Az 1907-ben elkészült épület felújításának gondolata már az 1934-es évkönyvben is szerepel, de csak a 2000-es évek elejére érett valós szándékká. Az azóta eltelt egy évtized jelentős része lobbizással és tervezéssel telt, s mindkét tevékenység nagyfokú leleményességet és kitartást igényelt. Batta Andrásban, aki szinte napra pontosan az épület ünnepélyes megnyitásával (október 22.) egy időben fejezi be tízéves rektori működését, szerencsére éppen ez a két tulajdonság párosult olyan meggyőző erővel, amellyel képes volt két kormány döntéshozóival megértetni a projekt jelentőségét, és a kormányfüggetlen bürokrácián is átverekedni. Az előző kormány idején sikerült jelentős támogatói bázist kiépítenie,
sok befolyásos ember
állt a projekt és személyesen Batta mögé, többek között Küllői Péter és Simor András (aki a Zeneakadémia gazdasági tanácsának elnökeként is működött), de a kormányzati adminisztrációban is megértették a projektet. A 2010-es kormányváltással a folyamat zökkent egyet, azért is, mert ez az időszak egybeesett a frusztrálóan elhúzódó közbeszerzési eljárásokkal, így a 2009 őszén elbúcsúztatott és 2010 nyarán kiürített épületben még nem kezdődhetett el a tényleges felújítási munka, s ez az új döntéshozók számára nem volt érthető. A lobbizást tehát nem lehetett abbahagyni, a pénzhez való hozzájutás is kellemetlen hullámokat vert időnként. A projekt lényegében 2011 őszére fordult egyenesbe, amikorra kész lett az oktatás egy részének, valamint az adminisztratív funkcióknak helyet adó Wesselényi utcai Ligeti György-épület, s egyben megkezdődött a konkrét munka a Liszt Ferenc téri épületben. Az azóta eltelt két év egy ilyen bonyolultságú felújítás esetében egyáltalán nem mondható hosszúnak, hiszen az épületnek gyakorlatilag nincsen egyetlen porcikája sem, amihez ne kellett volna hozzányúlni (lásd keretes írásunkat).
Az immár az akadémiai növendékek, a koncertlátogató közönség, valamint a szervezetten látogató turisták számára is megnyíló intézmény felfokozott figyelemre számíthat, hiszen joggal várható benne olyan tartalom, amely méltó a gyönyörű épülethez és korszerű felszereléséhez. A Zeneakadémia vezetése tisztában van ezzel, nem véletlen, hogy az új korszakot a "patina és progresszió", "hagyomány és innováció" párosításával határozzák meg. A tény, hogy itt működött Bartók és Kodály, Dohnányi és Weiner, hogy világhírű előadóművészek sorával büszkélkedhet az iskola, elsősorban kötelességeket ró a régi-új Zeneakadémiára: ezt a múltat folyamatosan ki kell érdemelni, világszínvonalú oktatással és kompromisszummentes koncertműsorral. Az előbbi felelőssége novembertől az új rektorra, Vígh Andrea hárfaművészre hárul, aki rektorhelyettesként éppen az oktatás ügyével foglalkozott a Zeneakadémián. Rektori kinevezése, mint mondja, "biztosan nagy meglepetést okoz" a házon kívül, belül azonban, úgy érzi, teljes bizalmat élvez. A tizennyolc tagú egyetemi szenátus egyhangú támogatása is biztonságot ad neki, miként az is, hogy a júniusig kormánybiztosként ott maradó Batta Andrással szorosan együttműködhet új funkciójában. "Minőség, minőség, minőség", fogalmazza meg credóját a Zeneakadémia első női rektora, aki tudatában van annak, hogy a megújult épületben mindenki megújult, modern, a múlthoz és a jövőhöz egyaránt méltó oktatást vár. Egyik legfontosabb változásként említi, hogy teljes szakmai konszenzussal, a vidéki egyetemek zenei karaival együttműködésben megújították a zenei tanárképzés teljes vertikumát, a közoktatásban dolgozó énektanárokétól kezdve a zeneiskolai alap-, közép- és felsőfokú képzésben oktatókéig. Az akadémiai oktatás színvonalát és szellemiségét érő bírálatokra válaszolva az oktatógárda többek között Kokas Katalin, Kelemen Barnabás, Fülei Balázs, Meláth Andrea, Fazekas Gergely, Bársony Péter nevével fémjelzett fiatalodását említi. Ami a nemzetközi tanárok alkalmazásának máshol bevett, de itt feltűnően hiányzó gyakorlatát illeti, ebben adminisztratív akadályt jelent az a törvényben lefektetett kötelezettség, hogy még az adjunktusi pozíció is doktorátushoz van kötve, amivel azonban a jelentős külföldi koncertező művészek ritkán rendelkeznek. Így viszont hiányzik itthon az a felfogás- és megközelítésbeli sokszínűség, ami a külföldi művésztanárral együtt érkezne, és
segítene kimozdítani
a magyar zenei életet a még mindig jellemző belterjességéből. Ezt a hiányosságot a Zeneakadémia külföldi művészek mesterkurzusaival igyekszik enyhíteni. A nagyon szükséges nyitást szolgálják majd a nemzetközi együttműködésben felépített projektek. Batta és Vígh is egyetért abban, hogy a Zeneakadémia feladata is lenne, hogy a Kodály-módszert felújítva-modernizálva visszaillessze a köz- és zeneoktatásba, mielőtt sajnálatosan elavultnak vagy a minimálisra csökkentett énekóraszámok miatt eleve lehetetlennek ítélnék. Ez elsősorban módszertani kérdés, kár lenne leragadni az új generációk megváltozott preferenciáinak kárhoztatásánál.
