Michelangelo Antonioni, Az éjszaka, A kaland és még megannyi klasszikus rendezője 2007-ben hunyt el, 96 éves korában. A Nagyításról így írtunk akkor:
| ||
Bár nem nagyon mondják, de miért ne lenne a következő hármas (Nagyítás, 1966; Zabriskie Point, 1969; Foglalkozása: riporter, 1975) is egy trilógia? A magány és a reménytelenség trilógiája. És nekünk alkalom arra, hogy elszakadjunk az immár nyomasztóan nyilvánvaló (már nem is nyomasztani akaró) hátterektől: Londont, a Halál Völgyét, Afrikát minek magyarázni. Míg Antonioni fekete-fehér dolgait érthető okokból nagy ívben kerülik a tévék, ezen utóbbi művekhez nem csak a kitüntetett alkalomból (halál) lehet szerencsénk a képernyőkön. Ugyancsak érthető okokból: a Nagyítás és a Foglalkozása: riporter kellőképpen cselekményes, a Zabriskie Pointban meg épp eleget dugnak, noha közlendőik konzumértéke távolról sem bizonyított. Az ifjúkorában teniszchampion Antonioni viszonylag csekély számú elérhető fotóján gyakran a kamera mellett áll. Nézzék meg David Hemmingst fotóapparáttal a kezében, és akkor, amikor már visszadobta a nem létező teniszlabdát a játékot imitáló pantomimes csoportnak, és csak az ütések puffanásainak hangja erősödik. Az alkotó ember magánya és tehetetlensége jelenik meg illő erőszakkal, ami szemernyit sem különbözik az egyszerű ember magányától és tehetetlenségétől, amit pedig a Zabriskie Point fináléjában a lány képzeletében újra meg újra ripityára robbanó luxusépület dörgöl intenzíven az orrunk alá. S ha ebből sem lenne nyilvánvaló, a Foglalkozása: riporter legalább ennyire híres utolsó hétperces, vágatlan jelenete bizonyosan a tudtunkra adja, hogy az sem segít, ha cserélünk, adott esetben személyiséget, életet.
