"Én ott voltam a gyárban azon a délelőttön, az utolsó műszakban. Tíz órakor szóltak, hogy álljunk le a kemencékkel - meséli látható megindultsággal Gavalecz Mihály üvegfúvó. - Volt már azért jele a gondoknak addig is, rebesgettek leépítésről, de sosem hittem volna, hogy megtörténik. Lecsapoltuk a kemencéket, több millió forint értékű üveg alapanyagot dobtunk ki. Az se számított. Azonnali hatállyal bezárt az üveggyár, ami mindannyiunk családjának az élete volt generációk óta."
Kilenc év múltán is indulatokat kelt az alig 500 állandó lakosú kis észak-mátrai településen a fénykorában a környező településekről bejárókkal együtt 600 főnek munkát adó egykori üveggyár bezárása. A falu számára katasztrófa volt a megszűnés, generációk sora építette egzisztenciáját az üvegmegmunkálásra. Az elbocsátottak többnyire csak vergődtek az utóbbi években a munkaerőpiacon, Gavalecz például dolgozott az erdőgazdaságnak, volt munkanélküli, önkormányzati "közhasznú", de sehol nem találta a helyét, "mert hiányzott az üveg". Benne és a falu többi lakójában is ezért keltett óriási bizakodást, amikor idén májusban hivatalosan is megkezdte működését az Art Glass Parád Kft., és újraindult az üvegfúvás.
Az újrakezdés, mondhatni, filmbe illő: Rénes Marcell, a Heves Megyei Hírlap Egerben élő volt újságírója kocsmázás közben említette barátjának, Berényi Zsolt számítástechnikai szakembernek és gépipari mérnöknek, hogy a szüleitől örökölt parádsasvári kertjében van egy kis garázsszerű épület, ahol még a 70-es években édesapja, Rénes György egy iparművész barátjával, Házi Tiborral együtt felépített egy kis üveghutaműhelyt. Rénes apja az egykori üveggyár vezető tervezőjeként ott szeretett volna új technikákat kikísérletezni, de korai halála megakadályozta ebben. A műhelyt azóta csak lomtárnak használta a család. Rénes Marcell lapunknak elmesélte, hogy a beszélgetés után a műhelyt megnézették néhány korábbi gyári szakemberrel is, akik elképedve állapították meg: a kétkemencés "üzem" azonnal készen állhat az üveggyártásra, amennyiben a fűtést korszerűsítik.
2007-ben céget alapítottak a kis műhelyre, de az iparszerű termeléshez komoly tőkére volt szükség. A közel tízmilliós saját befektetés mellett folyamatosan pályáztak, míg 2008-ban az épület bővítésére, 2012-ben pedig munkahelyteremtésre és a fűtés korszerűsítésére nyertek mindösszesen 20 millió forintot - döntően vállalkozásfejlesztési uniós alapokból. Egyesek szerint nyilván nem volt hátrány, hogy Rénes 2010-től az újságírást felváltotta a Horváth László fideszes országgyűlési képviselő vezette Heves Megyei Kormányhivatalnál végzett kommunikációs tevékenységre - az is kétségtelen viszont, hogy az üveggyártás újraélesztését már a korábbi, szocialista vezetésű Regionális Fejlesztési Tanács is kívánatosnak tartotta. Noha a támogatások jelentős része vissza nem térintendő összeg, Rénesék kockázatot vállaltak az önrésszel is: a feltételek kemények, például több évig foglalkoztatniuk kell a felvett munkanélkülieket.
Amihez mindenekelőtt piacot kell szerezni: ezen már 2007-től dolgoznak. Megkeresték az egykori gyár utolsó kereskedelmi igazgatóját, Horváth Katalint, aki felvette a kapcsolatot a gyár egykori svéd, olasz, norvég és amerikai partnereivel. Rénesék 2012-re már mintadarabokat prezentáltak a frankfurti szakmai vásáron, amivel a korábbi parádi üvegre emlékezők "elégedettek is voltak". Ám a nagy piacok igényeire szabott megrendelést egyelőre nem tudták vállalni, ugyanis csak 2013-ra sikerült stabilizálni az elektromos fűtésből adódó működési problémákat - ezért is vártak ez év májusáig az üveggyártás újraindulásáról szóló hivatalos bejelentéssel.
"Álmunkban sem gondoltuk, hogy valaha még üveget fogunk fújni! - mondja Szlovencsák Zoltán jelenlegi termelési vezető. - Engem Marcellék azzal kerestek meg, hogy szakmailag felügyeljem a munkát. Nem igazán vagyok én termelési vezető, de ezeknek a srácoknak egykor az oktatója voltam, sokukat tanítottam a mesterségre a volt gyöngyösi szakiskolában. Segítek, hogy jó színvonalú munkák kerüljenek ki a kezünk közül, mert ugyanazt a színvonalat akarjuk adni, amit a régi üveggyár is."
