„Berepült egy veréb az ablakon” – felel az egyik férfi fogvatartott a terápiás foglalkozáson arra a kérdésre, az elmúlt héten mi volt a legjobb, ami történt vele. Egy ilyen vallomáshoz is több nap oldódás kell, de a változás, a megnyílás rendre megtörténik.
Boldizsár Ildikó szerint a mesék ereje segít abban, hogy elinduljunk az önismeret útján. A királyné, aki madárnak képzelte magát című új könyvében olvasható meseterápiás csoporttörténeteket nem lehet csak úgy átfutni, hagyni kell időt magunknak, hogy elmerülhessünk a történetekben.
Magyar Narancs: Több helyen oktatod az általad kidolgozott Metamorphoses Meseterápiás Módszert, tanítványaid száma meghaladja az ezret. De a legújabb könyvedben leírt esetek nem azok, amikre igazán fel lehet készülni, hiszen arról írsz, hogy hogyan segítettek a mesék a legnehezebb helyzetekben: gyermekotthonokban, börtönökben, betegségekben, gyászban és reménytelenségben. Legalábbis az első jó benyomás megszerzése, a munka elindítása súlyos nehézségekbe ütközhet. „Meg kell lepni őket”– írod, de ez az, amit nem lehet tanítani. Meggyőződésem, hogy a jó terapeuták a személyiségükkel gyógyítanak.
Boldizsár Ildikó: A képzés utolsó szakaszában – amikor a hallgatók már minden fontos dolgot megtanulnak a mesékről és azok terápiás hatásairól – nagy gondot fordítok arra, hogy megtanítsam a mesékkel való öngyógyítás lépéseit is. Valóban úgy van, hogy csak egy önmagával rendben lévő személyiség tud elvezetni másokat is a rendhez, tehát az „öngyógyító lépések” egy jó segítő számára is elengedhetetlenek.
Mint minden segítő szakmában, a meseterápiában is fontos a terapeuta személye. Szerencsére a világ népmesekincsében nem csak a másokon való segítés hatékony módszerei maradtak fönn máig használható tudás formájában, hanem azok az önsegítő technikák is, amelyek kellő erőhöz és tartáshoz juttatják azokat, akik a meséket érvényes igazságoknak tartják, s ebből következően önmagukat is hajlandók alávetni egy „mesés önfejlesztő folyamatnak”.
Azt szoktam mondani a tanítványaimnak, hogy csak akkor lesz belőlük jó meseterapeuta, ha saját életüket is a mesék rendjére fűzik fel, és a saját életükben bekövetkező elakadásokra, problémákra is a történetekben keresnek megoldásokat. Az első évfolyamom 2014-ben végzett, s mára már jól látható, hogy azok, akik komolyan vették a képzés utolsó, „öngyógyító” modulját, sikeres meseterapeuták lettek, és a legnehezebb terepeken is helyt állnak. A lelki segítő szakmában egyébként a rutin kifejezetten káros, mert hátráltatja a kliens és terapeuta közötti egyedi, mindenki másétól különböző kapcsolat kialakulását, ami nélkül szerintem nincs valódi segítség...
MN: Mi volt a legdurvább, a legelevenebben benned élő kudarcod, ami közelebb vitt ehhez a felismeréshez?
| ||
BI: Minden lelket másképp kell vezetni, a rutin mit sem ér. Ezt persze én sem tudtam a legelején, s épp ebből következett a legdurvább kudarcom. Amikor először tartottam foglalkozást 13-14 éves kamaszoknak, saját kamaszkoromból kiindulva terveztem meg a csoportmunkát.
A fiúk az első öt perc után felálltak és kimentek a teremből. Hiába fenyegette meg őket az osztályfőnök igazgatói intővel, azt mondták, hogy ők ezt nem hajlandók végigcsinálni… Óriási lecke volt számomra a kivonulásuk. Soha többé nem fordult elő, hogy saját gondolataimból, vágyaimból, elképzeléseimből kiindulva tervezzek vagy tartsak meg egy foglalkozást. Ekkor tanultam meg azt is, hogy mindig az adott csoport igényeihez, aktuális állapotához, helyzetéhez válasszak mesét és feldolgozási stratégiát, még annak árán is, hogy az „eredeti tervem” teljesen dugába dől. Mára egyébként épp ez a korosztály lett a kedvencem.
MN: A börtönökben és a gyermeknevelő intézetekben nagyon sok a kezeletlen pszichés beteg. Te viszont nem vagy sem pszichológus, sem pszichiáter, a csoportokban pedig egy beteg is tönkreteheti a munkát. Mit teszel ilyenkor? Írod, hogy voltak már életveszélyes – legalábbis a testi épséged veszélyeztető – szituációk is. Ezekhez hozzá lehet edződni?
BI: A börtönökben nem kerültem szélsőséges helyzetekbe, mert minden munkára hosszas előkészületek után kerülhetett csak sor. A résztvevők átestek néhány szűrőn, mire a tényleges csoportmunka elkezdődött, és mindig önként vállalták a részvételt. A célok is mindig egyértelműek voltak, én pedig csak olyan csoportok vezetését vállaltam el, amelyekhez a meseterápia megfelelőnek bizonyult.
A családi kapcsolatok, az anya- és apaszerep erősítése mesék segítségével például ezek közé tartozott. A büntetés-végrehajtásban egyébként sok remek szakemberrel találkoztam, akik tisztában voltak azzal, hogy egy „terápiás csoportban” csak a végzettségemnek megfelelő helyzetekért tudok felelősséget vállalni. Mivel a börtönökben lehetőség van arra, hogy a pszichés zavarokkal küzdő fogvatartottak megfelelő segítséget kapjanak, ők nem kerültek egyetlen csoportomba sem.
