Speciális álláskeresők, hétköznapi munkák

„Mi mindig bejövünk”

szerző
Kránicz Dorottya
publikálva
2018/29. (07. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Harmadik alkalommal rendezték meg a Speciális Állásbörzét, amelynek célja, hogy a megváltozott képességű emberek is álláshoz juthassanak. Látványos kirakatállások persze akadnak, de a magyar cégek nagy része még mindig a büntetőadó megfizetését választja a sérültek foglalkoztatása helyett.

Szilvi 2016 júliusa óta dolgozik a zuglói önkormányzatnál, hivatalsegédként kezdett, idén márciusban léptették elő általános adminisztrátorrá. A nő értelmi sérült, gyakoriak nála a hangulatingadozások, és ahogy ő fogalmaz, „egy kis depressziója is van”. Miután részt vett a Kézenfogva Alapítvány munkára felkészítő képzésén, a mentorok először takarítóként helyezték el, ő azonban addig erősködött, hogy kicsit aggódva bár, de végül beajánlották a komolyabb kihívást jelentő adminisztratív munkakörre. Azóta rengeteg pozitív visszajelzést kapott a munkájáról, véglegesítették a pozíciójában, és 4-ről 6 órára emelték a munkaidejét. Szilvinek nincs érettségije, azt mondja, próbálkozott vele, s néhány tantárgyból egészen jól állt, de a matek és az angol miatt nem tudta megszerezni a bizonyítványt. Ezek alól viszont – több hivatalos szervezethez beadott kérvényei ellenére – nem adtak neki felmentést. Gépíró-szövegszerkesztő szak­képesítéssel rendelkezik, ezzel a papírral végezheti az olyan feladatokat, mint az adatrögzítés vagy a postai anyagok szkennelése. „Nagyon szeretnék előrébb lépni – mondja –, leginkább titkárnői munkakörbe. Hiszem, hogy többre is képes vagyok, persze van még tanulnivalóm.”

 

Alaptalan félelmek

Május végén harmadik alkalommal rendezte meg a Kézenfogva Alapítvány a Speciális Állásbörzét, ahol megváltozott munkaképességű álláskeresőket igyekeznek összehozni a nyílt munkaerőpiac nyitott gondolkodású munkaadóival. Fehér Miklós, az alapítvány munkaerőpiaci szolgáltatásának vezetője büszkén mesélte, hogy 2010 óta 219 embert sikerült elhelyezniük. Biztatónak tartja, hogy a nagyvállalatok foglalkoztatási kedve növekedni látszik, ezzel együtt még mindig sok a tévhit a sérültek foglalkoztatását illetően.

Magyarországon alapvetően két választása van a 25 főnél többet alkalmazó cégeknek: vagy vállalják, hogy dolgozóik 5 százaléka megváltozott munkaképességű személy legyen, vagy rehabilitációs hozzájárulást kell fizetniük egy igen magas adó formájában. Míg anyagilag is a foglalkoztatás tűnik a jobb megoldásnak, a cégek többsége mégis inkább kifizeti az összeget. Fehér Miklós szerint legtöbbször alaptalan félelmek miatt döntenek így. „A munkáltatók gyakran attól tartanak, hogy a megváltozott munkaképességű emberek sokat betegeskednek, a munkaidő nagy részét kórházban vagy otthon töltik, nem lehet rájuk számítani, vagy egyszerűen nem tudják betölteni a munkakört. Félnek, hogy nem tudják majd megtanulni a munkafolyamatokat, vagy hogy túl sok energiát kötnek le, extra figyelmet igényelnek. Természetesen mi sem állítjuk, hogy ezek mindig egyszerű helyzetek, hiszen valóban előfordulhat, hogy a betanítási folyamat a szokásosnál lassúbb, esetleg akadálymentesíteni kell a munkahelyet. De még ha szükség is van némi pluszenergiára, hosszú távon megtérül a befektetés, hiszen a cégek nagyon megbízható és lojális munkaerőt kapnak.”

A magasabbra emelt adó, az általános munkaerőhiány és a Kézenfogva Alapítvány által is végzett érzékenyítés hatására az elmúlt években már olyan cégek is nyitottakká váltak a sérültek alkalmazására, mint például az IBM vagy a kézműves péksüteményeket és kávékat kínáló Butter Brothers. Továbbra is probléma azonban, hogy sok megváltozott munkaképességű ember egyszerűen nem tud kapcsolatba kerülni munkáltatókkal – ezen a helyzeten próbál segíteni a Speciális Állásbörze is, ahol az alapítvány folyamatosan mediál a felek között, és kijelölt mentorok segítségével felügyeli, hogy mindkét oldal elégedett legyen az együttműködéssel.

