A lemezkiadás évekkel ezelőtt meghalt, és semmi esély arra, hogy ismét feltámadjon. Ma egy-egy lemezt csak fanatikusok vásárolnak, és hiába látunk épp e fanatikusok köréből sokakat, akik csillogó szemmel közlik, hogy „feltámadt a bakelit”, nem lehet komolyan venni őket. Már csak azért sem, mert a technika történetében soha nem történt visszalépés. A könyvnyomtatás elterjedése után nem jöttek vissza a kódexek, az elektromos izzó megjelenését sem követte a petróleumlámpa reneszánsza, ráadásul a digitális formátum megjelenésével felgyorsult a folyamat, húsz év sem kellett ahhoz, hogy az olyan régi dolgokkal, amilyen például a hagyományos nyomdatechnika vagy az analóg fotózás, már csak a hobbisták és a képzőművészek éljenek.
Ugyanígy a hagyományos lemezkiadás is elsősorban a fanatikusok és az előadók játszótere, de ez nem lesajnálás, hanem tényközlés. Tudják ezt az érintettek is, és ugyan a hazai független kiadók első összejövetelén, az Independent Label Fairen több mint ötven kiadó képviseltette magát, senki sem számított tömegekre, hatalmas üzletkötésekre. Egy percig sem volt kétséges, szubkultúráról van szó, de egy olyan színes és változatos szubkultúráról, amelynek csupán egyetlen közös nevezője van: a kézzelfoghatóság; olyan zenei kiadványok megjelentetése, amelyek nemcsak virtuálisan vásárolhatók meg, hanem igaziból is. (Ráadásul nemcsak a 20. század végének három legjellemezőbb formátumáról – vinil, CD, kazetta – lehet szó, hanem bármiről a flopitól a VHS-szalagig, amit megfelelő készülékkel le lehet játszani.) De ezt a „hazavihetőséget” leszámítva nehéz lett volna az Anker’tben megrendezett vásár részvevőit bármilyen más közös zsákba gyömöszölni. Egységes üzleti modellről éppúgy nem beszélhetünk, mint zenei irányzatokról, a vásáron a könnyűzene szinte minden műfaja képviselve volt a popzenétől az avantgárd jazzig.
„Senkinek nem voltak illúziói, egy percig nem gondoltunk arra, hogy valamiféle nagyszabású expót rendezünk – szögezi le Pentelényi Pál, az esemény szervezője, a Budabeats kiadó vezetője. – Az egész úgy kezdődött, hogy nyár elején volt egy »tapasztalatcserés« nagy beszélgetésem Maximillian Sinclairrel, a Dalmata Daniel kiadó tulajával, ezután gondoltunk arra, hogy milyen jó lenne a többieket is megismerni. Azt láttam ugyanis, hogy mindenki másképp működik, másképp terjeszt, másképp gyártat lemezeket, és azért sem lenne hiábavaló egyesíteni a tudásunkat, tapasztalatainkat, hogy kikerüljünk bizonyos csapdákat. De legalább ennyire érdekelt az is, hogy miféle kiadványok jelennek meg. Talán kívülről úgy látszik, hogy ez az egész csupán néhány ember belterjes hobbija, de a rendezvény egyik legnagyobb tanulsága, hogy ez nincs így. Eddig azt gondoltam, hogy eléggé képben vagyok a hazai független kiadókat illetően, de az itt megjelent ötvenvalahány résztvevőnek több mint a feléről most hallottam először.”
„Amikor tizenegy évvel ezelőtt létrehoztam a kiadót, még teljesen más elképzeléseim voltak, digitális terjesztésben gondolkodtam, de 2010-től már vinil és CD formátumban is megrendelhetők a kiadványaim” – mondja Gulyás Róbert, a Black Hoe Recordings vezetője, aki nem zenekarok, hanem producerek és dj-k anyagait jelenteti meg leginkább jungle és drum’n’bass vonalon. Mint mondja, az ő speciális üzleti modellje abból áll, hogy a lemezeket a megrendelések függvényében gyártatja le. „Így nem kell azon aggódnom, hogy a nyakamon marad a raktárkészlet, viszont ettől válnak személyre szólóvá a kiadványaim” – mutat egy igazán különleges csomagolású, átlátszó vinillemezre. „Egy-egy ilyen lemezt a hosszától függően 3-5 ezer forint körüli összegből lehet legyártatni, persze sokkal drágábban nem is lehet eladni őket. Úgyhogy nekem ez az egész elsősorban hobbi, szívügy, csak ebből biztosan nem tudnék megélni” – teszi hozzá.
