„Már ötödik tanéve dolgozom egy iskolában, ahová azért vettek fel, mert fontos számukra a szakképzett drogprevenciós tevékenység. Mivel a jelenlegi köznevelési törvény nem teszi lehetővé az iskolai szociális munkát, pedagógus státuszra vettek fel. Tavaly ősszel rezgett a léc, végül véletlenül aláírták a szerződésem, azért vagyok még mindig állásban. Nem szeretem ezt a hazug helyzetet, szeretnék végre a saját nevemmel, szakmámmal, végzettségemmel és státuszommal dolgozni, hogy ne kelljen titkolóznom” – meséli egy középiskolában dolgozó szociális munkás. Esete nem egyedülálló, és rámutat arra a rendszerhibára, amely évek óta megkeseríti az iskolai szociális munkások életét: bár szakmájukat egyetemen oktatják, törvényi szabályozás nem teszi kötelezővé az iskoláknak az alkalmazásukat. A lehetőség persze megvan, de amikor egy iskolának fejlesztő pedagógusra vagy iskolapszichológusra (őket a köznevelési törvény legalább nevesíti) sem futja, akkor egy hivatalosan nem is létező státuszra végképp nem tud költeni. Igény pedig volna rá. Koncepció is.
„Addiktológiai konzultáns és szociálpedagógus a végzettségem, a szenvedélybeteg-ellátásban sokéves tapasztalatom van, így kerültem anno abba a hatfős csapatba, amely az INDIT Közalapítvány jóvoltából működött Budapesten is (erről bővebben lásd: Hályogkovácsolás, Magyar Narancs, 2014. december 18.). Két évig működtünk pályázati forrásból, a harmadikra már nem kaptunk pénzt, így a rendszer megszűnt, az iskolák forrás hiányában nem tudtak megtartani minket” – meséli Nyíri Noémi. Szerinte a pedagógusok többnyire jól fogadják a szociális munkásokat az iskolában, minthogy pedagógusként nem kaptak addiktológiai képzést, a legújabb generáció viselkedésmódjára pedig nincsenek felkészülve. Amikor Noémi az iskolába került, a gyermekvédelmi felelős egy főállású testnevelő tanár volt, rajta kívül egy védőnő képviselte a segítő szakmákat. Mégsem érezte magát egyedül, mert bár „a hat szociális munkás hat különböző iskolában működött, minden héten összegyűltünk esetmegbeszélésre és szupervízióra. Volt szakmai vezetőnk, éreztük, hogy van támogató szakmai háttér mögöttünk.”
Hátország nélkül
E háttér hiányára panaszkodott viszont egy olyan iskolai szociális munkás, aki jelenleg egy 7-800 fős iskolában dolgozik. Munkáját egy gyermekvédelmi felelős és heti három napon egy iskolapszichológus segíti, szakmai csapat azonban nincs a háta mögött. „Ez nagyon hiányzik, ezért úgy tartom a kapcsolatot a szakmámmal, hogy lehetőség szerint minden konferencián részt veszek, és bár pluszidő és -energia, bekapcsolódtam a kerületi KEF (kábítószerügyi egyeztető fórum) munkájába is.” Mint mondja, az iskolában érezhető a drogprevenciós programok égető hiánya is, a bűnmegelőzési tanácsadó nem pótolhatja az átfogó stratégiát – amire nincs fedezet. „Szoktam drogprevenciós csoportokat tartani, de egyedül kevés vagyok a 7-800 gyerekhez. Ráadásul szeptember óta majd’ minden héten rosszul lesz valaki a biofűtől, és bár az igazgató nagyon nyitott a segítségemre, tehetetlenségében egyszer mégis rendőrt hívott, aminek egyenes következménye a szereket kipróbálók és használók még erőteljesebb rejtőzködése, segítséget nem kérése. Éppen ennek megelőzésére dolgoztam ki ősszel egy egészségfejlesztési stratégiát az iskola számára, amihez szakemberektől kértem tanácsot, és amit végül adminisztrációs probléma miatt nem tudott elfogadni a nevelőtestület. De próbálunk ennek szellemében dolgozni.”