Az elmúlt években bejárta a sajtót néhány, sérülteket foglalkoztató projekt, közülük talán a Nem Adom Fel kávézó és étterem a legismertebb. A józsefvárosi kávézó egyszerre 20–25 megváltozott munkaképességű személynek tud munkát adni, és már a terjeszkedés is tervben van. A 27 éves Anna Lilla a kezdetektől a kávézó csapatának tagja, a Nem Adom Fel az első munkahelye. Szerdánként egy művészeti csoportba jár, azon kívül viszont mindennap bejön és lelkesen várja a vendégeket, felszolgálja a kávét, és ha épp nincs tumultus, kitakarítja a mosdókat is. „Ha valaki önálló életet akar élni, akkor ne csak vásároljon meg főzzön, hanem munkát is tudjon vállalni” – magyarázza határozottan a fiatal lány. „Mindegy, hogy ősz van vagy tél, sár vagy latyak, mi mindig bejövünk” – teszi hozzá vidáman. Közben kiderül az is, hogy nem nekem adta élete első interjúját, Anna Lilla kicsit félénk, de rutinos megszólaló.

A 2017 októberében startolt Nagy Lépés futárszolgálat az egyetlen olyan magyar futárcég, ahol megváltozott munkaképességű emberek dolgoznak, az Abcúg márciusi cikke részletesen bemutatta az autista Csilla, az autista és Asperger-szindrómás Károly és a stroke-ból felépülő Evelin egy átlagos munkanapját. A Speciális Állásbörzén Skype-on keresztül jelentkezett be a Butter Brothersben dolgozó Marika, lelkesen magyarázva a közönségnek, hogyan készíti a diókrémes-brie sajtos szendvicset. Ám bármennyire is felemelő történetek ezek, a fenti példák szereplői jó, ha egy iskolai osztály létszámát kitennék. Arról nem is beszélve, hogy ezek a kezdeményezések, bár igencsak látványosak és valóban példamutatóak, nem a legjellemzőbb esetek a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása terén.

Ha valaki el tud helyezkedni a nyílt munkaerőpiacon, az szerencsésnek mondhatja magát, hiszen a súlyosabban fogyatékos embe­rek többsége számára a munkarehabilitáció vagy a fejlesztő-felkészítő foglalkoztatás marad. Ezeket olyan sérültek végzik, akik valamilyen szociális intézmény ellátottjai, vagy „puszta” fejlesztés céljából, vagy azért, hogy a fogyatékkal élők védett környezetben tanulhassák meg a nyílt munkaerőpiacon szükséges kompetenciákat. Csakhogy a „tipikus munkakörök” – például a mindennapos szőnyegszövés vagy a gyümölcsaszalás – nem bizonyulnak igazán jó ugródeszkának. Pedig munkát tényleg majdnem mindenkinek lehetne adni, ha hajlandóak lennénk rugalmasabban kezelni az ilyen emberek foglalkoztatását.

 

Áruháztól repülőtérig

Fehér Miklós arra hívja fel a figyelmet, hogy ha több munkakörből kivesszük az egyszerűbb feladatokat – mondjuk egy irodában –, és egy megváltozott munkaképességű munkavállalóra bízzuk azokat, azzal az ép dolgozókat is tehermentesíthetjük. Még egy kis rugalmassággal új munkaköröket is létrehozhatunk, speciálisan a sérült emberekre szabva. A segítő alapítvány munkatársa megemlíti, hogy az egyik nagyáruház fogyatékos embereket vett fel a lejárati idő ellenőrzésére, ami nem túl bonyolult, ugyanakkor a cég számára is hasznos feladat. De még a súlyosabban sérült embe­rek­nek is találhatunk megfelelő munkát.

A CÉHálózat Egyesület vezetője, Balázsné Nelhübel Henriette szerint ehhez először fel kell ismernünk, hogy a szociális foglalkoztatást szervező és megvalósító intézmények elsősorban a szociális ellátáshoz értenek, nem pedig a nyomdaiparhoz vagy a kertészethez, mely területekhez például az elvégzendő munkák kapcsolódnak. Így gyakran nem túl produktívak a munkafolyamatok, szemben például a német modellel, ahol a kormány erősen kézben tartja a foglalkozást, és oda szervezi ki a munkát, ahol valóban szükség van rá. A szakértő egy másik remek európai példát is említ: „Az egyik olasz repülőtéren a reptér melletti erdősávok rendben tartását kizárólag sérült személyek végzik, a súlyosabban sérült emberek pedig, akik nem tudnak jelen lenni, a repülőn felszolgált ételekhez járó evőeszközöket csomagolják. A reptér igazgatója szerint így nullszaldóra jönnek ki, ugyanis a sérült emberek bérterheit kiegyenlíti, hogy ilyen munkavállalók foglalkoztatása esetén csökkenthető a befizetendő forgalmi adó. Nem okoz veszteséget tehát, hogy több mint 100 sérült embernek tud értelmes és hasznos munkát adni.”