Pentelényi Pál populárisabb dolgokat jelentet meg, megszerezte például a Linda című sorozat vagy a Liza, a rókatündér soundtrackjének a jogait, de őt sem üzleti megfontolások vezették, inkább az, hogy szereti ezeket a zenéket. Szintén nagyon szép csomagolású vinileken adja ki az albumait, de ezeknél a kiadványoknál már érdemes volt nagyobb mennyiséget (300-500 példányt) is legyártatni. Az eddigi gyakorlat alapján úgy tűnik, hogy előbb-utóbb elfogynak a készletek, a nyereségből újabb kiadványokat lehet megjelentetni, s e folyamat általában addig tart, amíg a kiadó hajlandó anyagi kockázatot vállalni, a lemezek ugyanis megfelelő fórumok híján csak nehezen jutnak el a vásárlókhoz. Úgy véli, azért is hasznos efféle közös összejöveteleket tartani, mert a potenciális vevőkör igen szűkös, itt viszont egy helyen megtalálhatnak mindent, többnyire kedvezményes áron.
Ennek ellenére találtunk olyan kiadót is, amelyik nyereséges, a munkatársai meg tudnak ebből élni. Persze nemcsak lemezekben utaznak. „Elsődlegesen menedzsment vagyunk, de ezzel szorosan összefügg a kiadói tevékenységünk” – vázolja Sándor Dániel, a Launching Gagarin Records and Management vezetője. Ők elsősorban promóciós céllal adják ki a hozzájuk tartozó előadók lemezeit. „A kiadás nyomán tudunk fellépéseket szervezni, de egy-egy új lemez megjelentetése jó apropó lehet egy-egy nagyobb koncert rendezésére, esemény megszervezésére. Egyértelműen hatékonyabban működik így, mintha csak elküldenénk e-mailben a zenéket” – teszi hozzá. Jelenleg négy, viszonylag ismert zenekarral foglalkoznak (Jónás Vera Experiment, Colorstar, Elefánt, Jurij), csak CD-t adnak ki, s ezekből a promóció mellett pár száz darabot el is tudnak adni – leginkább a koncerteken.
Ebből is látható, hogy valamivel könnyebb dolguk van az aktív előadóknak és zenekaroknak, mivel ők a koncertjeiken is árusítani tudják a lemezeiket. Az angolszász popzenét favorizáló The Somersault Boy és a Felső Tízezer zenekarok vezetője, Sallai László néhány hasonló stílusú együttessel azért hozta létre két évvel ezelőtt a Normafa Recordsot, hogy az ízlésüknek és igényeiknek megfelelő kiadványokat állítsanak elő.
„Amikor a 2010-es évek elején zenélni kezdtünk, meg sem fordult a fejünkben, hogy nagy kiadót keressünk, mivel az ő üzleti modelljük elég távol áll tőlünk. Ráadásul ma már a lemezkiadásnak nincs akkora jelentősége, mint régen, így aztán annak sincs sok értelme, hogy ezektől várjuk a csodát. Különben sem azért kezdtünk ebbe az egészbe, hogy mások mondják meg, hogy mit csináljunk, nem beszélve arról, hogy ma már szinte az összes olyan technikai akadály elhárult (a felvételek készítésétől kedve a borító megtervezéséig), ami régebben növelte a nagy kiadók jelentőségét” – mondja. Kiadványaik terjesztésében a Bandcamp mellett (ez egy olyan felület, ahol afféle minihonlapot és közvetlen eladási lehetőséget biztosítanak a zenekaroknak) a még megmaradt néhány hazai lemezbolt is a segítségükre van, de egyértelmű, hogy a koncerteken lehet ezekből legtöbbet eladni. Kiadójuk úgy működik, mint egy nagy család. Van 4-5 zenekar, de a lemezeket közösen készítik: kölcsönösen segítik egymást a felvételeknél, a keverésnél, a grafikai munkákban, és persze a terjesztésben is, egy-egy zenekar a koncertjén nem csak a saját lemezét, illetve kazettáját árulja. Merthogy a Normafa Records kazettát is kiad, sőt ezekből többet tudnak értékesíteni. „Nem kell őrületes számokra gondolni, 50-60 példányokról van szó” – mondja Sallai, hozzátéve, hogy tapasztalatai szerint a vásárlók inkább azért vesznek tőlük kazettát, hogy a zenekart támogassák, a többségnek még lejátszója sincs, hogy meghallgassa a felvételt.
Ennek ellenére sokan gondolják úgy, hogy mégis a „hazavihető” formátum az első lépcsője annak, hogy a hallgatóság zenefogyasztási szokásai megváltozzanak. Mert hiába lehet gyakorlatilag mindenhez hozzáférni a neten, a böngészés zűrzavara nem csak a lemezeladásnak, de a hagyományos zenehallgatásnak is betette a kaput, ma már nemhogy egy teljes lemezt, de egyetlen számot is kevesen hallgatnak végig. „Ha vinilt hallgatok, akkor megadom a módját. Kényelembe helyezem magam, és a következő kétszer húsz perc valóban a műélvezetről szól, közben legfeljebb az album borítóját nézegetem. Ugyanezt a lemezt a neten valószínűleg képtelen lennék egyszerre végighallgatni” – jegyezte meg valaki a vásáron, és senki nem szállt vitába vele.