Az önként segítséget kérőkkel és a hozzá irányított diákokkal való egyéni konzultáció mellett közösségépítő csoportokat is szervez a kilencedikes osztályokban, ám míg régen minden gyereket ismert, és a korábbi pszichológussal közösen vitte a foglalkozásokat, addig ma már maximum három csoportra van kapacitása. Pedig a csoportmunka nagyon sokat tud segíteni, egy alkalommal például egy olyan szakiskolai osztályban folyt közösségépítő munka, ahol igen magas volt az agresszió szintje, elsősorban verbálisan, de néha előfordult már fizikai bántalmazás is. Egy fiút különösen sokat szekáltak. „Ebben az esetben maga a csoport mutatta a megoldást: a társak mondták ki, azért piszkálják ezt a fiút, mert nem közéjük való, sokkal okosabb náluk” – mesélte forrásunk, aki ezután felvette a kapcsolatot a fiú apjával, és kiderült, hogy egy rossz szülői döntés következtében kényszerült a fiú szakiskolai osztályba. A diák aztán még félév közben átkerült egy szakközépiskolai osztályba, ahová könnyen beilleszkedett.
Más esetekben viszont az egyéni konzultáció vezet sikerre, sokszor a pedagógusok delegálásának köszönhetően. Forrásunk több olyan alkalmat idézett fel, amikor egy szakoktató vagy egy osztályfőnök hívta fel a figyelmét egy-egy furcsán viselkedő diákra. „Volt, akiről azt gondolták, beszedett valamit, mert senkinek sem mert a szemébe nézni, alig beszélt, és el-elsírta magát. Az első beszélgetésnél kiderült, hogy a fiú teljesen tiszta, de kórosan szorong, így az iskolapszichológushoz küldtem, és kértem az oktatókat, legyenek vele türelemmel néhány hónapig. Esélyt kapott, két tanéven keresztül járt a pszichológushoz és néha hozzám is, végül sokat fejlődött, az írásbeli vizsgáját is 100 százalékos eredménnyel tette le.” Több, droggal kapcsolatos helyzet is sikeresen megoldódott az iskolai szociális munkás jelenléte miatt, volt, hogy rehabilitációs programra került a diák, volt, hogy magántanuló lett, volt, hogy a szülővel is összejött egy-egy találkozó, és őt is sikerült a megfelelő segítőhelyre irányítani.
Ez utóbbi azonban nem szokványos, a szülők szinte elérhetetlenek. A tanárok sokkal együttműködőbbek, nekik érzékenyítő előadásokat tart a szociális munkás, amelyekre nagy szükség is van, a fentihez hasonló ügyekben ugyanis előfordult, hogy a pedagógusok a drogot használó diák eltávolításáért lobbiztak az iskolában. „A pedagógus, aki harcolt a diák kirúgásáért, hónapokig levegőnek nézett, és nem köszönt, miután sikerült elérni, hogy magántanuló lehessen.” Az iskolai szociális munka sokrétűségét jól mutatja az a példa, amikor egy értelmes, de rendkívül motiválatlan, az iskolából állandóan hiányzó és késő fiú került egy szociális munkáshoz. „Alighogy elkezdtünk dolgozni, a fiú édesapja kómába esett, és két hónap múlva meghalt. A fiú vele, az apja élettársával, illetve annak két gyermekével élt egy önkormányzati bérlakásban, anyjához pedig nem költözhetett és nem is akart, ráadásul a gyámság is rendezetlen volt. A helyzet egyre rosszabb lett mind a tanulmányok, mind a magatartás terén.” Az iskolai segítő a gyászfeldolgozásban is segítette a diákot, és az ifjúságvédelmi felelőssel együtt elérte, hogy a családgondozó felkeresse az anyát, és elinduljon a gyámhatósági munka is. „Végül a nevelőanya megkapta a gyámságot, a fiú pedig az árvaellátást, és azt is sikerült elintézni, hogy maradhassanak a lakásban, ami az apa nevén volt. A fiú a következő tanévben évismétlő lett, de az állapota és a motivációja, a tanulmányi eredménye sokat javult, jó közösségi ember lett. És azóta elvégzett egy kortárs segítő képzést is.”
