Magyar Narancs: Kolozsvár senkit sem hagy hidegen. Erdélyben, de Magyarországon is mindenkinek van véleménye, tapasztalata, személyes története róla, a magyar irodalomban is az egyik legalaposabban megírt helyszínnek tűnik. Indokolt tehát, hogy egy ilyen reprezentatív antológiában is hozzáférhetővé váljon a kortárs irodalom Kolozsvár-képe. Szerkesztés közben milyen cél lebegett előttetek, alternatív útikönyv, többgenerációs antológia, vagy szépirodalmi összefoglaló?
Daray Erzsébet (DE): A könyv ötlete Kolozsvár régi térképeinek nézegetése közben született meg, rájöttem, hogy illusztrációként is megállják a helyüket. A kortárs irodalmi szövegek pedig valahogy életet lehelnek a képekbe, és engem az élő Kolozsvár érdekelt. A térképrészletek nem használhatóak tájékozódásra, ilyen értelemben a könyv nem tölti be az útikönyv szerepét, a kötet főhőse azonban mégis a város maga, azaz Kolozsvár.
Balázs Imre József (BIJ): Voltak még munkacímeink ‒ emlékszem például egy olyanra, amelyikben szerepelt a „térképes krónika” szókapcsolat. Erzsi engem a térképek hangsúlyos szerepének felvetésével győzött meg arról, hogy ez a könyv más lehet, mint a már korábban is létező, klasszikusabb antológiák vagy helytörténetet, esszéket és irodalmi szövegeket ötvöző Kolozsvár-könyvek. Egy térképes, mai Kolozsvár-életérzést megmutatni képes irodalmi válogatást szerettünk volna, amelyikben fontos szerepe van a konkrét helyszíneknek. Akár körbe is olvashatja valaki a várost, a könyvvel a kezében kóborolva.
| ||
MN: Nagyjából életkor szerinti sorba rendezve szerepelnek a szerzők. Itt vannak a nagy öregek, Bodor Ádámtól Szilágyi Istvánon át Balla Zsófiáig (ha őt nem illetlenség ide sorolni), majd a középgeneráció, Vida Gábor, Tompa Andrea vagy a magyarországi Térey János, legvégül a fiatalok: Láng Orsolya, Horváth Benji, André Ferenc és mások. Ez a szerkezet azt sugallja, hogy a kolozsvári magyar irodalomnak van múltja, jelene, jövője. Az életkori sorrend ezt a generációs egymásra épülést hivatott kidomborítani?
DE: Élő szerzők műveiből akartunk válogatni, mert fel akartuk mutatni azt, amiben egyébként biztosak vagyunk, hogy Kolozsvár fontos hely nemcsak az irodalom, hanem a kortárs művészet, az üzleti világ és az élet egyéb területei számára, és ezekben jelen vannak a magyar alkotók is.
BIJ: Elgondolkodtunk azon, hogy ott legyenek-e a könyvben mondjuk a két világháború közti klasszikusok Kolozsvár-szövegei, de fontosabbnak tűnt, hogy a jelen Kolozsvár-képéhez kerüljünk minél közelebb. Ehhez lehetett volna a szövegek keletkezési idejének sorrendjét is alapul venni például, szétszórva a könyvben egy-egy szerző írásait, de logikusabbnak tűnt az áttekinthetőség kedvéért a szerzők életkora szerint haladni.
MN: De nem az elején vannak a legrégebbi Kolozsvárt felidéző szövegek. Mintha a fiatalabb szerzők fejében is ott lenne a „régi Kolozsvár”, amihez vissza-vissza kell térniük.
DE: A „régi”, legyen szó akár egy városról, ugyanolyan izgalmas tud lenni, mint az új, vagy ami ezután lesz, ami készül. A múltat ráadásul sokan sokféleképpen próbálják értelmezni, olykor elnyomni, pedig ahhoz, hogy élhető legyen egy hely, arra kellene építeni, amilyen volt. Talán a fiatal szerzők is érzik, hogy az új megtalálásához, megragadásához, a régire is szükség van. Én ezt részükről az érettség jelének tekintem.
BIJ: Nekem kifejezetten hiányérzetem lett egy idő után válogatás közben azzal kapcsolatban, hogy a kevés a huszadik századnál régebbi időkhöz való visszanyúlás versben-prózában. A tematikus visszatérés egy régi korhoz nem azonos azzal, hogy valaki a régi módon lát. Tompa Andrea Kolozsvár-könyveit például a városról való beszéd leginnovatívabb szemléletű prózai megvalósulásai közé sorolom, noha egyik sem a jelenről beszél.
| ||
MN: Mégis, kissé mintha nosztalgikus lenne ez a kortárs magyar irodalmi Kolozsvár. Csak egy példa: jó sok fiáker van ebben az összeállításban. És még a kommunizmus éveiről is több szó esik, mint a jelenről, szerintetek minek köszönhető ez?