Oktatásbeli újdonság az úgynevezett Solistenklasse, az egyéves, magas szintű posztgraduális képzés a legkiválóbb szólisták (idén egy zongorista, egy hegedűs és egy énekes) számára, melynek során, komoly felvételi után, felkészítik őket a szólistakarrierre repertoárbővítéssel, önmenedzsmentképzéssel stb. A tervek között szerepel egy karrieriroda felállítása is, amely kapcsolatokat teremt a legjobb hallgatók számára zenekarokkal, impresszáriókkal.
A Zeneakadémiának nagyjából 600 magyar és 150-200 külföldi hallgatója van, utóbbiak túlnyomó része távol-keleti. A külföldiek számára a tandíj nemzetközi öszszehasonlításban is magas (5-8 ezer euró évente), de ez nem látszik elriasztani a jelentkezőket, akiknek a számát a most várható megnövekedett nemzetközi figyelemmel is növelni lehetne.
Az oktatás ígért megújítása mellett a koncertrendezés is egészen új formákat ölt: a Müpából nemrég átigazolt Csonka András részvételével megalakult a Koncertközpont, amelynek elsődleges feladata, hogy az eddigi koncertbefogadó szerep helyett az intézmény saját arculatát alakító-kifejező koncertrendező legyen. A nagyközönség, amely a Zeneakadémián korábban is kiváló koncertekhez szokott, most ugyanezt markáns koncepció keretében kapja majd. Az eredeti szépségében helyreállított, kényelmesebb, különleges akusztikájú nagyterem eleve elsősorban a kisebb méretű együttesek felléptetésére alkalmas, így a turnézó nagyzenekarok koncertjeinek meghívását a Müpára hagyja (a jelen büdzséből ezeket megfizetni sem tudná). Bár természetesen itt is lesznek szimfonikus koncertek, a Zeneakadémia a kamarazenét akarja megcélozni, abban viszont nagyon magasra tenné a lécet. Ez jelenleg hiányterület, annak ellenére, hogy az idén megnyílt, különleges minőségű Budapest Music Center is részben erre szakosodik (a BMC-ről lásd még: Tartós anyagból, Magyar Narancs, 2013. március 21. - a szerk.). A magyar koncertkínálatban jóformán kihalófélben levő formációk, a hangszeres szóló, duó, trió is hangsúlyos helyet kap majd, a vonósnégyesek tekintetében pedig az első két évadban sikerül a világ élvonalát idehozni. A cappella kórussorozat és dalest is lesz, ezeket jelenleg nem kínálja senki, s bár Csonka András szerint ebben "szél ellen megyünk", mert a közönség inkább a nagy presztízsű zenekari produkciókra tódul, most kell merészet és újat lépni, amikor az intézmény eleve meglévő nimbusza mellett a megújult külső jelentős lendületet adhat az újdonságok bevezetésének, amelyekre a közönség is fogékonyabb lehet. Ugyanezt a lendületet és felfokozott figyelmet kell kihasználni, hogy a Batta András által hangsúlyozott fontos terület, a kortárs zene is a terveknek megfelelő kiemelt szerepet kapjon - itt valóban szükség lesz szilárd szándékra, meggyőződésre, kitartásra és különleges ötletekre, mert a hazai közönség európai viszonylatban még mindig meglehetősen konzervatív.
