„Száz jelentkezőből jó, ha elsőre tíz megfelel. Közülük a képzés, illetve a próbaidő után marad négy, akik hivatásos tűzoltóként fognak hosszú évekig dolgozni” – állítja egy általunk megkérdezett, hivatásos tűzoltó, akit nevezzünk Kornélnak (a cikkben szereplő megszólalók közül senki sem járult hozzá a neve, illetve a szolgálati helye közléséhez – Cs.-E. E.). Kornél már 28 éve űzi a szakmát, mint mondja, kalandvágyból. A hivatásos tűzoltókat öt hónap alatt képzik ki, majd tíz hónap próbaidő következik, de már a képzés alatt hívhatják őket éles helyzetekhez. „Az első körben sokan kihullanak. Nem elég, hogy nagyon komoly fizikai és pszichológiai vizsgálaton kell átesni – ez utóbbi hat órán át tart –, de eleve tökéletesen egészségesnek kell lenni, nem lehet például gerincferdülésünk vagy szemüvegünk” – magyarázza egy másik forrásunk, Károly, aki hét éve dolgozik tűzoltóként. „Elég kézenfekvő választásnak bizonyult, hiszen a családban több hivatásos is van. Mindig azt láttam, hogy rengeteget dolgoznak, közben nagyon szeretik azt, amit csinálnak. Ettől vált számomra vonzóvá ez a szakma” – folytatja Károly, aki gyerekkora óta tűzoltó szeretett volna lenni.
| ||
„Sokat jártunk autóbontóba, hogy gyakoroljuk az autók szétvágását, vagy erdőbe fát vágni, gallyazni. Van egy balta, amit 117-féle módon kell tudni használni. Sokat gyakorlatoztunk sötétben egy olyan pályán, ahol csak négykézláb lehet közlekedni. A terület tele van csapóajtókkal és zsákutcákkal, nekünk pedig meghatározott idő alatt kellett kijutni onnan. A sötétben való tájékozódás jól jön például egy komolyabb pincetűznél, bár van, amikor ez sem segít” – meséli Károly, és példaként a műegyetemi lőtértüzet hozza fel. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem pincéjében lévő lőtérben 2006-ban keletkezett tűz, az oltásban három tűzoltó vesztette életét, egyebek mellett azért, mert a hatalmas füstben eltévedtek, és végül nem találtak ki a pincerendszerből. Mint minden hivatásos, Károly is tisztában van vele, hogy előfordulhatnak tragédiák, de nincs benne félelem, amikor erről kérdezzük, nagyon is gyakorlatiasan fogalmaz: „Egyrészt, ha minden szabályt betartok, akkor nem érhet baj, másrészt – különösen a műegyetemi tragédia óta – nem küldenek be olyan terepre, amiről előre látszik, hogy esetleg nem tudunk kijutni. Volt nemrég egy hatalmas pincetűz, egy több kilométeres pincerendszer égett, oda például nem mentünk be. Félreértés ne essék, ez valóban veszélyes szakma, hiszen olvadt már rám alumíniumtető, és robbant fel mellettem gázpalack, de ha az ember tudja, mi a dolga, nem lesz nagy baj.” Hasonló módon látja ezt Kornél is. „Azt szoktam mondani, hogy amikor kimegyek egy káresethez, akkor tűzoltóüzemmódba váltok át, és nem foglalkozok semmivel, csak csinálom a feladatomat. Szerencsére eddig komolyabb sérüléseket nem szereztem, de a kollégáimnál is maximum lábtörés vagy kisebb égési sérülés fordult csak elő” – számol be a férfi.
Mintha égne a laktanya
Egy tűzoltó átlagos napja rendkívül mozgalmas, hiszen szó szerint a nap huszonnégy órájában helyt kell állnia, a laktanyában pedig akkor is zajlik az élet, ha éppen nincsen riasztás. „Szigorú órarendünk van, kora reggel az első legfontosabb feladat a felszerelés kipróbálása, a sisaktól a szirénákig mindent ellenőrizni kell, mert, ha hívnak minket, erre nincs idő, hiszen a riasztástól számítva két percen belül már úton kell lennünk. Akkor is, ha az ember éppen alszik vagy fürdik” – magyarázza Károly, aki szerint a kétperces készülési időt hamar meg lehet szokni, neki ez már rutin. „Ha álmomból keltenek fel, nem mindig tudom, hogy hogyan kerültem a kocsiba, általában egyenruhában, sisakkal a fejemen eszmélek fel, amikor már úton vagyunk.”