BIJ: Még egyszer hangsúlyoznám, hogy a történelemről szóló beszéd mikéntjében is lehet innováció, nagyjából erről szólt a posztmodernség egyik kulcsműfaja, a történelmi metafikció. Olyan korszakváltások idején, amikor a múlthoz való viszony megkérdőjeleződik (és most sokszorosan ilyen állapotban vagyunk), ennek az újraértelmező munkának megvan a maga szerepe. Egy másik problémába is beleütköztem egyébként válogatóként: főleg a rendszerváltás után indult szerzőknél jó ideig kevés volt a konkrét helynév. Potozky László az Élesben vagy Papp Sándor Zsigmond a Semmi kis életekben például kifejezetten kerüli ezeket, noha ezek az én fejemben eléggé kolozsvári történetek. Csak a legfiatalabb, 2010 körül vagy azután indult költőknél-slammereknél – Horváth Benjinél, Visky Zsoltnál, André Ferencnél – kezdtem látni azt, hogy a gyakran periférikus terekkel való identifikáció náluk afféle nemzedéki düh vagy kritika is. Megérkezik tehát a könyv a jelenbe, de az említett, referencialitást kijátszó írói stratégiák ebből az antológiából is ki-írtak néhány további lehetséges művet.
MN: Bodor Ádám nyitó szövegében, A börtön szagából vett részletben arról beszél, hogy a három nagy erdélyi kultúra, a magyar, a román és a német (de a zsidót is nyugodtan hozzácsaphatjuk), mindig elkülönülten volt jelen, egymás mellett, de nem együtt. Most meg ugye német és zsidó nélkül gyakorlatilag marad a magyar és a román. Csakhogy román szereplők alig vannak ebben az antológiában. Mintha a városnak csak a magyar felére (harmadára-negyedére) lenne szeme a szerzőknek. Ugyanannak az elkülönülésnek az utóélete jelenik meg itt, amiről Bodor ír?
DE: A Bodor emlegette elkülönülés most is jelen van a városban, és én ezt természetesnek tekintem. A szerzők azonban érzékenyek a kulturális sokszínűségre, és ez az érzékenység, ha nem is azonnal szembeötlő, de ott van a kötetben szereplő részletekben, amelyekről azért ne felejtsük el, hogy mégiscsak töredékek. Tompa Andreánál együtt méltatlankodnak a „maguk nyelvén”, és örülnek, hogy megszabadulnak a „három nyelven átkozódó cigányoktól”. Selyem Zsuzsa írásában Balázs, az orgonaművész Danhoz jár látogatóba, az ecsetgyári alternatív színtársulat rendezője pedig Bogdan. Az is jelzésértékű, hogy Király László versbe foglalt titkosszolgálati jelentésében az aláíró így zárja a szövegét: „Servesc Patria” (a Hazát szolgálom), Szilágyi Istvánnál pedig a narrátor a „románok éjféli miséjén” ébred rá arra, hogy karácsonyeste van...
| ||
BIJ: Van egy olyan tantárgyam a kolozsvári egyetemen, ahol a diákjaimmal kortárs és huszadik századi szövegek interetnikus viszonyábrázolásait vizsgáljuk, konkrétan ez a tantárgy témája: interkulturalitás a modern erdélyi irodalmakban. Szabó Róbert Csabának, Láng Zsoltnak, Papp Sándor Zsigmondnak például bőven vannak ilyen szövegei, de olvasunk Mihai Mateiut, Caius Dobrescut vagy Eginald Schlattnert is. Valószínűleg kereshettünk volna az Erzsi által említetteken kívül is további ilyen szövegeket. A legfiatalabbaknál látok egy olyan mozgást egyébként (Horváth Benjinél vagy Visky Zsoltnál például), hogy már nem is az identitások Bodor- vagy Dragomán-féle, névadás általi viszonylagosítása miatt, hanem egyszerűen egy természetes és spontán kapcsolódás illetőleg a jelöletlenség miatt nem azonosítható egyértelműen a figurák etnikai hovatartozása.
