyilkossági kísérleten, és diagnosztizált, de kezeletlen depressziójával és súlyos drogfüggőségével küzdött. Egy év múlva megszületett az első gyerek, aki néhány hónap vándorlás után Erzsike anyjánál kötött ki.
A hivatalok szerint
"Á, velük nem lehet semmit" - mondja a település polgármestere Erzsikéék családjáról. Szerinte a nagyszülők életmódja volt a legfőbb probléma, ebből adódhattak a konfliktusok is, de arra nem volt különösebb ok, hogy a jegyző intézkedjen, pláne, hogy a gyerekeket kiemeljék a családból. Egyébként is, itt minden elég reménytelen, ahogy ez egy ilyen borsodi településen elvárható. Bár a falunak van négy, mostanában épült kisebb közparkja térkővel, szoborral, a tavalyi pályázaton elnyert szociális tüzelőtámogatást például nem vették igénybe, mert a fuvart a településnek kellett volna fizetnie, az meg azért sok lett volna. "Forráshiányosak vagyunk, egyhangú testületi döntés volt" - mentegetőzik a polgármester. Merthogy három gyereket február végén azért kellett a telepről elvitetni Miskolcra, az "intézetbe", mert a szülőknek se pénze, se tüzelője nem volt már, és éjszaka kemény fagyok voltak. Az iskolában még rosszabb a helyzet, százszázalékos a szegregáció: "Reménytelen, nincs is itt már egy magyar gyerek sem, elvitték mindet, ide már csak a nemzetiség jár." A polgármester igazat mond, a tanárok is teljesen reményvesztettek, többségük nagyjából így is tekint a feladatára.
Láthatatlan szakadék választja el a település két részét, nincs is nagyon érintkezés a felek között: ahol a "magyarok" laknak, ott a közmunkások tartják rendben a közterületet, de a telepre már nem jönnek be, ott mindenki maga takarít, mert ha szemét van, elveszik a segélyt. (Különös módon a két településrész közti zónában van a "boltocska", ahol havi ötven-száz százalékos kamatra lehet hitelben vásárolni - ezt viszont egy "magyar" üzemelteti.)
Nem tudott mit kezdeni Erzsikéékkel a települési családsegítő munkatársa sem. Most sem tud. Láthatóan nem örül, amikor Julika története szóba kerül. Bár V.-ék a hivataltól néhány száz méterre laknak, ő nem tudott a gyerekek bántalmazásáról semmit, csak a két nemzedék közti konfliktust látta - most is a nagyapát vádolja, hogy nem tett feljelentést. "Maga miért nem tett feljelentést? Ide járt nekem panaszkodni, hogy csináljak valamit, de ha azt mondtam, jelentse fel őket, rögtön visszakozott. Most miért nem jelenti fel V.-t? Miért nem megy be Miskolcra, és jelenti föl a rendőrségen?" - támad rá a nagyapára, aki erre visszakérdez, hogy vajon nem a családsegítő dolga lett volna-e ez inkább. A valóságban persze Erzsikét félti, hogy baja lehet neki is, ha V. ellen nyomozni kezdenek. "Kimentünk nemegyszer, és azt láttuk, hogy turbékolnak a lányáék, hogy minden a legnagyobb rendben van. Mégis mit kellett volna csinálnunk?" - kérdezi a családsegítő munkatársa, majd látszólag minden átmenet nélkül elsírja magát, és kitessékel minket a helyiségből.
Hasonlóan beszél a családról a település védőnője. "Járt a mi nyakunkra is a nagyapa, hogy V. bántalmazza a gyerekeket, de ott nem az Erzsikéékkel volt a baj" - mondja fel ő is a "hivatalos" narratívát. A gyerekeket nem sokkal Julika halála előtt - épp a nagyapa kérésére - látta a háziorvos is. "Tetőtől talpig átnézte őket a doktor úr, de semmi nyomot nem talált." Bántalmazásról ő sem tud, szerinte ezt csak a nagyszülők találták ki, bár azt tényként említi, hogy a nagyobb gyerekek körül is voltak problémák. Julika haláláról nem hajlandó nyilatkozni, az egy lezárt ügy, ha valakinek kételyei vannak, forduljon a rendőrséghez. "Eleget rángattak be Miskolcra, amit tudtam, elmondtam a rendőröknek. Nem volt itt semmi különös, baleset történt." Amikor arra kerül a szó, hogy ha ide a nagyszülőkhöz helyezné őket a gyámügy, jó lenne-e a gyerekeknek, váratlanul indulat tör ki belőle is: "Nagyon örülök, hogy végre elvitték innét a gyerekeket, és remélem, soha nem kerülnek vissza hozzájuk."
Azt, hogy Julika halálának két lehetséges magyarázata közül melyik fedi a valóságot, nem tudhatjuk. Az biztos, hogy a kislány és a testvérei olyan családban éltek, ahol mindennapos volt a bántalmazás - ha más nem, az Erzsike felkarján látható különös heg mutatja ezt: világosan felismerhető egy felnőtt két fogsorának lenyomata. Az is biztos, hogy a gyermekjóléti rendszer szereplői vagy nem tudtak, vagy nem akartak tudni arról, mi folyik V.-éknél. Hogy a számtalan kétséget ébresztő mozzanat dacára miért zárult le mégis ilyen gyorsan a nyomozás, hogy a rendőrök miért nem gyűjtöttek alaposabban információkat az apáról, azt nem sikerült kideríteni; de a nyomozás alakulásában komoly szerepet játszhatott a gyermekjóléti rendszer szereplőinek vallomása. Megjegyzendő, hogy e szereplőknek - a gyerekorvostól a jegyzőig - a vallomásaik igazságtartalmától függetlenül is elemi érdekük volt, hogy a kislány halála után ne derüljön ki, hogy az apa évek óta bántalmazta a családtagjait.
