Magyar Narancs: Bár regényíróként is régóta tevékeny, Magyarországon színpadi szerzőként ismerik: a Katona József Színházban 1997-ben bemutatott Művészet elsöprő sikert aratott. A Babilon esetében a két szomszéd, Elisabeth és Jean-Lino története mindenképpen regénybe kívánkozott, vagy lehetett volna akár színdarab is?
Yasmina Reza: Bennem soha fel sem merül, hogy a műveimet valamilyen más formában is megírhattam volna. Vegyük például a Babilon elbeszélési formáját. Az események itt csupán kapcsolódási pontjai egy hosszú reflexiónak, ami nem más, mint egy személyes memoár, illetve egy szereplő tanulmányozása. Ezt lehetetlen színpadra vinni. Magáról az írás módjáról nem is beszélve, hiszen ennek a fajta irodalomnak az introspektivitás a sajátja. A két műfajt soha nem tudnám keverni.
MN: A szomszédjában élő Jean-Linóról Elisabeth megjegyzi, hogy „Robert Frank-féle magányos ember”. Nem ez az első, és nem is az utolsó alkalom, hogy szó esik a regényben Robert Frank fotóiról, Frank 1958-as, The Americans című albumáról. Osztja Elisabeth véleményét, hogy ez az album „a földkerekség legszomorúbb könyve”?
YR: A fényképek iránti rajongásban valóban osztozom Elisabeth-tel. Szép nagy albumgyűjteményem van, főleg a „street photography” stílusú fotósok munkáiból. Szeretem beleélni magam egy-egy képbe, kivonatolni belőle egy történetet, egy érzést. Nagyszerű inspirációs forrásnak tartom ezeket. Gyakran írtam csak úgy magamnak egy-egy fényképről, de a műveim közül először a Babilonban készítettem ilyen leírást, Elisabeth lelkiállapotát felhasználva. De a The Americansről folytatott elmélkedés egyedül a szereplőm véleménye.
MN: A regénybeli Jean-Lino apai ágról olasz zsidó bevándorlók unokája. Az, hogy ön is zsidó bevándorlók gyermeke, ad valami másfajta rálátást a francia társadalomra?
YR: Bevándorlók gyermekeként nem lehet semlegesnek lenni. Kezdetektől fogva „másnak” érzi magát az ember, de ez az érzés sokféle formát ölthet. Tekinthetjük szerencsének, de ugyanúgy nehézségnek, egyfajta tehernek is. Franciaországban születtem, franciának érzem magam, mert ez az anyanyelvem hazája. Ezen a nyelven írok, szeretem és megtanultam használni. Lehetséges, hogy a sokféle örökségem, a hallott akcentusok, a más nyelvekből kölcsönzött kifejezések nagyban alakították az írásomat. Ami a társadalomszemléletemet illeti, nem tagadom, hogy éppen ezek miatt a hatások miatt látok bizonyos dolgokat másként, de ezt nem tisztem elemezni.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
