Egy jól megválasztott regény napokon, heteken át velünk van, és vannak asztalhorpasztó monstrumok, amiket hónapokon keresztül cipelünk magunkkal a konyhaasztaltól a fotelig, villamosról szállunk vele buszra, este pedig az éjjeliszekrényen várja a következő napot. Összegyűjtöttünk azokat, amikkel mi már megbirkóztunk, és – bár tudjuk, hogy a lista nem teljes, és számos címmel és szerzővel bővíthető lenne – maradandó élményeket adtak. Hiszen minél vaskosabb egy könyv, annál nagyobb feladat az olvasónak. Megesik, hogy úgy érezzük: nem csak az író, hanem mi is díjat érdemelnénk.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek (1880)
Az orosz író utolsó nagy regénye 1878-ban készült, amikor az ország falta a bűnügyi magazinokat és olyan érdeklődéssel követte a bírósági tárgyalások leiratait, mint a heti lottószámokat. II. Sándor reformista intézkedései nyomán a sajtó szabadabbá vált, a peres ügyek pedig immár a nyilvánosság szeme láttára zajlottak: a nagyközönség – magát az írót is beleértve – függőként vetette rá magát egy-egy történetre. (Dosztojevkszij a Bűn és bűnhődés történetére is egy ilyen újságban bukkant rá.) A Karamazov testvérek középpontjában egy apagyilkosság áll, amelynek vádja elsősorban a legidősebb fiúra, Dmitrijre vetül, aki a regény legnagyobb egyénisége, megjárja a mennyet és a poklot. A másodszülött, Ivan kifinomult intellektus, aki visszautasítja a hagyományokat és a hitet, egyik mondata szerint ha nincs Isten és nincs túlvilág, erkölcs sincs, „mindent szabad”. A tiszta természetű Aljosa megőrizte gyermeki hitét. Hármuk jellemének ütköztetésekor Dosztojevszkij a kereszténység és a modernség nagy kérdéseit feszegeti, A nagy Inkvizitor című fejezetet pedig joggal nevezhetjük az irodalomtörténet egyik legjobb húsz oldalának. Innen nézve úgy tűnik, Dosztojevszkij regénye a 20. század nagy tragédiáit és bestialitását is előrevetítette: „néha az ember vadállati kegyetlenségéről beszélnek, pedig ez szörnyű igazságtalanság és sértő a vadállatokra, a vadállat sohase tud olyan kegyetlen, olyan művészi tökéllyel kegytelen lenni, mint az ember”. (Csabai Máté)
Cormac McCarthy: Suttree (1979)
Knoxville, Tennessee állam az 1950-es években. A társadalom peremére szorult, szerencsétlen, lecsúszott emberek között él a regény főhőse, Suttree, aki a biztos megélhetésről és a családjáról lemondva, egészen más miliőből érkezett ebbe a minden tekintetben sivár környezetbe. A regény helyszíneit a szennyes folyó és környéke, a város olcsó kocsmái, bordélyházai, üzletei, rendőrségi fogdái, menedékhelyek, országutak, kórház és börtön alkotják. Suttree mindegyikben megfordul, elképesztő alakokkal ismerkedik össze. Napokig bolyong a hegyekben, ahonnan már-már félőrülten tér vissza, alkalmi cimborájával kurvázni megy, beleszeret egy lányba, összebarátkozik egy indiánnal, akivel együtt horgásznak, egy a börtönben megismert félnótás srácon próbál segíteni, kocsmákban, kifőzdékben üldögélő emberek társaságát keresi. A regénynek igazából nincs valahonnan kiinduló és valahova eljutó, a szó szoros értelmében vett története, cselekménye – hacsak azt nem tekintjük annak, hogy Suttre valahogy élni próbál a boldogulást keresve.
