A Papírbabák emléket állít annak, ahogyan a magyarok és a románok a Ceaușescu-rendszer alatt éltek. Ismerős és mégis húsbavágó történetek, tele fájdalommal, megalkuvással, szeretettel, szerelemmel, tragédiákkal, összetartással, megszakadó, mégis örökké tartó barátságokkal. A barátságok és szerelmek mozaikszerű, sodró villanásai mögött megbújik a nacionalizmus szelleme, mint valami sötét és sűrű felhő, amely szétszóródik a levegőben, és mind a románok, mind a magyarok a születésüktől fogva kénytelenek belélegezni.
Úgy szivárog be mindenhova, mint ahogy a cigarettafüst tölti meg a szobát.
Ebben a regényben nem szellőztet senki, nem merik kinyitni az ablakot, mert nem lehet, mert meghallják, meglátják, és mert anyu is mindig zárva tartotta. Így zárja ki egymást a két nemzet, élnek gyűlöletben, olyannyira, hogyha netán egy magyar lány román fiúba lesz szerelmes, az közel Rómeó és Júlia helyzetet generál, de ebben a korban a „nem lehetünk együtt” győz, a szülők és a magyarság iránti tisztelet.
A főhős Viola sebésznek készül, ez akkoriban nőként a lehetetlennel volt egyenlő. A regény egy autóbaleset leírásával indul, ez a történet jelene és egyben kerete is, innen nyúlunk vissza Viola múltjába. Erős kezdés, de mégis hagy hiányérzetet, talán azért, mert nem maradt meg keretnek. Viola végül kikerül a kórházból és a legjobb barátnője kiállítására is elbiceg New Yorkban, ami kissé elidegenít a korábbiaktól, túlzás, túl szép, túl hollywoodi befejezés. Violával éljük meg azt a végeérhetetlen vívódást is, hogy házasodjon-e össze az unokatestvérével a kitelepülés érdekében, vagy maradjon román szerelme oldalán? A „menjek vagy maradjak” korabeli dilemmájában nincs jó vagy rossz döntés, de a következményeket mindkét esetben viselni kell.
Viola végül Magyarországra települ, de honvágya alig csitul valamit az évek során: az elfojtott szerelem szorítja a torkát, és egy elárult barát is sokszor megjelenik az álmaiban.
A barátság, mint szervező és megtartó erő, az egész regényen végigvonul. Violát olyan erősen kötik a baráti szálak, a gyerekkor fogadalmai, hogy a regény végére beleálmodja magát egy gyerekkori idillikus képbe, két fontos barátnője, Eszti és Mimi társaságában. Violának Mimi olyan, mint egy nagy szerelem: a közelében újra és újra elárasztja a boldogság, a létezés spontán öröme. Talán erősebb ez az érzelmi szál, mint bármi más, pedig van itt nagy szerelem Ovidiuval, egy majdnem végigélt élet Botonddal, a férjjel, van egy közös kislányuk is, Emma, aki észrevétlenül érik nagylánnyá.
A komplex és sokrétű történeten szerényen és szelíden, de mégis megkerülhetetlenül végigvonul az asszonysors, mely törvényszerűen tragikus, mert mi vagyunk a világ “négerei”. Erős állítás, de egy egész regény bizonyítja. A nő nem dönthet a saját életéről, mert mindig van valaki vagy valami, ami fontosabb, és ezt megtámogatja az asszonyok hada, a régmúltban és a jelentben egyaránt. Asszonyok, akik szültek, elvetéltek, kikapartattak, férjhez adattak, asszonyok, akiket szexre kényszerítettek, mert a házasságban ez jár a férfinak, mindig. Nem lehet nemet mondani egy-egy kezdeményező gesztus után sem, mert milyen nő az, aki felizgat egy férfit, aztán mégis visszakozna? És milyen nő az, aki nem őrzi a családi tűzhelyet, aki nem marad otthon a gyerekével három éves koráig, milyen nő az, akinek hivatása van, sőt, szenvedélyei és igényei?
Milyen nő az, aki nem húzódik háttérbe a férjét támogatva, vacsorát főzve örök-vidáman, és aki nem tudja elviselni, ha megcsalják?
Viola (generációja) már tudja, hogy ez nincs rendben, mégsem tud változtatni, mégsem mer lépni, mert erősebb a tradíció, az anyukák és anyósok szava, a férfiak öntudatlanul manipulatív érvelése. Viola drukkerei leszünk, mondjuk magunkban, hogy szakíts, ne tűrd el, menj utána a kávézóba, ne várj, míg megöregszel, ne add fel az álmaidat, ne add fel a szerelmed, nem számít, hogy román. Ne rajongj ennyire Mimiért, ne irigykedj, légy inkább önmagad, mond meg végre az anyósodnak, és sorolhatnánk még. Sodor magával a történet, érzelmeket korbácsol, megbotránkoztat, közben árnyalja az ismereteinket az erdélyi sorsokról, és úgy ahogy van, kinyírja a nacionalizmust. Nem tekinti a román népet bűnösnek a magyarok szenvedéseiben, a nacionalizmus a magyarokban is ott van. Az ember lehet bozgor a saját hazájában is. A hogy „hol van az ember hazája”, „avagy lehet-e két hazád” kérdésekre a regény végén mindenki tud majd válaszolni magának, de csakis magának.
Havas Juli: Papírbabák avagy lehet-e két hazád. Budapest, 2024, Kalligram, 365 oldal, 4500 forint