Egy biztos: a következmények nélküli bántalmazásnak feltétele (volt) az a láthatatlan fal, amely a telepet elválasztja a község és az állam intézményeitől. A jelzőrendszer "süketsége" valószínűleg nem egyedi anomália, sokkal inkább következménye a növekvő reménytelenségnek és az intézményekbe vetett maradék bizalom lassú kopásának.
"A tényleges szám a sokszorosa lehet"Scheiber Dóra, az Országos Gyermekegészségügyi Intézet munkatársa Magyar Narancs: Kinek a kötelessége intézkedni, ha olyan jeleket észlel, amelyek gyermekbántalmazásra utalnak? Scheiber Dóra: Jelzési kötelezettsége mindenkinek van, a szomszédnak is. Kiemelt felelősségük van persze azoknak, akiknek hivatalból értesíteniük kell a gyermekjóléti szolgálatot, ha bántalmazásra vagy elhanyagolásra utaló jeleket tapasztalnak. A háziorvos és az egészségügy más szereplői, az óvónő, a bölcsődei gondozónő, a tanítónő, a családsegítő és persze a védőnő. 'k azok, akinek leginkább lehetnek erre utaló közvetlen információik. A védőnők azok, akik ebből a körből talán a legbonyolultabb szerepben vannak. 'k egyfelől az egészségügyi ellátórendszer tagjai - az elsődleges feladatuk jó ellátásához kifejezetten bizalmi viszonyra kell törekedniük a családdal. Kistelepüléseken viszont - különösen a hátrányos helyzetű térségekben -, ahol kevés szereplővel kell működtetni az ellátórendszert, az alapfeladatuk mellett még mindig előfordul, hogy a gyermekjóléti szerepkört is nekik kell ellátniuk. Ez az ellentmondás gyakran épp a bizalmi viszonyt rombolja. MN: A gyermekbántalmazás szempontjából kockázati tényező-e a szegénység és a szülők alacsony iskolai végzettsége? SD: Először is a bántalmazás nem merül ki a fizikai bántalmazásban. A szülők veszélyeztetőnek mondható viselkedése nagyon szerteágazó lehet. Hosszú, hasonlóan súlyos és akár az egész életre kiható traumát okozhat például az érzelmi elhanyagolás, ami a magasabb státuszú családokat is sújtja. Ugyanakkor közismert, és nyilván nehezíti a felmerülő problémák kezelését, hogy éppen a kiemelten hátrányos térségekben sokkal több a betöltetlen gyermekorvosi praxis, védőnői állás. MN: Hány gyereket bántalmaznak évente Magyarországon? SD: Ma hivatalosan közel 200 ezer gyerek minősül veszélyeztetettnek - az esetek közel negyedében indul eljárás fizikai bántalmazás miatt. De a tényleges szám az irodalmi adatok alapján ennek a sokszorosa lehet. Ezen a területen ugyanis jelentős a latencia: a háromszoros szorzót visszafogott becslésnek tekinthetjük, a hazai latencia akár 1:25 is lehet. A bántalmazásra vonatkozó adatok az egészségügyi rendszer adatai tükrében torzítottak lehetnek. Ezenfelül az egészségügyi adatok az egyes érintett szakmák - rendőrség, igazságszolgáltatás, gyermekjóléti központok stb. - adataival nem harmonizálnak, még jelenleg is hiányzik az egységes nómenklatúra és definíciórendszer. Ráadásul az egészségügyi fekvőbeteg-ellátó legtöbbször keresztmetszeti képben találkozik egy-egy esettel: nem feltétlenül látja az oda vezető lehetséges okokat és a potenciálisan fenyegető kifejletet. Az egészségügyi ellátónak - a jelzési kötelezettségén túl - nem is feladata az ügy feltárása, így a legritkább esetben tudja követni egy-egy ügy végkifejletét, mely mögött egy gyermek vagy egy egész család sorsa áll. MN: Melyik korosztály a leginkább veszélyeztetett? SD: Mind az ideiglenes elhelyezések, mind az Országos Kriminológiai Intézet adatai szerint a kora gyermekkor, és azon belül is a csecsemő- és tipegőkor, azaz az első két életév tekinthető a legveszélyeztetettebbnek, illetve a kamaszkorban látható egy második hullám. A nemzetközi szakirodalmi adatokkal ez korrelál. Egy két és fél millió gyermekkori sérülés adatait feldolgozó nemzetközi metaanalízis eredménye szerint a bántalmazott gyerekek közel fele egyévesnél kisebb. Ahogy nő a gyerekek életkora, úgy csökken a fizikai bántalmazás miatti halálesetek száma, azonban emelkedik a szökésben lévők és az öngyilkossági kísérletet elkövető gyermekek, kamaszok aránya - és a jelenség mögött nemritkán a bántalmazás, elhanyagolás valamely formája sejthető. |
(A cikk a Független Médiaközpont támogatásával készült.)