Szlovencsák szerint ezzel már nincs is gond, gyakorlatilag bármit (poharakat, vázákat, üvegfigurákat) legyártanak, de persze akad még pótolnivaló: például egyelőre csak fehér alapanyagú üveget tudnak rubinporral színezni, holott a szakmában az az igazi, ha anyagában színezettet tudnak előállítani, sőt ha maguk állítják elő az üvegalapanyagot is. És persze mennyiségileg meg sem közelítik a korábbi termelést. Jelenleg nyolc főállású alkalmazottal dolgozik az üzem, és a termelést behatárolja a hűtőkemence kapacitása is. De épül az új, nagyobb kemence, és folyamatosan zajlik a műhely "látogatóbarátabbá" alakítása is - az Art Glass bevételeinek jelentős része ugyanis a látványüvegfúvásból származik. Bejelentkezés alapján fogadnak turistákat, ottjártunkkor éppen egy busznyi iskolás érkezett, akik szájtátva csodálták, ahogyan Gavaleczék kiveszik a fúvópipával a csöpögős mézhez hasonló állagú olvasztott üveget a kemencéből, majd a tűzvörösen izzó üvegbuborékot formában pohárrá, vagy éppen kézzel üveghattyúvá alakítják. Többen a látogatók közül (köztük mi is) kipróbálhatták magukat üvegfúvóként - aminek sok selejtes üveglufi az eredménye, de a törött üveget is újrahasznosítják.
A kis üvegcsepp formátumú alapanyagot jelenleg Németországból szerzik be, tonnánként közel 1700 euróért. Ez a legjelentősebb kiadási tétel a munkások bérén kívül - utóbbi a válság sújtotta hevesi környéken tisztesnek számító nettó 100 ezer forint körüli összeg.
A nehézségek ellenére is nagy a reménykedés. Holló Henrik, a település polgármestere lapunknak arról beszélt, hogy bízik a kis vállalkozás bővülésében, mert a volt üveges szakemberek már most sorban állnak a munkáért. Addig is a maguk eszközeivel igyekeznek támogatni a vállalkozást: új buszparkolót alakítanak ki, hogy a megnövekedett turistaforgalmat ki tudják szolgálni, sőt terveik szerint létrehoznak egy olyan állandó kiállítóhelyet, ahol nemcsak a parádsasvári üveggyár múltját mutatnák be, hanem a helyben tevékenykedő üvegcsiszolók munkáit is.
Egyelőre azonban az alig 30 milliós költségvetésű település legfőbb problémája, hogy fel tudják-e számolni a község közepén éktelenkedő, leginkább háborús romra hasonlító egykori gyártelepet. Holló szerint erre minden esélyük megvan, ha a most zajló felszámolás után meg tudják venni a területet. Bár a régi dolgozók között még mindig akadnak álmodozók, Holló biztos abban, hogy a rekultiválás után "ott már üveggyártás nem lesz".
300 év üveggyártás
A Parád környéki üveggyártás elindítása II. Rákóczi Ferenchez köthető: a fejedelem 1710-ben, az akkoriban a birtokaihoz tartozó mai Parádóhuta területén létesített üveghutát, amelyhez a szükséges alapanyagok, mindenekelőtt az üveghomok megolvasztásához elengedhetetlen tűzifa bőségesen rendelkezésre állt az észak-mátrai területen. A hagyományos üveggyártás alapja ugyanis a homok, a mészkőliszt és a bükkfahamuból nyert hamuzsír. A gyártás során két rész hamut és egy rész homokot vagy apróra tört, kvarcittartalmú kőzetet kevertek össze. A szabadságharc bukását követő tulajdonosváltások után, a huta körüli erdők kimerülése miatt 1776-ban a mai Parádsasvár területére vitték át a termelést. Ez megfelelt a kor üveggyártási technológiájának, hiszen egy-egy terület felélése után, úgy 50-60 évente arrébb költöztették az üveggyártási helyet. Az új hely neve előbb Újhuta, aztán a Károlyiak a XIX. század végére felépülő, Sasvár nevű kastélya után Sasvár, majd Parádsasvár lett.
A gyár a Csehországból érkezett üvegfeldolgozók révén egyre minőségibb termékeket tudott előállítani. Az új formatechnikájú, gravírozott és változatos díszítettségű parádi üveg felzárkózott a hazai üveggyártás élvonalába, amit bizonyított az 1846-os iparmű-kiállítási díj, valamint a Pesten megnyílt mintabolt. A többszöri bővítést ráadásul indokolta az ekkoriban országos hírűvé vált parádi gyógyvíz, a csevice palackozása is. 1867 után már évente 3,6 millió palack hagyta el az üzemet!
A lendület kitartott a XX. századra is, nagy törést csak a II. világháborús pusztítás és az 1948-as államosítás okozott, amikor komolyan felmerült a bezárás is. A magas szállítási költségek miatt a kommunista állami vezetés előbb szövőgyárral, majd karácsonyfadísz-készítő üzemmel próbálkozott, hogy aztán egy újabb irányváltással 1954-ben meginduljon a rekonstrukció, és alig egy évtized alatt megötszöröződjön a termelés - közel 40 százalékban nyugati exportra. A 70-es, 80-as évekre kedvelt idegenforgalmi látnivaló is lett az üvegfúvás. A fénykorában 600 főt foglalkoztató gyár a rendszerváltozás után, többszöri tulajdonosváltáson átesve fokozatosan leépült: előbb a külföldi piacokat veszítette el a kedvelt ólomüveg gyártás leállításával, majd a belföldi vevők nagy részét is az olcsóbb, főleg keleti termékek behozatala miatt. A kétezres évek elején 100 dolgozóval egy cég megkísérelte az újraindítást - sikertelenül.
