Háborúban nem csak a katonák, a civilek sorsa is kiszámíthatatlan. Szegeden 1944 októberétől 1945 májusáig a négyszáz fős befogadóképességű Csillag börtönbe tizenkétezer embert zsúfoltak be az oroszok, hadifoglyokat, találomra összeszedett járókelőket. Tífuszjárvány tört ki, háromezren haltak meg. Feltételezem, ez sincs benne az új orosz történelemkönyvben.
A közeli Algyőn a halászcsárdába az idő tájt egy este orosz katonák térek be. Bort kértek, de Herke János csárdagazda nem adott nekik, mert úgy látta, hogy az új vendégek már ittasak. Az oroszok Herke Jánost lekísérték a pincébe, vitába bonyolódtak vele, ő pedig a dugóverő fakalapáccsal leütötte az egyik katonát, a másikat lefegyverezte és bekísérte a parancsnokságra. Ott elnézést kértek tőle a kellemetlenségért. A gátőrt, aki a hozzá betörő oroszt vadászpuskával agyonlőtte, elvitték, sosem látta többé a családja (Herke István: Nagyfa árnyékában, Szeged, 2006).
Amikor a dédszüleim Bíró utca 25. alatti házába akartak bemenni az oroszok, a dédimama megmutatta nekik az ablakba kitett táblát, amelyen cirill betűs felirat állt. Egyikük el is tudta olvasni az írást. Intett a többieknek: menjünk tovább. Dédszüleim házának tisztaszobájában ugyanis a Vörös Hadsereg tisztje lakott, ez állt a táblán. A tiszt – nem tudjuk, mi volt a rendfokozata – valamennyire értett magyarul, esténként beszélgetett a dédapámmal. Az, hogy miről tárgyaltak, nem maradt fönn.
Dédapám, Tari István gazdálkodó volt, csak hétvégén, délelőtt ment el a kocsmába, beszélgetni, kefével mosta a fogát, tanult hegedülni, egy barátja tanítgatta vasárnap délutánonként. Könyv is volt a házban, úgyhogy a tiszt, aki valamilyen tanár volt civilben, azt gondolhatta, jó ötlet könyvet adni ajándékba a családnak. Ez Komáromi János regénye, Esze Tamás, a mezítlábasok ezredese, (Világosság Rt. Budapest, második kiadás, 1930). A belső címoldalra a tiszt beírta a nevét és valószínűleg az átadás dátumát: 1945. szeptember 19. A kényszerből vendégül látott idegen után ez az egy emlék maradt.
A könyv most nálam van.
Az általános és a középiskolában is tanultam oroszul, de a tintaceruzás írást hiába próbáltam kibetűzni. Most a Szegedi Tudományegyetem szláv tanszékének egyik oktatója sem boldogult vele: szerinte Nyikoláj vagy Alekszander Olinszkij vagy Ominszkij, illetve Dolinszkij vagy Dominszkij, esetleg Rominszki.
Az Algyőn megfordult orosz tisztek nevét biztosan ki lehetne deríteni valahogyan. Nekem ez egyelőre nem sikerült. A helytörténeti munkák említik, hogy a falu melletti repülőtéren tábora volt a Vörös Hadseregnek. Mint Számvéber Norbert alezredes, a HM HIM Hadtörténeti Levéltár és Térképtár igazgatója a kérdésemre írta, a világhálón elérhető ex-szovjet katonai levéltári anyag szinte kizárólag a harccselekmények időszakára vonatkozik – a megszállás idejére nem. 1945 szeptembere már az az időszak. A háborúnak vége volt, úgyhogy a tanár elvileg visszamehetett tanítani. Vagy nem – mert Herke Istvánnak a már idézett visszaemlékezésében az is olvasható, hogy a helyi szovjet parancsnok, egy főhadnagy meghalt közlekedési balesetben, orosz katonák okozták a halálát: „Nevére sajnos nem emlékszem. Teherautó platójára borított vörös szőnyegre rakott koporsóban ravatalozták föl, az autó oldalait lehajtva. A koporsó négy oldalán fegyveres katonák álltak díszőrséget. (…) Az autó lépésben hozta be Szegedre a Dugonics temetőbe az elhunytat, sokan a lakosok közül is elkísérték gyalogosan az utolsó útjára. Jó ember volt, nagy erőfeszítéseket tett a horda féken tartásában.”
Egyáltalán nem biztos, hogy ez ugyanaz a tiszt volt, aki a dédszüleim házában lakott. A szegedi Dugonics temetőben eltemetett orosz katonákról a hozzátartozók nyilvántartást vezetnek, ebben jó néhány tiszt neve szerepel, de az nincs ott, hogy ki hogyan halt meg. És a névsorban – amely hiányos, és többen csak apai és keresztnevükkel vannak rajta – nincs Olinszkij, Ominszkij, Dolinszkij, Dominszkij, sem Rominszki, semmilyen rangban.
Arra a kérdésre, hogy a regény hol, milyen körülmények között kerülhetett hozzá, egyelőre szintén csak regényes válasz kínálkozik: a fronton, a visszavonuló magyar katonák hátrahagyott holmijából.
Ki vihette magával a háborúba, a keleti frontra pont ezt a regényt, hogy aztán elhagyja valahol?
Például egy másik tanár.
Pados Pál, ahogy egy tanítványa írja róla a Facebookon, 1911-ben született, és korán árvaságra jutott, nagyszülei nevelték fel. Béres volt, kocsis, lakatosnál is dolgozott. A Gyermekvédő Liga iskoláztatta, a Mátyás Király Gimnáziumban már egy év alatt megtanulta két év anyagát. Egy évig ösztöndíjas volt a Sorbonne-on.