A Koncertközpont a zeneművészeti egyetem része, s ebből következően eleve sok koncert adódik, mert a jelentősebb vizsga- és diplomakoncertek a rangos műsorfüzetbe is bekerülnek. Ebben alapvetően a Zeneakadémia rezidens zenekarára, a Concerto Budapestre számítanak, amellyel remélhetőleg most már valóban kialakulnak az együttműködés alapelvei. Mivel a kisterem zenekari árkot és modern színpadtechnikát kapott, tökéletesen megfelel opera-előadások rendezésére, így az operavizsgákat és áriavizsgákat is itt lehet tartani, amivel minden bizonnyal meg lehet tölteni a nézőteret, de a zeneszerzés tanszak vizsgakoncertjeire vagy a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel együttműködésben szervezett, alkalmazott zenei koncertekre is feltehetőleg elegendő érdeklődés lesz. Igazi különlegességnek ígérkezik az a minifesztivál, melynek keretében külföldi egyetemek operaprodukcióit hívják meg, hogy a közönség és a szakmabeliek egyaránt láthassanak más megközelítéseket, és kontextusba helyezhessék a hazai produkciókat.
Alakul tehát a Zeneakadémia saját koncertprofilja, amire nagy szükség is lesz, mivel - Csonka szavaival élve - "a koncertpiac hihetetlenül telített", vagyis a legnagyobb kérdés az, hány további jó koncertet képes még megfizetni a magyar/budapesti közönség. Ezt jószerivel csak találgatni lehet, mert az érdeklődés és a kultúrafogyasztás nem mindig a gazdasági racionalitás szerint alakul, és Csonkának abban is igaza van, hogy a Müpa megnyitásakor ugyanígy felmerült, lesz-e elég közönség, ám a Zeneakadémia bezárásáig eltelt négy évadon át mégis mindkét helyszín megtelt. A most felerősödő versenyhelyzet, amelybe a Müpán, a Zeneakadémián, a BMC-n, az Operán, az Erkel Színházon kívül hamarosan új helyszínek is belépnek, remélhetőleg inkább találékonyabbá teszi és együttműködésre serkenti a szereplőket, nem pedig egymás ellen fordítja őket. Ehhez az is kell, hogy az állami támogatásokat, amelyekből - a BMC-t kivéve - ezek az intézmények élnek, kiegyenlítetten osszák el. A Koncertközpont támogatását úgy kell biztosítani, hogy két, de minimum egy évre előre szerződéseket köthessen, másképp nem lesz képes a Zeneakadémiához méltó színvonalú művészeket felléptetni.
Az egyetem és koncerthelyszín kombinációja lehetőséget ad arra, hogy a kevésbé fizetőképes közönség ingyenes koncertekhez is hozzájusson; Csonka András a New York-i Lincoln Centert említi példaként, ahol a nagy hírű Juilliard School of Music vizsgakoncertjei ingyenesen látogathatók, miközben a nagyteremben éppen sztár lép fel. A vizsgakoncertek mind rajta lesznek a Zeneakadémia megújult honlapján; ez egyébként az ígéretes tehetségek megmutatásának misszióját is betölti.
Immár közhelynek számít, hogy jó produktumot létrehozni sok esetben könnyebb, mint eladni. A Zeneakadémia új kommunikációs központot is létrehozott Szabó-Stein Imre vezetésével, amely a hagyomány és a progresszió elemeit szépen ötvöző új arculati anyagot tervezett a megújult intézmény számára. Ez önmagában nem lesz elég a koncertek eladására, itt nagyon innovatív, korszerű marketingre lesz szükség, amelynek hatására - Szabó-Stein szerint - "kúl" lesz koncertre jönni. A marketingre is igaz azonban Nicholas Payne, az Opera Europa elnökének mondása: "Olyan ötletek kellenek, amik nem kerülnek pénzbe." Szép kihívás - és egyáltalán nem lehetetlen feladat - szembeszállni azzal az elsőre logikusnak tűnő véleménnyel, mely szerint a fiatalokat eleve elriasztja egy ilyen gyönyörű épület. Akiket viszont biztosan vonzani fog, azok a turisták, tehát a valószínűleg nagyszámú épületlátogatót már "csak" rá kell venni, hogy koncertjegyet is vegyen.