Cormac McCarthy nem az amerikai álomról ír, hanem az ötvenes évek amerikai nyomoráról. Enciklopédikus mű ez a több mint 600 oldalas nagyregény, amelynek lapjain bűnözők, szerencsevadászok, sofőrök, hajléktalanok, prostituáltak, kocsmárosok, tönkrement, elszegényedett figurák vonulnak fel. Gyakorlatilag Amerika árnyoldalának monumentális, helyenként szociohangulatú tablója. Van innen kiút? Van remény? Talán igen, mert Suttree a regény végén útnak indul, hátrahagyva ezt a kiábrándító helyet. A könyv utolsó oldalainak profetikus képei azonban már McCarthy későbbi regényeinek vészjósló hangulatát vetítik előre. (Ambrus Vilmos)
David Foster Wallace: Végtelen tréfa (1996)
Nehéz néhány bekezdésben összefoglalni, hogy miről is szól ez a közel 400 lábjegyzetével együtt több mint 1100 oldalas gigantikus szövegtenger, amelynek legendájához impozáns méretei mellett Wallace 2008-as öngyilkossága is hozzájárult, és amelyet egyesek – köztük például Stephen King is – a nagy amerikai regények közé sorolnak a kilencvenes évekbeli Egyesült Államok enciklopédikus igényű bemutatásáért. Pedig a regény a nem túl távoli jövőben játszódik: az éveket szám helyett a legtöbbet fizető cég termékéről nevezik el, az Egyesült Államok – amelyet épp egy Trumpot idéző, tisztaságmániás populista vezet – összeolvadt Mexikóval és Kanadával, a korlátlan fogyasztás és a vele járó megállíthatatlan szeméttermelés következtében viszont többállamnyi (Kanadának erőszakkal átadott) területe egy hatalmas, szennyezett és lakhatatlan hulladéklerakóvá vált, ahova óriási katapultokkal lövik át a nemkívánatos mocskot.
Ez azonban mind csak a háttér a több mint 100, egymáshoz lazán kapcsolódó, különféle pszichés problémákkal vagy valamilyen függőséggel küzdő szereplő egyszerre több idősíkon és helyszínen való mozgatásához: megfigyelhetjük egy elzárt elit teniszakadémia növendékeinek, egy átmeneti ház függőséggel küzdő lakóinak és különböző lecsúszott egzisztenciáknak az életét, mindeközben pedig kanadai kerekesszékes terroristák igyekeznek megszerezni egy titokzatos filmet, a Végtelen tréfát, amely tökéletes – és végzetes – „szórakoztatást” ígér: aki megnézi, belehal. Az ő történeteiken keresztül a regény egyszerre beszél a kapitalizmus válságjelenségeiről, a spektákulum és a fogyasztói társadalom visszásságairól, annak az atomizált egyénekre gyakorolt hatásairól. Wallace ír a legkülönfélébb függőségekről, az önpusztításig vezető döntési szabadságról is, valamint családi traumákról, teljesítménykényszerről és a művészeti világ abszurd közegéről. Nem könnyű olvasmány, de tükör, amely sok tanulsággal szolgál. (Fazekas Zsuzsanna)
Roberto Bolaño: 2666 (2004)
A chilei író rákos betegen, a halállal versenyt futva dolgozott utolsó nagy regényén, amelyet azonban öt kisebb kötetben szeretett volna közreadni, hogy feleségének és fiának több pénze legyen belőle. A család azonban, s alighanem ez üzleti szempontból is okosabbnak bizonyult, úgy döntött, hogy egyetlen nagy könyvben jelenik meg a 2666, amely rejtélyes mű; még a cím jelentését sem tudjuk igazán. Az biztos, hogy az ördögi számsor szerepel benne, de az évszámra csak a Bolaño-szöveguniverzum egy másik művében találunk utalást. A 2666 egy évvel az író halála után, 2004-ben jelent meg, rögtön kapott egy csomó rangos díjat, hozzánk pedig 2016-ban, Kutasy Mercédesz fordításában jutott el.
Az öt regényrész öt különböző történetet beszél el, amelyek alig-alig függnek össze egymással. Az elsőben négy irodalomtudós egy visszahúzódó, szinte csak legendákban élő német író, Archimboldi után kutat, a másodikban egy Mexikóban élő chilei filozófus az őrület határára sodródik, miközben a lánya furcsa kalandba keveredik a maffiával. A harmadik részben egy fekete újságíró Mexikóba utazik, hogy egy bokszmeccsről tudósítson. A negyedik rész végigolvasásáért díjat kellene adni minden olvasónak: ebben csaknem ezer nő meggyilkolásáról és az ügy nyomozásáról olvasunk fárasztó monotonitással. Az utolsó a már említett kultikus író története, akivel immár Hans Reiter néven találkozunk. Nehéz összefoglalni, mi a 2666 fő témája, Bolaño műve azonban sokkal több posztmodern, virtuóz gyakorlatnál: a globális egyenlőtlenségekről, a periférián élők kiszolgáltatottságáról, a kizsákmányolásról gyakran érzékletesen, máskor éppoly körmönfontan és gépies kegyetlenséggel képes beszélni, ahogy ezek a folyamatok a világban megtörténnek. (Csabai Máté)
