Miért ír egy pszichoterapeuta fikciós regényt? Szakmabeliként a karrierem elején erős tapaszlatom volt, hogy a személyes narratív valóság elbeszélt történetei gyakran olyan erősen hatottak rám, hogy próza helyett inkább a líraibb szövegek felé fordultam, mert a tömör, metaforikus szövegek felüdülést jelentettek mások élettörténeteinél. De a könyvből választ kapunk erre a kérdésre is.
A szerző több mint húsz éve dolgozik pszichiátriai, pszichoterápiás betegellátásban, valamint pszichoanalitikus magánpraxisban. Egyetemi docens és kutató, számos tudományos publikáció és könyv szerzője, ez az első fikciós munkája.
Három szálon fut a cselekmény: az egyikben egy nő széthulló házasságának mindennapjait látjuk, a másikban, ami látszólag egy különálló történet, egy ideális kapcsolat alakulását követhetjük az egyetemi szerelem kezdetétől, a harmadikban pedig magának a szerzőnek az első történeti szál főszereplőjével végzett terápiás üléseinek reflektív átiratát olvashatjuk. Erre a megoldásra talán azért volt szüksége a szerzőnek, mert így tudott beszélni azokról az érzéseiről, amelyeket a terápiás ülésen nem volt módjuk beszélni, illetve amik a saját élettörténete kapcsán őt is megmozgatták. Pontosabban azokra a momentumokra enged rápillantani, amit a páciens nem volt képes kimondani a terápia során, ám egy regényben, ahol a szerző egyszerre tud a szakma és a fikció oldalról is közelíteni, ezek a “kimondások” megtörténhetnek. Ezt a kettősség, vagy másképpen szólva ez a határhelyzeti pozíció az, ami a könyvet egyedivé teszi. Ám ez egyben csapdahelyzet is.
A könyv szereplői két nő, két férfi, és egy nő terapeuta, akiknek az élete egy egzisztenciális véletlenben összekapcsolódott. Kiderül, hogyan lesznek a kapcsolódásból vágyak, majd ezekből szerelem, aztán a szenvedélyből szenvedés, az együttlétből magány és veszteség. A könyv egyszerre ad a laikusoknak és szakmabelieknek is izgalmas betekintést a lelki folyamatokba, a kapcsolati dinamika és a veszteség élményének feldolgozásának interperszonális folyamatába, miközben a pszichoterápiás folyamat kulisszatitkaiba is belelátunk. Megértjük, hogy hiába kerül közel a terapeuta a klienseihez, gyakran közelebb, mint bárki más az életükben, a terápiás helyzet szabályai miatt mégiscsak elszigetelt marad. Ezt is segíti feloldani talán a fikciós keret, ahol „kibeszélhet” a szerző, nem kell tartania magát a terápiás szabályokhoz és nem kell figyelembe vennie a saját énhatárait.
„Amikor az embert nagy fájdalom éri, nem csak a szíve szakad meg. Önmaga is”
– mondja a szerző. Talán ezért érezhetjük, hogy átüt a szövegen, hogy az írónak szüksége lett volna a történetekre a saját életére is utaló, átszűrt narratívában is rápillantania. De közben persze az is igaz, hogy maga a regény nem egy reflektív átirat; hanem pont ellenkezőleg: ez az az irodalmi réteg, ami a terápiában, beszédben, verbalitásban nem is kimondható, csak képekben, belső monológokban, versszerű, álomleírásokkal rokon, hangulatfestő részekben érzékeltethető. A szerző érezhetően azt a réteget szerette volna itt megragadni, ami nem elmondható egy-egy emberi találkozásban. Miközben persze a pszichoterápia is mindig pontosan ezt keresi.
Jaffa Kiadó, Budapest, 2023, 232 oldal, 4999 forint
A cikk szerzője pszichiáter, pszichoterapeuta szakorvos.