Ami egyben tart
A komplex együttműködésre és elfogadásra vannak jó példák is, bár az is tény, hogy a Kontiki Szakképző (Oktatási és Kompetenciafejlesztő Központ) által fenntartott Tanext Akadémia esete nem szokványos. Az akadémia befogadó iskola olyan diákok számára, akik más intézményekből „kipörögtek”. Az intézmény életében évek óta közreműködik egy támogató szolgálat (Segít7ek), amely ellátja többek között az iskola gyermekvédelmi vagy mentálhigiénés munkáját is. Különleges helyzetük abból adódik, hogy nem az iskola, hanem az iskola fenntartója alkalmazza őket. A szakmai csapatban van szociális munkás, mentálhigiénés munkatárs, pszichológus; a segítők rendelkeznek konfliktuskezelői, csoportvezetői gyakorlattal, vagy éppen addiktológiai szakértelemmel. „A gyerekek problémái sokrétűek, legtöbbjük megélte azt a kudarcot, hogy nem tud egy normális iskolai rendszerben működni, az iskolai nehézségek mellett pedig ott vannak a családi problémák, esetleg fogyatékosság vagy szenvedélybetegség – egyszóval igen nagy csomagot hordoznak magukkal – mondja Rátz Kriszta és Stánicz Nóra, akik tavaly nyár óta a Tanext Akadémia iskolai szociális munkásai és addiktológiai konzultánsai. – A gyerekek kezdetben sokszor nem értik, hogy nálunk nem büntetés van, hanem jóvátétel, a tanárokat és a segítőket tegezni lehet, ha problémád van, akkor leülünk és megbeszéljük, akár a tanóra helyett is. A pedagógusok abszolút partnerek ebben” – mondták egybehangzóan a segítők. A szülőkkel külön munkatársak foglalkoznak, az idei tanévtől az újonnan jelentkező diákok szüleivel interjúkat készítenek, a közös munka tehát a felvételi előtt elkezdődik. „A hangnem és a segítő szándék gyakran teljesen váratlanul éri a szülőket. Ez meg minket ér váratlanul” – mondta Győrfi Éva, a csoport szakmai vezetője.
„2009 óta próbáljuk egy szakmai regiszterben összegyűjteni, hogy hányan dolgoznak iskolai szociális munkásként. A jelenlegi ismereteink szerint 50 fő körüli ez a szám. Pont feleannyi iskolai szociális munkás érhető el tehát az iskolákban, mint ahány bűnmegelőzési tanácsadó. Ez azért is furcsa, mert azt gondoljuk, hogy az iskolai problémák jelentős része nem rendőrségi szemléletű beavatkozást igényel” – mondja Máté Zsolt, az INDIT Közalapítvány és az Iskolai Szociális Munkások Egyesületének (ISME) munkatársa.
Az iskolai szociális munkások másik egyesülete a Magyarországi Iskolai Szociális Munkások Közhasznú Egyesülete (MISZME), amely 2007-ben 22 fővel alakult meg. A MISZME alapító tagjai közül néhányan később kiváltak, és megalapították saját szervezetüket: ez lett az ISME.