MN: Egyébként éppen Bodor mondta az antológia bemutatóján a Margó fesztiválon, hogy „Az utóbbi időkben eltűnt az ott élőket is meghatározó higgadt méltóság a városból.” Ez számomra az antológiából kevésbé derül ki, talán épp a nosztalgikus hangoltság miatt. Talán a legfiatalabb költők szövegeiben van némi nyoma ilyesminek, ott felbukkannak egészen életszerű, mai szituációk, de versekben elsősorban. A mai Kolozsvár hangulatát ilyen nehéz lenne elbeszélő prózában megfogni?
DE: Bodor Ádámnak a „higgadt méltóság” hiányát jelző mondata nekem is feltűnt. Bevallom, kicsit fájdalmasan érintett, hiszen Kolozsváron élek. Úgy gondolom, hogy ahogy a korábbi évtizedekben (például a negyvenes évek elején, a második bécsi döntés után) sem volt maradéktalanul jelen a méltóság a városban, most sem tűnt el teljesen, sőt mintha a Funar-korszak lezárultával sokkal jobban előtérbe került volna, több embert ismerek, magyart és románt egyaránt, akik kiegyensúlyozottak, józanok. Nem vagyok író, de úgy képzelem, hogy az írói feladat nehézségét a város, az itt élő emberek történetének hiteles megrajzolása jelenti függetlenül attól, hogy azok az idő síkján hol helyezkednek el.
| ||
BIJ: Úgy hallgattam és értelmeztem Bodor Ádám mondatát, mint amelyik Kolozsvár első nagy, látványos és kierőszakolt, ötvenes-hatvanas évektől zajló lakosságnövekedésének előzményeit és következményeit veti össze, az az arculatváltás kétségtelenül leírható történetileg, demográfiailag, akár urbanisztikailag is. Jelenleg, más körülmények között egy, az ötvenes-hatvanas évekéhez mérhető újabb átalakulás zajlik, és ennek egyszerre vannak aggodalomra okot adó és dinamikát adó következményei. Az elmúlt tíz évben például Kolozsvár arcához egyre inkább hozzátartozik a korrupcióellenes tüntetések, környezetvédelmi tétekkel bíró, civil megmozdulások jól szervezett volta, ezekben leginkább a lakosság fiatalabb rétegei ismertek magukra. Ez a „higgadt méltóság” eltűnésének egy másik lehetséges, akár pozitívumokba átfordítható újabb értelmezési kerete.
MN: Ez a ma zajló átalakulás miben mutatkozik meg, miről szól?
BIJ: Egy gazdasági hype-ról, befektetésekről, nagyvárosiasodásról, nemzetközi körforgásba való bekapcsolódásról, egyelőre leginkább az üzleti élet, a fesztiválturizmus és az egyetemi közeg területein. Nagy kérdés, hogy ez hosszú távon nem bizonyul-e kipukkanó lufinak, és hogy mennyire tud lépést tartani a lakosságnövekedéssel a város infrastruktúrája. Mentális szinten egyelőre a folyamat pozitív vonatkozásai látszanak inkább, ha az összlakosságot nézzük: hangadóvá vált egy igényesebb, környezettudatosabb, gazdaságilag feltörekvő réteg. Ez együtt járt azzal is, hogy a nacionalista szólamok háttérbe szorultak mondjuk a kilencvenes évekhez képest.
MN: Több, nem kolozsvári és nem is erdélyi szerzőt is beválogattatok, hiszen itt van Térey János, Cserna-Szabó András, Szálinger Balázs és Gerlóczy Márton is. Az ő különféle külső nézőpontjaik mennyire tudnak termékeny párbeszédbe lépni a többiek „bennszülött” szólamaival?
DE: Mi elsősorban arra törekedtünk, hogy Kolozsvárt megjelenítő, jó íróktól válogassunk szövegeket, eszembe sem jutott a „bennszülöttekre” koncentrálni. Kérdés, hogy mennyire „bennszülött” a Szatmárról ideköltözött Visky András vagy a Kolozsváron huzamosabb ideig csupán az egyetemi évei alatt tartózkodó Vida Gábor. Egyébként nagyon örülök, hogy bekerültek a kötetbe nem kolozsvári szerzők is. Ez azt jelenti, hogy a városnak erős a kisugárzása, a hatása. Ugyanakkor sokszor tapasztaltam azt, hogy a városba kívülről érkezőket jobban foglalkoztatja a hely, feladatuknak tekintik az otthonteremtést, olyan dolgokat is felfedeznek, amelyekre a helyieknek nincs szemük.
