Egy képregény, amit hazájában 20 éve nem mernek kiadni, miközben az egész világ rajong érte

Sorköz

Karafiáth Orsolya riportja.

Az idén jelent meg először nálunk is egy kötetben Marjane Satrapi képregénye, az iráni viszonyokat bemutató Persepolis. Az iszlám forradalom idején játszódó képregény egy kislány életén keresztül mutatja be a történelem borzalmait, letaglózó erővel,  de sok – elsősorban fekete – humorral is.

A 2000 és 2003 között, négy részben megjelent, eredetileg francia nyelvű, 2007-ben filmre vitt művet betiltották Iránban, állítólag nem is létezik fárszi fordítása, ennek ellenére nem ismeretlen az iráni olvasók előtt, mivel az eredeti verziót szabadon le lehet tölteni. „Amikor a film és a képregény elérhető lett, rengeteg ember látta, olvasta és a többség megtalálta benne a saját családtörténetét” – mondja elöljáróban egy iráni színésznő, aki a neve mellőzését kérte – biztonsági okokból.

Kendő és egyéniség

A Persepolisban visszatérő motívum a kendőviselés (hidzsáb) témája, és az is, hogy a modern, felvilágosult nők elvetik és csak kényszerből viselik azt.

„A hidzsáb erős jelkép, mivel ennek a segítségével ábrázolja Satrapi a női tapasztalat társadalmi, politikai és pszichológiai dimenzióit. – mondja Levko Esztella színésznő, az iráni kortárs színház és tánc kutatója. – A huzamosabb iráni kintléteim során a mindennapok egyik legzavaróbb tényezőjévé vált a kendő kötelező viselete. Kényelmetlen, állandóan igazgatni kell, oda kell figyelni, hogy helyesen áll-e. Mindemellett az ottani társadalmi-lélektani hatás egyfajta öncenzúrát indított el bennem. Többször azon kaptam magam, hogy kényelmetlen – akár a barátok előtt is –, ha nincs rajtam kendő. Az pedig, hogy az utcán sétafikáljak hidzsáb nélkül, olyan érzéssel töltött el, mintha a nadrágomat felejteném el felvenni."

Levko Esztella

Levko Esztella

Fotó: Levko Esztella / privát


"Megfigyeltem azt is, hogy a nők a kendőt különbözőképpen viselik, és láttam lányokat kendő nélkül is, bár a hidzsáb viseletének elutasítása nem egy politikai mozgalom jelképe. Ritka látvány, de ilyenkor a környezet reakciója az, ami igazán érdekes. Az esetek többségében nem ellenkezést és elutasítást láttam, hanem egyfajta burkolt elfogadást, szolidaritást – legalábbis a nők részéről".

A megkérdezett iráni színésznő is néha provokatívan leveszi a kendőt, amikor kimegy az utcára, noha ez egyáltalán nem veszélytelen. „A hidzsáb viselése mellett nemcsak a kormányzat, hanem jópár család is kiáll, a vallás és a tradíció hangsúlyázásával" – szögezi le másik iráni megszólalónk, a szintén neve elhallgatását kérő színházi rendezőnő. – "A nagyobb városokban, például Teheránban láthatsz nőket különös, extravagáns hidzsábban, számukra ez inkább valamiféle divatkérdés. Én személy szerint nagyon utálom. Ráadásul speciális ruhát kell felvennünk akkor is, ha egy kormányzati épületben vagy az egyetemen van dolgunk, nem beszélve arról, hogy még ahhoz is rendőrségi engedély kell, hogy a repülőtérre belépjen egy iráni nő."

„Egyszer a szűk farmer miatt, máskor pedig a hidzsáb alól kilógó hajam miatt szólt rám a reptéren, az úgynevezett erkölcsrendőrség egyik alkalmazottja – teszi hozzá Esztella –, legutóbb pedig, a teheráni bevándorlási hivatalban találtak kivetnivalót az öltözetemben, a mantómat (hosszabb, ballonkabátszerű ruha – K. O.) tűzték össze elöl több gombostűvel, ellenkezést nem tűrő módon. Egyébként az okozta a legnagyobb bizonytalanságot, és ezzel egyfajta kiszolgáltatottságot is, hogy nincsenek egyértelmű szabályok. És ez nem kizárólag az öltözködésre vonatkozik, ugyanígy működik például a cenzúra is. Attól függően változik, hogy éppen milyen környezetben, közegben vagy”.

Mártírok útja

A képregény átütően ábrázolja a háborús propaganda, azon belül a mártírrá válás mechanizmusát. Ma már nem kell önmagukat ostorozni a diákoknak, de a bűntudatképzés a gépezet része. (Az Irak és Irán közötti háború 1980 szeptembere és 1988 augusztusa között zajlott, az áldozatok számára csak becslések vannak, de a legtöbb becslés meghaladja az 1-1,5 millió főt - a szerk.)