A CÉHálózat vezetője úgy látja, eleve jobb lenne a helyzet, ha a társadalom felkészülne a fogyatékos emberek foglalkoztatására. A rendszer jelenleg 18 évesen „nyugdíjazza” a fogyatékos embereket, akik minél súlyosabban sérültek, minél kevesebb munkához értenek, annál több támogatást kapnak. „Egy fogyatékkal született gyermek sosem volt egészséges, hogyan is lehetne akkor rehabilitálni?” – teszi fel a kérdést Nelhübel Henriette. „Nem arra lenne szükség, hogy 18 évesen leszázalékoljuk a sérült embereket, hanem arra, hogy készüljön a gyerekek számára egy megfelelő fejlesztési terv, és a szülők minél több iskolába beírassák őket, hogy később el tudjanak helyezkedni valamilyen munkakörben. A jelenlegi rendszerben a család egyáltalán nem érdekelt a fejlesztésben.” Ez persze nem azért van, mert a család rosszat akarna, egyszerűen nincsenek tisztában a lehetőségekkel, vagy sokszor nincsenek is igazán lehetőségek. Ahogy a cégek sem rosszindulatból nem foglalkoztatnak megváltozott munkaképességű embereket, csupán sokszor nincs kedvük a „bonyolultabb” utat választani.

A fogyatékos személyekkel foglalkozó szakemberek egybehangzóan úgy gondolják, hogy a megbecsülés, a napokat strukturáló rutin, a hasznosan és tartalmasan eltöltött munkaidő öröme borzasztóan fontos a sérült emberek számára, és ezek gyakran sokkal erősebb motivációnak bizonyulnak, mint a munkáért járó fizetés. Alapvetően munkakörtől és végzettségtől függ a megváltozott munkaképességű munkavállalók fizetése, de mivel a gyakorlatban sokan csak 4 vagy 6 órát tudnak dolgozni, vagy Szilvihez hasonlóan nem rendelkeznek jó papírokkal, a fizetésük általában meglehetősen kevés – Szilvi például a garantált bérminimumot kapja. Ez arra elég neki, hogy beszálljon az édesanyjával és öccsével megosztott háztartás költségeibe, arra már nem futná belőle, hogy egyedül eltartsa magát.

A 8 órában dolgozók ugyan többet kereshetnek, de számukra komoly dilemma lehet, hogy 200 ezer forintos jövedelem felett a munkavállaló elveszíti az államtól kapott rokkantsági vagy rehabilitációs ellátást. „Ilyenkor felmerülhet a kérdés, hogy mit válasszanak, a kicsit, de biztosat vagy a nyílt munkaerőpiac által kínált nagyobb, de a munkahely esetleges megszűnése miatt bizonytalanabb összeget” – magyarázza Fehér Miklós. „A rehabilitációs ellátás egyébként nem túl magas összeg, ott ez nem igazán kérdés, hiszen 30–40 ezer forintról beszélünk, a rokkantsági ellátás viszont akár 100 ezer forint körül is mozoghat.”

 

Dolgozni szeretnének

A szociális foglalkoztatás esetében a pénz már tényleg nem igazán szempont, elsősorban azért, mert a súlyosabban sérült embe­reket alapvetően a foglalkoztatást végző szociális intézményekben látják el, így nekik nincs is igazán mire költeniük, a tényleg csak szimbolikusnak mondható összegből nem is nagyon lenne mit. De pénz ide vagy oda, a megváltozott munkaképességű emberek dolgozni szeretnének, hiszen ők is akkor érzik jól magukat, ha hasznosan telnek a napjaik. „Lehet, hogy pontosan ugyanannyi pénzt kapnának, mintha felvennék a támogatást, de óriási különbség, ha az összeget a munkáért cserébe vihetik haza. Hiszen így a fogyatékos emberek is közösségben lehetnek és büszkék lehetnek arra, amit csinálnak” – erősíti meg Nelhübel Henriette is. „A rendszer átalakítása pedig nem kerülne több pénzbe, egyszerűen meg kellene teremteni az érdekeltséget ahhoz, hogy a megváltozott munkaképességű embe­rek a lehetőségeikhez mérten minél magasabb színvonalú munkát végezhessenek, hogy bejuthassanak a szolgáltató szektor különböző területeire, és ne ragadjanak le a sokszor értelmetlen feladatoknál.” A szakember nem hallott még olyan esetről, hogy valaki rossz élményként számolt volna be a sérült emberek foglalkoztatásáról, a legtöbben inkább azt mesélik, mennyire hálásak az új alkalmazottaknak és mennyire jó érzés velük dolgozni.

szerző
Kránicz Dorottya
publikálva
2018/29. (07. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...