A Zeneakadémiának minden esélye megvan arra, hogy az eredetéhez és múltjához méltó jelent és jövőt alakítson magának. Az intézményre irányuló figyelem a politika érdeklődését is felkeltheti; Batta András arra a kérdésre, hogy a vezetés mennyire engedi be majd a politikát a remek helyszínre, azt mondja, "nem tervezünk ilyet"; csakhogy az ilyen irányú szándékát a politika általában nem az intézménytől teszi függővé. Batta, akin nem látszik, hogy megviselte volna a Zeneakadémiáért folytatott tízéves harc ("nem tudok elfásulni"), úgy látja, van esély politikamentesnek megtartani az intézményt, és tapasztalata szerint a jelenlegi kormányban még némi respektus is észlelhető az előző iránt ezen a téren. A leköszönő rektornak kormánybiztosként jól körülhatárolt feladatai lesznek, egyebek közt egy általa "Liszt Ferenc-tervnek" hívott elképzelés megalkotása, amely átfogó koncepciót dolgozna ki az egész hazai zenei életre. Bizonyára akkor járna igazán sikerrel, ha nemcsak egy-egy kiemelkedő zenei személyiséget vonna be ebbe a munkába, hanem a legfontosabb zenei szervezeteket és képviseleteket is. Nemcsak azért, mert nélkülözhetetlen tudással és elképzelésekkel járulhatnak hozzá, hanem mert így biztosítható igazán egy koncepció elfogadottsága, amire a megvalósításhoz feltétlenül szükség lesz.
A felújítás számaiA Zeneakadémia nagytermének felújított bársonyfelületei 460 m2-t tesznek ki; az épületbe 8350 m3 betont építettek be; a restaurált Zsolnay-burkolat 400 m2-re rúg; a falakban 211 km gyengeáramú kábel fut; 5600 m2 felület kapott új díszítőfestést (ecsettel, matricával); az érintetlenül megmaradt 44 db Róth Miksa ólomüveg ablak 367 m2-ét restaurálták, ahogyan a külső kőhomlokzat 2800 m2-ét is. A bársonyfüggönyöket az olaszországi Comóban ugyanaz a gyár szőtte újra (nagy valószínűséggel ugyanazokon a szövőszékeken), amely az eredetieket készítette. Lakatos Gergely, a Zeneakadémia főmérnöke nemcsak ilyen adatok végtelen sorát ismeri, hanem a felújítást irányító projektiroda vezetőjeként a teljes koncepció és kivitelezés részleteit is. A szigorú műemléki védelem alatt álló épületnek 21. századi igényekhez kellett igazodnia, s az erre a komplex feladatra kiírt pályázatot a Magyar-Pazár-Potzner építésziroda, a kivitelezést pedig az Arcadom-Laki-Swietelsky-konzorcium nyerte meg. A kötelező közbeszerzési eljárások lebonyolítása volt az egyik legsötétebb időszak, nem függetlenül attól, hogy míg folytak az eljárások, több mint másfél száz ponton módosult a közbeszerzési törvény. Egy lakásfelújítás is bővelkedik idegölő meglepetésekben és nem várt kanyarokban, elképzelhető, mit jelent ez ilyen nagyságrendben, különösen mivel Giergl Kálmán és Korb Flóris eredeti terveiből gyakorlatilag semmi sem maradt fönn. A Zeneakadémia Budapest első vasbeton szerkezetű középülete volt, ami egyebek közt a filigránabb belső formákat lehetővé tette. Az épületbe jelentős új elemek kerültek be, számos tér átalakult vagy új funkciót kapott, a kifogástalanul megőrzött műemlék pedig a legmodernebb technikát rejti. Az oktatás, a koncert és a turizmus hármas funkcióját kiszolgáló épület felújításában rengeteg szempont ütközött - elsősorban a műemlékvédelemé és az üzemeltetésé, azonban nagy kompromisszumokat nem kellett kötni. A felújítást a kezdetektől fogva Schiller Kata fotóművész dokumentálta; Batta András megígérte, hogy ez a páratlanul izgalmas anyag is a nagyközönség elé kerül. A teljes felújítás 13,2 milliárd forintba került, amelynek 90 százaléka uniós pénz. Ebből az összegből történt a Ligeti György-épület kialakítása, a főépület felújítása és a hangszerek, bútorok és technikai felszerelések vásárlása. Örvendetes, hogy ezúttal a pénz, a szándék és a szakértelem is megvolt ahhoz, hogy méltó módon kezdje új életét a Zeneakadémia - ezen 70-80 szakma képviseletében nagyjából kétezer ember dolgozott. |