„A háború kifordította az életünket – mondja a rendezőnő. – Házak pusztultak el, városok dőltek romba, rengeteg ember vesztette életét. És ezeknek az embereknek a halálát a kormány a mai napig propagandacélokra használja fel, a saját legitimitásának megszilárdítására. A mártírkérdés remek ütőkártya a kezükben, és ha nyugtalanabb a helyzet, mindig azzal rukkolnak elő, hogy megtalálták egy mártír holttestét, ezzel terelve el a figyelmet a valós problémákról. Amikor gyerek voltam, rengeteg film és történet született csupán azért, hogy megszentelje a mártírhalál gondolatát. Ám azt is tudom, hogy a katonáknak jó része nem akart háborúba menni és meghalni”.

false

De nemcsak az újságok vannak tele mártírokkal, a róluk készült képek és szobrok is ellepik a várost. És nem akármilyen ábrázolások ezek!

„Iránban nem ritka, hogy falakon, házak kapujában, az autópálya melletti plakátokon láthatjuk azokat a mártír katonáknak, önkéntes harcosoknak a portréit, akik a háború alatt vesztették életüket – meséli Esztella. – Minden reggel, amikor fárszi órára mentem, elhaladtam egy tízemeletes épület mellett, amelynek a falára két huszonéves fiú arcát festették. Mindketten az iraki háborúban vesztették életüket. Az volt a megdöbbentő, hogy ez a falfestmény – de a többi is – igen színvonalas műalkotás. Érzelmileg képes volt megérinteni, a hatása alá kerültem. És épp ez a retorika az Iránban, amely észrevétlenül hat és kúszik az ember bőre alá; felerősíti azt az érzést, hogy nem léphetnek túl a múlton, nem kaphatnak feloldozást a megélt tragikus események alól. Így a múlt konzisztens jelenné, egy olyan kontinuitássá válik, amelyből szinte lehetetlen kilépni” – teszi hozzá.

„A háború után születtem, a megírt/ábrázolt dolgokat a saját bőrömön nem tapasztalhattam, de az én családomnak is szörnyű emlékei vannak azokból az időkből – fűzi hozzá az iráni színésznő. – Persze a történelem e szakaszának hivatalos, a hatóságok és a média részéről sulykolt verziója teljesen más: szerintük a háború óriási siker volt! Politikai vezetőink imádják a mártíromságot, de ezzel sok átlagember is tud azonosulni. Nem csoda, mivel ez is a propaganda része, amelynek célja a fiatalok lelkesedésének felszítása, a forradalmi hevület ébren tartása”.

Iráninak lenni

A könyv hősének első emigrálási kísérlete kudarcba fullad, visszatér a hazájába. Nem tudja sem megtagadni, sem vállalni önmagát. Ám a beilleszkedést nem csak a közeg nehezíti.

„Satrapi könyvét újraolvasva számomra a leghúsbavágóbb kérdések egyike az emigráció, és az ebből származó identitásbeli dilemma. Az a pengeélen táncoló kettősség, amely a kulturális különbségekből származó varázs, és a másság sokszor áthidalhatatlan szakadékaiból adódik. Satrapi mindezt egyszerű hétköznapi szituációkon keresztül mutatja be. Az általa felrajzolt kép jelenidejű, és túlmutat Irán határain – magyarázza Esztella.

A szerző finoman árnyalja azt az önazonossággal kapcsolatos problémát, amely a mai napig érzékelhető az irániaknál. Látjuk, olvassuk, hogy a nyugati eszméktől és befolyásoktól való eltávolodás jelentette (és jelenti ma is) az identitás egy részét. Ez összefonódik egyfajta belső tartással, büszkeséggel, és nosztalgiával, ugyanis a perzsa történelem és kultúra miatt unikálisnak érezhetik magukat. Ráadásul az identitás ezen narratíváját mára jelentősen átszőtte az iszlám, miközben nagy kérdés, hogy ez a perzsa kultúrának autentikus része-e? A forradalom óta a politikai és a vallási vezetés vesszőparipája az iszlám identitásnak való megfelelés lett, mely magában hordozza bizonyos demokratikus elveknek az elutasítását.

Az az iráni, aki a Gozsdu udvarban olasznak mondja magát, lehetséges, hogy éppen ezt próbálja palástolni. Teheránban viszont gyakran előfordul, hogy az ősi Perzsa Birodalom nosztalgikus világával próbálnak azonosulni a fiatalok, például egyre nagyobb az érdeklődés a zoroasztrizmus iránt. Vagyis nagyon összetett kérdésről van szó, és Satrapi mellett akadnak más olyan női alkotók is, akik hitelesen ábrázolják ezt, például Tahmineh Monzavi és Hoda Afshar.