A reggeli ellenőrzések után elméleti tanórák vannak, átbeszélnek egy-egy fontosabb témát, mint például a pincetűzoltás vagy a feszítő-vágó helyes alkalmazása. És persze gyakorlatoznak is, úgy tesznek, mintha égne a laktanya, a parancsnok ennek megfelelően ad utasításokat. A „laktanyatűz” eloltása mellett sportolási lehetőség és csendespihenő is szerepel a napirendben. „Egy riasztás persze mindent felborít” – mondja Károly, aki örül a csendes óráknak, hiszen az azt jelenti, hogy épp senki sincs életveszélyben, de jobban szereti, ha menni kell. „A napi egy azért legyen meg, még ha az csak egy jó favágás, akkor is. Nyugodtnak egyébként nem mondanám a laktanyában töltött időszakot, hiszen folyamatos készenlétben, feszült várakozásban vagyunk.”
Amikor arra kérjük a megszólaló tűzoltókat, emeljenek ki egy-egy megrázó esetet, az első reakciók nagyon hasonlóak: nem teljesen értik, mire gondolunk. „Jó értelemben megrázó?” – kérdez vissza egyikük, s elmeséli, hogyan szabadított ki egy kislányt, akinek a feje a lépcsőházi korlátok közé szorult. „Rettentően sírt, de miután szétfeszítettem a korlátot, és kiszabadult, abbahagyta. Számomra ez nagyon meghatározó élmény volt, de persze tudok sajnos rosszat is mesélni: két fiatalhoz hívtak minket, akik autóbalesetet szenvedtek, a kocsi ripityára tört, konkrétan nem volt eleje. Nekünk kellett szétvágni a járművet, hogy ki tudjuk őket szedni. Szerencsére még éltek, viszont amikor kiemeltem a lányt, láttam, hogy éppen csörög a telefonja, az apja hívja. Napokig azt hittem, hős vagyok és megmentettem őket, aztán kiderült, hogy mindketten meghaltak a kórházban, az apjával pedig már nem tudott beszélni” – meséli forrásunk. „Ehhez a munkához olyan lelki alkat kell, ami bírja a kemény helyzeteket. Nem szabad rágódni a káreseteken, én például nem álmodok róla, nem viszem haza, elteszem valahova hátulra, és nem foglalkozom vele, mert ha minden eset eszembe jutna, valószínűleg beleőrülnék. Szerencsére nagyon jó csapatom van, olyan ez, mint egy második család, mindent meg tudunk beszélni, mindenki megérti a másikat, tudjuk, miről van szó, ugyanazt éljük át. Egy átbeszélgetett óra vagy egy sörözés a kollégákkal százszor többet ér, mint egy pszichológus” – véli Kornél. Egyébként lehetőség van pszichológushoz fordulni, ha valaki szükségét érzi, de többen is arról számoltak be, hogy általában elég a csapat és a család támogatása.
Főleg az időjárástól függ, hogy egy nap hány riasztás érkezik be a laktanyákhoz, Kornél szerint napi tizenkettőnél kevesebb nem nagyon szokott lenni. „Persze, ha vihar van, akkor egy nap akár hatvan helyre is mennünk kell, de olyat is hallottam, hogy valahol százötven riasztás futott be huszonnégy óra alatt.” Előfordul persze, hogy potyára mennek ki, de olyan is, hogy még tűzoltószemmel is szürreális helyzet fogadja őket. „Egyszer valaki betépve hívott ki minket, mert elmondása szerint nem tudott kiszabadulni egy bekerített játszótérről. A valóságban csak egy kallantyút kellett volna felemelni ahhoz, hogy kinyíljon a kapu ajtaja, azonban az illető annyira más világban volt, hogy erre nem jött rá, bepánikolt, és inkább riasztotta a tűzoltókat. De olyan eset is volt, amikor egy szintén betépett fiatal azt képzelte, hogy egy galamb beszorult valahová, és nem tud kijönni. Valójában a galambnak semmi baja sem volt, csak békésen üldögélt, de a riasztó személy nagyon aggódott érte” – idézi fel Károly.
