Lehetne ez egy remek kötet is: Dékány költészete egyszerre alanyi és szürreális, biztos kapaszkodókkal és merész ötletekkel. Feszegeti a vers határait, izgalmas helyeken bukkan lírára. A Lelet című költemény például valóban az, amit a címe sugall: diagnózis, ami verssé tördelve bizonyítja, észre sem vesszük, hogy körülvesz minket a költészet.
Ugyanakkor mintha éppen ebben a feszegetésben bizonytalanodna el, mintha olykor úgy érezné, mindenképpen jeleznie, magyaráznia kell szándékát, mert a botor olvasó még félreérti (pedig jó vers az, amely teret enged a félreértésnek). Mondok egy példát: a Jegyzet hasonló hatásmechanizmust alkalmaz, mint a fent említett Lelet. A telefonba sebtében leírt jegyzetekből – vagy azok imitációjából – áll össze a poézis. Ékezetek nélküli szavak, elgépelések, bennmaradt bizonytalanságok, hogy vajon egy kép melyik szóval működik jobban – mindez teljesen bizonyossá teszi, miként kell, érdemes olvasni ezt a verset. Ám valahol a közepe táján Dékány mégis szükségesnek érzi egyértelműen jelezni ezt: „Ez mar ugy nez ki mint egy vers / pedig csak a jegyzetbe irok otleteket / es a telefon igy tordeli”. Ez a gesztus sajnos nem csak a vers hangulatát oltja ki, de egy későbbi bravúrt is: a Másik című poézis valójában ezeknek a jegyzeteknek a szerkesztett változata. Mennyivel izgalmasabb lett volna erre magamtól rájönni, felfedezni a trükköket a versekben anélkül, hogy a szerző kézen fogjon. Az ilyen, és ehhez hasonló önértelmezések, magyarázatok vágják végül gajra a kötetet.
Jelenkor, 2019, 64 oldal, 1499 Ft