A gyermekvédelemben más a helyzet, az ott élő gyerekek a traumáik következtében bármelyik pillanatban reagálhatnak szélsőségesen, durván, sőt rendkívül agresszívan is. Az érzékelő jelenlét, az éberség különösen fontos ezekben a helyzetekben, hiszen sok múlik azon, hogy időben felismerem-e, mi van készülőben. Ha igen, van némi esély arra, hogy egy váratlan kérdéssel, mozdulattal vagy feladattal megakadályozzam a kitörést. Ha ez mégsem sikerül, az adott szituáció dönti el, hogy mi legyen a következő lépés. Az együttérző öleléstől a határozott fellépésig elég széles skála. Velem eddig csak egyetlenegyszer fordult elő, hogy kifordultam önmagamból, de ebből is rengeteget tanultam. Megedződni, azt hiszem, nem lehet, hiszen azt is tapasztalom, hogy egyre szélsőségesebb és durvább szituációk keletkeznek.
MN: Miben kell keressük a mesetárápia kulcsát? Szerinted kiknek van a legnagyobb szükségük erre a fajta terápiás módszerre?
| ||
BI: Ez valahogy úgy van, hogy az ember mások meséjét sokszor egyből átlátja és tudja a másik élethelyzetére vonatkoztatni, de a sajátjával általában bajban van, alaposan meg kell küzdenie a rejtett igazságaiért, üzeneteiért. Ha egy mesét már könnyen átlátsz és értesz, az valószínűleg nem a te meséd, legalábbis biztosan nem tartogat a számodra olyan „titkokat”, használható erőforrásokat, amelyekre az adott életszakaszodban szükséged lehet.
Meseterápiára azok jönnek, akik elakadtak valamiben – legyen szó bármilyen élethelyzetről –, és a meséktől remélnek segítséget. Egy jó meseterapeuta, aki megtanulja a meseválasztás többlépcsős módszerét, biztosan nem olyan mesét talál majd, amely alig ad valamit a bajban lévőknek. A mesecsoportokon a választott meséken túl egyébként az is terápiás értékű, hogy a csoporttagok egy mesén keresztül átélhetik azt a semmi máshoz nem hasonlítható érzést, hogy saját problémájuk már egy ősrégi mesében is szerepel, méghozzá a megoldással együtt. A csoporttagokat a narratívákban való gondolkodás, a metaforikus nyelv, a mesei igazságok közös felfedezése is összeköti, amelyeknek szintén terápiás hatása van.
MN: Többször hivatkozol Irvin D. Yalomra, a nálunk is népszerű amerikai pszichiáterre, aki a terápiás praxisának történeteit terápiás leírásokban és regényekben is feldolgozza. Kényes terep a terápiaismertetés, és a csoportokban elvileg csoporttitok van. Hogy hol vannak a határok? Ha nincsenek konkrétumok, mitől él mégis a dolog? Yalom Minden nappal közelebb című munkája például egy bizarr terápiás szerződés eredménye, ahol a páciens a privát jegyzeteivel „fizetett” a terápiáért.
BI: Ez a legnehezebb egy ilyen könyv megírásában, és pontosan ezért vártam vele ennyi évet. Meg kellett találnom egy nyelvet, amellyel elmondhatónak gondolom mindazt, amit hallottam, átéltem, megtapasztaltam egy terápiás helyzetben, s úgy hitelesnek maradni, hogy közben egyetlen személyes titkot se adjak ki…
Tudtam, hogy Yalom valami ilyesmit csinál, ezért nem olvastam el tőle semmit sem egészen addig, amíg tavaly meg nem jelent a Hamupipőke Facebook-profilja című könyvem, amelyben először mutattam be egyéni terápiás eseteket. Ennek írása közben találtam meg egyébként azt a saját nyelvet, amelyen keresztül elmondhatóvá váltak a személyes élményeim anélkül, hogy megsértettem volna a kötelező titoktartást.
A mesék beemelése közém és a csoporttagok vagy kliensek közé kétségkívül megkönnyítette az elbeszélés módját. Persze nem minden esetleírás vagy csoporttörténet működik hatásosan egy esettanulmány-kötetben, ezt is mérlegelnem kellett. Például rengeteg női csoportot vezettem eddig, de eszembe sem jutott, hogy ezekből akár csak egy apró részletet is közzétegyek, mégpedig azért, mert a női csoportok rendkívül személyesek, egyéniek, a titoktartási kötelezettség megszegése nélkül szinte semmi lényegeset nem tudnék megmutatni belőlük.
MN: A lelégzetem is elakadt, amikor egy börtönbéli férficsoport egyik tagja – miközben eleinte még a foglalkozás megtartása is veszélyben volt – egy saját, hosszú mesével, A cigány királyfival ajándékozza meg a csoportot. Csodának tűnik. Jó lenne tudni, mi történt a mese írójával. Végzel utókövetést? Kapsz későbbi visszacsatolásokat?
BI: A börtönökben végzett alkalmankénti munkákból értelemszerűen nincsenek, aki kikerül onnét, szeretné örökre elfeledni a benti történéseket. Viszont Luzsi Margó egri meseterapeuta, akitől a legtöbbet tanultam a börtön-csoportokkal kapcsolatban, 11 éve jár az egri börtönbe mesecsoportokat tartani, és ott egyértelműen mérhető ennek a hatása: azok körében, akik részt vettek a mesecsoportokon, gyakorlatilag megszűnt a visszaesés, ami rendkívüli dolognak számít. A gyermekotthonos gyerekek közül azonban többen megkerestek már, volt, aki a gyermekét hozta el, és arra kért, neki is meséljem el azt a mesét, amit neki is elmondtam valamikor régen…