1938-ban írta doktori disszertációját – Komáromi Jánosról, az Esze Tamás-regény szerzőjéről.
1941 nyarától haditudósító, beszámolt a Gyorshadtest légi harcairól és az oroszországi hadszíntérről. Jelen volt Alekszejevkában, amikor Horthy Istvánt halálos légi baleset érte. Megnősült, a felesége azonban hadifogságba került. A háború után tanított, osztályfőnöke volt például Antall Józsefnek, a rendszerváltás utáni első miniszterelnöknek. 1957. március 14-én azt mondta a diákjainak, hogy másnap a vörös nyakkendő nem lesz kötelező, a kokárda viszont igen. Bevitték a karhatalmisták. A diákok csendes tüntetést tartottak a kiszabadítása érdekében, nyolc nappal később ki is engedték Pados Pált, de a következő tanévtől más iskolába helyezték. Ott, 1959-ben viszontláthatta feleségét – egy orosz tiszt karján. A november 7-i ünnepségre meghívott orosz pionírokat kísérték. Pados Pál 2004-ben halt meg Budapesten, 93 évesen.
Az írónak, akiről doktori disszertációja szólt, csak 46 év adatott.
Komáromi János (1890–1937) a ma Szlovákiához tartozó Málcán született, a sárospataki főgimnáziumban tanult, és szintén újságíró lett, huszonegy évesen. Ő rosszabbul járt a maga háborújával: önkéntes tizedesként vonult be, és 1914 őszén három géppuskagolyó roncsolta szét a lábát. Bécsben, a katonai sajtóirodán szolgálta végig az első világháborút. Tíz szépirodalmi műve jelent meg, némelyik német, angol, francia és lengyel nyelven is. Bántotta, hogy a szülőföldjére nem mehetett vissza a trianoni határhúzás után. Amit nem láthatott többé, arról mesélt.
Az Esze Tamás-regény az 1697. július elsején kitört hegyaljai felkelésről szól.
A történettudomány szerint miközben a Dél-Alföldön Savoyai Jenő hadserege még javában harcolt a törökök ellen, Sátoraljaújhelyen a vásár idején az ott állomásozó német katonaság parancsnoka állítólag meg akarta vámoltatni a vásározókat. Ebből tömegverekedés lett, az emberek a katonák ellen fordultak. Az elégedetlenkedők, köztük egykori végvári katonák – akiket az erőszakos ellenreformáció, az adók növekedése, a jobbágysorba süllyedés és az idegen katonaság visszaélései is ellenállásra tüzeltek –, megölték a német kapitányt és a katonáit, majd úgy belelendültek, hogy elfoglalták Tokaj és Sárospatak várát is. Felszabadító háborút hirdettek a Habsburg hatalom ellen. Szerették volna megnyerni ügyüknek II. Rákóczi Ferencet, aki akkor még Bécsbe menekült, hogy tisztázza magát. A felkelés vezérei között szerepelt Tokaji Ferenc, Szalontai György, Kabai Márton lelkész és Esze Tamás is, bár utóbbit rögtön az elején elfogatta Károlyi Sándor, akkor még szatmári főispán. A lázadást egy hónap alatt leverték.
A regény szabadon kezeli a tényeket: Esze Tamást elfogják, de kiszabadul, és ő vezeti a kurucokat a császáriak, aztán a magyar urak hadai ellen. Nem is harmincéves az események idején, mint a valóságban, hanem öreg, „gyászsüvegű óriás”, aki „szálfákat tépdesett ki a lazonyi erdőkben”, a bajuszát pedig a fülére csavarhatta volna, ha jókedve lett volna, de sosem volt jókedve, „többnyire dühös volt, minélfogva szakadatlanul káromkodott”. A csatajelenetekben nem nyalka vitézek, hanem mezítlábas, rongyos alakok rohannak, és „sárral bekent képű angyalok”. A vérengzés közepette cigányok pikulálnak, a császáriak hátrálnak, de visszapuskáznak.
Gyerekkoromban a plasztikus leírások érintettek meg. Ahogy változott az ízlésem, azért kerestem elő a könyvet, mert eszembe jutottak az állandó eposzi jelzők. Mint az Iliászban: a „huszonhét esztendőt bujdosott szegény gyalogsági kapitány”, illetve „hamis, istentelen, tolvaj, ördögi praktikájú, eretnek, országpusztító, tökéletlen, bitang”, a „szökött végardói bíró”, a „röpködő varjuszárnybajusz”, vagy „a pulykatorkú Bercsényi”.
Jó néhány fordulat így kiragadva talán mulatságos, de a szövegben olvasva nem. Olyan elbeszélő pátosza ez, aki megélte a háború abszurditását a maga természetességében, azt is, hogy az emberek megszólalnak, beszélnek öldöklés közben.
Az Esze Tamás, a mezítlábasok ezredese 1922 után többször is megjelent, kapható 1938-as, 1955-ös, 1998-as kiadásban, ifjúsági regényként, illusztrálva. A mi 1930-as példányunk keménytáblás, képek nincsenek benne. Apámnak az egyik kedvenc könyve volt, én is ezt olvastam rögtön az Egri csillagok után. Már az én kezemben szakadt le a hátsó fedele, ezért apám bekötötte újra. Faerezetmintás, fényes tapétaborítást kapott, amelyen nincs felirat, de nincs is rá szükség. Ismerjük.
Csak azt nem tudjuk, kié volt, merre járt 1930 és 1945 között.