2010 szeptemberében a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának illetékes államtitkársága azzal kereste meg az INDIT Közalapítványt, hogy segítse az iskolai szociális munka bevezetését. A javaslatukra fölállított munkacsoportban neves elméleti szakemberek mellett gyakorló iskolai szociális munkások és a minisztérium munkatársai is részt vettek, összesen 28 fő. „2010. október 14-én volt az első találkozó, és decemberre Sidlovics Ferenc és Hajnal Renáta szerkesztésében megszületett egy munkaanyag. (A Koncepció az iskolai szociális munka jogi szabályozására és országos kiterjesztésére című dokumentum később a Nemzeti Felzárkóztatási Stratégia alapjául is szolgált – F. Zs.) A következő, 2011-es munkaanyagot Uray Gergővel készítettük, amely az előző anyag továbbdolgozása volt, a felkérés pedig már a minisztérium szociális és gyermekjóléti szolgáltatások főosztályának vezetőjétől jött” – meséli Máté Zsolt.
Ami történhet
Az iskolai szociálismunkás-rendszer szükségessége ezek után több koncepcióban és stratégiában felbukkant. A 2011 áprilisában elkészült Nemzeti Szociálpolitikai Koncepció 2011–2020 – amelynek készítői között megtalálható Czibere Károly jelenlegi szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár is – megemlíti a szociális segítői hivatás alacsony presztízsét és átlagkeresetét, vázol egy életpályamodellt, és kimondja, hogy „a szociálpolitikai célok elérésének sikere jelentős részben a szociális szakembereken múlik”. A fél évvel később elkészült Nemzeti Felzárkóztatási Stratégia egyértelműen deklarálja az iskolai szociális munka fontosságát. A stratégia végrehajtásának 2012–2014. évekre szóló kormányzati intézkedési tervét egy 2011-es kormányrendelet rögzíti, a gyermekjólét területét érintő feladatok egyik pontja szintén tartalmazza az iskolai szociális munka rendszerének kidolgozását és a gyermekjóléti alapszolgáltatások rendszerébe való bevezetését. Határidőként 2012. december 31-ét jelölték meg, forrásként pedig egy TÁMOP 5.4.1. több mint másfél milliárd forintos keretének egy részét. Legújabban pedig a Nemzeti Drogellenes Stratégia 2013–2020 hasábjain találkozhattunk az intézményrendszer keretein belül elérhető tanácsadó, támogató hálózatok hangoztatott fontos szerepével. Bár a Nemzeti Szociálpolitikai Koncepció leállt, a stratégiák támogatottsága továbbra is megvan – azt viszont nem lehet tudni, hogy mindehhez mikor lehet forrásokat rendelni –, de legalább változatlanul nagy az iskolai szociális munka iránti érdeklődés. A legfontosabb kérdés azonban az, mikor lesz mindehhez jogszabályi környezet. Anélkül ugyanis az iskolák nem vagy csak nehezen, bújtatva alkalmaznak szociális munkásokat. Ha ebben nem lesz rövid időn belül változás, akkor „valóban csak mutatóban akad majd iskolai szociális munkás” – mondja Máté Zsolt.
A 2014. október végén napvilágot látott Jelentés az iskolai gyermekvédelmi felelősök helyzetéről című ombudsmani jelentésben olvasható szakértői vélemények egyöntetűen az iskolai szociális munka bevezetése mellett tették le a voksukat. Hogy ennek köszönhető-e, vagy sem, nem tudni, mindenesetre Máté Zsolt szerint 2014 decemberében kifejezett felkérés érkezett a szakállamtitkárságtól arra, hogy ez év május végéig adjanak le egy szakmai anyagot, amellyel az iskolai szociális munka bevezethetőségét segíthetik. És bár a köznevelési törvény eleddig nem biztosított státuszt az iskolai szociális munkásoknak, idén január elsejétől legalább a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatóságról szóló 1997-es törvény módosított paragrafusa kimondja, hogy a „gyermekjóléti szolgáltatás a gyermek veszélyeztetettségének megelőzése érdekében iskolai szociális munkát biztosíthat”. Máté Zsolt ezt előrelépésnek tartja, de szerinte „sokkal nagyobb fegyvertény lenne, ha a köznevelési törvénybe kerülne bele az iskolai szociális munka mint végzettség, az ugyanis valóban lehetővé tenné, hogy több iskolai szociális munkás legyen alkalmazható.”