Nádas Péter: Párhuzamos történetek (2005)
A három kötetes, több mint 1500 oldalas, több szálon futó regényen húsz éven keresztül dolgozott a szerző. A regény egyik sajátossága, hogy az egyes cselekményszálak nincsenek szétválasztva, folyton ugrál tér és idő között, és természetesen mindig a legjobb, legizgalmasabb résznél szakítja meg az adott elbeszélést, és vált egy teljesen másikra. Hol egy gyilkosság krimibe illő részleteibe kapunk bepillantást, hol egy-egy családregény szereplőit ismerjük meg közelebbről, de történelmi és tájegységekhez fűződő elbeszélések is helyt kapnak az oldalakon. A regény mintegy harminc sors bonyolult és szövevényes hálózatát ábrázolja öt fő idősíkon A teljesség igénye nélkül kiemelhetjük Döhringék összetett családi viszonyait és élettörténetét, vagy épp a Demén Samu tervezte úri ház lakóinak életét, és az újlipótvárosi barátnők, Gyöngyvér sorsát, vagy a Lukácsban lazító férfiak kapcsolatát is. Van egy fontos vonása Nádas regényének – azon túl, hogy nem zárul le –, ez pedig a testiség, intimitás, pontosabban az erről való szemérmetlenül őszinte, nagyítóval vizsgálódó, zsigerien természetes beszéd, amihez foghatót nemigen találunk a magyar irodalomban. (Czenkli Dorka)
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink (2013)
Hagyományos értelemben nehéz regénynek venni az Elhordott múltjainkat vagy az öt könyvből álló Az utópia hangjai című sorozatot, amely a szovjet történelem legnagyobb traumáit idézi fel különböző hosszúságú személyes történeteken keresztül. Ez a csaknem 600 oldalas könyv a sorozat befejező része, de nem olyan könnyen megfogható eseményeket mesél el, mint a csernobili atomkatasztrófa vagy az afganisztáni háború, hanem a szovjet néplélek valódi tragédiáját: a Szovjetunió összeomlását. A tragédia jóval mélyebb annál, ahogy a törikönyvből látszik: egy álom omlott össze a vasfüggönnyel, amikor hirtelen kiderült, hogy minden, amiben addig hittek, hazugság. Nehéz nem együttérezni azzal a tanárnővel, aki rájön, hogy a felhalmozott könyvei és tudása az új rendszerben nem számítanak semmit. Itt mindenki üzletelni szeretne, pénzt csinálni. Az Elhordott múltjaink azt is megmutatja, miért képtelen elhalni a Sztálin-kultusz, és miért virágzik még mindig a birodalmi nosztalgia a putyinista országban. Alekszijevics kísérlete, hogy sokszor együgyű emberek butuska kifakadásaiból állítsa össze egy teljes nemzet traumáját, 2015-ben Nobel-díjat ért. Az Elhordott múltjaink magyar fordítója Iván Ildikó. (Fekő Ádám)
Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete (2021)
A Franciaországban élő fiatal szenegáli író, Faye életét gimnazista kora óta meghatározza egy titokzatos szerző és regénye, a kritikusok által „néger Rimbaud”-ként emlegetett T.C. Elimane és Az embertelenség labirintusa. A történet Faye naplóbejegyzésein keresztül bontakozik ki, de a lázas kutatás elbeszélése közben fokozatosan kilépünk az egyetlen nézőpont keretei közül. A feljegyzések közé idővel a rövid, ám annál ellentmondásosabb Elimane-recepció legfontosabb lenyomatai, egyfajta talált szövegként pedig az ugyancsak szenegáli származású író naplójának részletei is beékelődnek, miközben egyre gyakrabban veszik át a szót más szereplők, akiket valamilyen módon mind összekapcsol Elimane sorsa és művészete.
Bár a maga 460 oldalával terjedelmi tekintetben talán kevésbé, a szöveg összetettségéből és sűrűségéből fakadóan azonban egészen egyértelmű, hogy ez a kötet – amit Bognár Róbert fordított magyarra – beillik a klasszikus értelemben vett nagyregények sorába. Műfajok és szólamok sokasága keveredik egymással, a már önmagában is rendkívül izgalmas irodalmi nyomozás története pedig térben és időben is kitágul, ahogy újabb és újabb karakterek, olykor egész életek szövődnek a cselekménybe, amelynek kusza hálójában megannyi rejtett utalás, egyszerre játékos és mégis messzire vezető kitérő teszi egyre rétegzettebbé a befogadói, illetve az értelmezői élményt. Korokon és kultúrákon átívelő eleven egységben oldódnak fel az Elimane-t keresők elbeszélései és emlékei, amiken keresztül maga az irodalomról való beszéd és gondolkodás válik irodalommá egy olyan, fikció és valóság határait feszegető regényben, amelyet mintha szintén természetfeletti erők tartanának össze. (Bajnai Marcell)