BIJ: Cserna és Gerlóczy kicsit saját gyökereiket is keresték a könyveikben és erdélyi ittléteikkor, Szálinger hosszabb időre költözött Kolozsvárra egyik életszakaszában, Téreyvel pedig épp a regényéhez történő adat- és helyszíngyűjtésről beszélgettünk egyik utolsó kolozsvári látogatásakor. Egyiküknél sem egyszerű díszletválasztásnak, behelyettesíthető helyszínnek éreztem azt, ahogyan Kolozsvárhoz viszonyultak. Egyetemi városként Kolozsvár hosszú idő óta mozgások helyszíne, az emberek jönnek és mennek. Azt remélem, az antológiában valóban együtt, egymás mellett vannak a többgenerációs kolozsvári és a pillanatnyiságot megragadó perspektívák, és kicsit minden város mentális képe ezeknek a perspektíváknak az összessége.
| ||
_small.jpg "Kolozsvár, 1985")
MN: A könyvben nagyon hangsúlyos a topográfia, az egyes szövegek mellett ott vannak a Bartos-Elekes Zsombor által összeválogatott térképek. Az, hogy a különböző emblematikus kolozsvári helyszínek megjelenjenek a könyvben, befolyásolta a válogatást? Nektek volt egy belső térképetek, amihez az írásokat kerestétek?
DE: A szerkesztői munka elején felmerült bennem, hogy a kötetnek térkép legyen a szervezőelve, és induljunk ki az óvároshoz kapcsolódó szövegekből, majd haladjunk a külvárosok felé, de ezt a gondolatot hamar elvetettük. Számba vettük a lehetséges szerzőket, majd kiválogattuk az írásokban előforduló helyneveket, amelyeket aztán a kötet végén külön jegyzetben rendszereztünk.
BIJ: Kifejezetten örültem, amikor az emblematikus helyszínek mellett felbukkantak más, váratlan, de érzelmileg telített terek is, mindannyiunk privát mitológiáiban vannak ilyenek, ezt talán Láng Zsolt írása fogalmazza meg legpontosabban a kötetben. Nemrég a FISZ Házsongárdi temetőről szóló irodalmi konferenciájára készülve próbáltam végignézni az erdélyi panteonként számon tartott temető kortárs irodalmi említéseit. Nagyon izgalmas volt észrevenni, hogy igen gyakran felsorolások részeként jelenik meg. Ez számomra azt jelenti, hogy a belakott városról, és nem csupán a szimbolikusan telített városról van mondandója az irodalomnak: a Házsongárd jelen van a várostapasztalatban, spontánul és természetesen.
MN: A bevezetőben felteszitek a kérdést, „Vajon mi derül ki a város érzelmi topográfiájáról?”, nekem a nosztalgia vagy a melankólia jutna először eszembe, de kíváncsi lennék, hogy így, a kötet válogatása, összeállítása, gondozása után ti mit válaszolnátok a saját kérdésetekre?
DE: Amikor először olvastam végig az összeállított kéziratot, az az érzésem támadt, mintha egy valóságos közösség született volna meg. A város összehozta az egymástól fizikailag és talán másmilyen értelemben is távol lévő szerzőket. Másrészt valahogy az itt élők szenvedései, a város kínlódása, ha úgy tetszik vajúdása is megmutatkozott számomra. Fiatal egyetemistaként kerültem Kolozsvárra, sokáig idegenül éltem itt, most már eléggé otthon érzem magam, és ebben ez a könyv is segített.
BIJ: Egy hőtérkép rajzolódott ki, ez kétségtelen. A közös részhalmaz szükségszerűen a város központi részeire esik, mint minden statisztikai összesítésnél. Az ilyen antológiáknál mégis az a legjobb, hogy az egyéni kedvenceknek is a nyomába lehet eredni. Ha valakinek a Hétutca vagy az ecsetgyár vagy a „Grigó” kap pluszjelentést az életében, az egy versben vagy prózában kicsit azt is meg tudja mutatni, hogy miért – nem csak a helyek lettek tehát fontosak számomra, hanem ez a hogyan is. Ha jól értem, inkább erre, az érzelmi skálára kérdeztél rá. De ez végső soron esetleges. Azt gondolom, az ember igazából a megélt érzelmeihez kapcsol helyeket, ahol jár, és nem fordítva. És ezek közt ott a melankólia, a düh, a fájdalom, a vágy, a ráismerés öröme, a biztonságérzet, és lehetne még sorolni.
(Kolozsváros, Jelenkor Kiadó, 328 oldal, 3999 forint)