És ha már az állatoknál tartunk, muszáj rákérdeznünk a klasszikusnak számító macskamentésre is: tényleg kimennek-e a tűzoltók, ha bajba jut a cicus. „Persze, ez már szinte népünnepély, amikor megmentünk egy macskát. Az egyetlen mentésem, amikor megtapsoltak, egy macska miatt volt” – meséli Károly. A hivatásos tűzoltóknak munkaköri kötelességük az életmentés, de a visszajelzés fontos a számukra is. „Nagyon pozitív élmény, amikor később személyesen keresnek fel, és köszönik meg, hogy megmentettük az életüket. Roppant ritka, de előfordul” – mondja Kornél.
Néha nőt is látni
„Maximum ötvenéves koromig szeretnék vonulós tűzoltó lenni, mert nem lehet ezt hosszú távon csinálni. Amikor a negyvenes alvós pulzusodból hirtelen kétszáznegyven lesz egy perc alatt, mert éppen riasztás van, az nem annyira kellemes. Ezenkívül rengeteg káros anyagot szívunk be, és szerintem a többhetes holttestekkel való találkozás sem túl egészséges” – mondja Károly, aki később szolgálatparancsnok szeretne lenni, ehhez viszont diplomát kell szereznie, így most két állás mellett egyetemre is jár. A legtöbb tűzoltónak van mellékállása vagy alkalmi munkákat vállalnak – egyrészt, mert kevés a fizetésük (havi 240 óráért nettó 140–150 ezer forint), másrészt, mert a beosztásuk ezt lehetővé teszi. „Huszonnégy órát vagyunk szolgálatban és negyvennyolcat otthon. Ez elég jól hangzik, viszont sajnos sokszor kell bent lennünk hétvégén, illetve ünnepnapokon” – sorolja Károly, akinek a legtöbb kollégája a szolgálati időn kívül az építőiparban segédkezik. Nem vállalhatnak el bármit, engedélyeztetniük kell a mellékállásokat. Forrásaink szerint ez eddig jól működött, általában megadták az engedélyeket, viszont azt rebesgetik, hogy januártól nagy szigorítás lesz. „Eddig nagyjából minden szakmunka végzését megengedték, sokan foglalkoztak tűzoltókészülék-javítással vagy céges tűzvédelmi oktatással, viszont ezt most már nem akarják megengedni” – háborog egy forrásunk, aki szerint nem tett jót a tűzoltóságnak az államosítás. „Amióta nem az önkormányzat, hanem a Belügyminisztérium, illetve az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság alá tartozunk, szó szerint katasztrófa minden. Nem elég, hogy exhatárőrök és nyugdíjazott katonák mondják meg nekünk, hogy hogyan kell tüzet oltani, de most már a mellékállás lehetőségét is el akarják tőlünk venni” – mondja az egyik tűzoltó, hozzátéve azt is, hogy a központosításból fakadó szakmai problémák miatt harminc ember hiányzik a megyéjéből. Új tűzoltókat pedig nagyon nehéz találni, mert kevesen alkalmasak, és nem is nagyon jelentkeznek. Vannak ugyan önkéntes tűzoltók, de ők inkább csak besegítenek. Az önkénteseknek mindössze egy negyvenórás képzést kell elvégeznie, és a felszerelésük sem a legjobb. „Nagyon hasznos, ha a helyszínen vannak önkéntes tűzoltók, de az áltag önkéntes szakmai felkészültsége, illetve tapasztalata messze elmarad a hivatásos tűzoltókétól. Ennek ellenére sokszor előbb érnek ki egy riasztáshoz, és ilyenkor jó, ha addig biztosítják a terepet, amíg mi ki nem érünk” – mondja Károly, aki az önkéntesek között nemegyszer látott már nőt is. A magyar jogszabályok szerint nő nem lehet hivatásos vonuló tűzoltó, de azt semmi sem tiltja, hogy önkéntesként segítsen. „Persze vannak erős nők, de mi azért igyekszünk rájuk vigyázni” – magyarázza Kornél, aki szerint lehet bármennyi önkéntes a rendszerben, az nem fogja megoldani az elvándorlás jó pár éve érezhető problémáját. „Nagyon szépen összedolgozunk velük, de egy önkéntesre senki sem szólhat rá, ha meghátrál egy helyzetből, neki nem kötelessége bemenni a tűzbe életeket menteni. Mi, hivatásosok azonban arra esküdtünk fel, hogy saját életünk árán is végrehajtjuk az életmentő parancsokat.”