Marjane Satrapi

Marjane Satrapi

Fotó: Wikipédia

Mindezt színésznő is megerősíti. „Míg korábban az Iránhoz tartozás, az ország kultúrájának és történelmi hagyományainak megélése alapozta meg az identitásunk gyökereit, az iszlám forradalom után mindez átalakult. Átalakították iszlám identitássá, ami a legfőbb hatóságok céljait remekül szolgálja. Ezért az irániak egy része talajvesztett lett, nem gondolkodnak azon, hogy kik is valójában, a fókusz pedig a primér és közvetlen boldogságot okozó dolgokra kerül, illetve azokra a lehetőségekre, amelyek segítségével elfordulhatnak a valóságtól”.

A színésznő szerint szinte minden iráni fiatal életében (legyen az férfi vagy nő) van egy pont, amikor el szeretnék hagyni az országot. Nem csak a korlátozások miatt, hanem a jobb életfeltételek megteremtése érdekében is. „A céloktól és elhatározásoktól erősen függ a siker – állítja. – Tudjuk, hogy milyen szörnyű helyzet van Iránban, én mégis abban hiszek, hogy aki nem találja meg önmagát ott, ahol született, az máshol sem találhatja meg. Volt idő, amikor magam is gondoltam a kivándorlásra, ám rá kellett jöjjek, nem vagyok olyan ember, aki furcsa, idegen szituációkban képes a túlélésre. A döntés szomorú része, hogy sok barátomat elveszítettem, csak a hiányuk maradt velem”.

„Az identitásunk kérdése a legnehezebb kérdések egyike – mondja a rendezőnő is. – Sokan hasonló dolgokat említenének, beszélnének például arról, hogy mit jelent síitának lenni, vagy éppen mesélnének a mi híres Cyrus királyunkról, a verseinkről, kultúránkról. Én azt mondanám, hogy sok kultúra országútja vezet át rajtunk, ránk nehezedik a múlt súlya, mégis különleges tehetséggel támadunk fel újra és újra. A háború idején sokan elhagyták Iránt, sok nő történetét ismerem. De azok sokkal nehezebb idők voltak a mostaniaknál.”

Fekete Irán

A Persepolis erőteljes fekete-fehér képei beleégnek az olvasók/nézők tudatába. De Irán világa is fekete lenne?  Esztella szerint szó sincs erről. „Ez az egyik legszínesebb világ, amit valaha láttam, de a történelem beárnyékolja. Ezért is tartom különösen hitelesnek a képregény fekete-fehér megjelenését. A könyv egyik legfontosabb mondata, ami nem csak Iránra, de a közel-keleti régióra is rezonál: »egy félig analfabéta országban, nem lehet Marx köré csoportosítani az embereket. Az egyetlen dolog, amely összefoghatja őket, az a nacionalizmus vagy a vallás«. De fontos beszélni arról is, hogy a rendszer jelenlegi belső válsága a folymatos változások okozzák. Megnőtt az iskolázottak száma, ezen belül is a nőké, és jelenleg Iránban több nő tanul az egyetemeken, mint férfi”.

Az iráni színésznő szerint arról sem szabad elfeledkezni, hogy a könyv a forradalom és a háború idejét ábrázolja, a hősnő egy akkori középosztálybéli család tagja, a mai perspektívákról nem tud mesélni. Mindemellett nagyon eltaláltnak érzi a megjelenítést, és nagyon fontos híradásnak tartja a művet. „Fontos, hogy a világ értesüljön az akkori forradalmi lelkesedésről, hogy megtudják, miért akarták megbuktatni a kormányt 1979-ben” – teszi hozzá.


Noha sokak kritikája, hogy a képregény a valóságosnál sötétebbnek mutatja az akkori Iránt, de a rendezőnő szerint „éppen ezért üt akkorát"; ő is hallott hasonló történeteket, noha a szerzőnek és neki nagyon más a családi háttere. Úgy véli, hogy lehet túlzó az a sötétség, amivel a Persepolis ábrázolja ezt az időszakot, de azt egészen biztosra veszi a leírtak, lerajzoltak mintegy nyolcvan százaléka biztosan igaz lehet. Mint mondja, is, a teljes igazságot különben is felesleges egy művészi produktumon számon kérni, mert az ilyen, nem a tényektől lesz igaz.

Neked ajánljuk

Hol lehet ma tankolni?

  • narancs.hu

Listát készített egy autós portál arról, hogy az országban hol lehet és hol nem lehet 95-ös benzint tankolni.