Most kivételesen nem válaszolom meg, mi a magyar (rút, sybarita váz, állítja az idegen szívű költő), a franciáról is csak annyit mondanék, hogy szokás őket a formával, az ahhoz való szenvedélyes és kimunkált viszonnyal, ha nem is azonosítani, de hírbe hozni; meg még a szerelemmel is, de ettől most hely, idő és szerelem hiányában tekintsünk el.
Egy francia meny kellett ahhoz (kíváncsi vagyok, mikor leszek kész a Kedves bópeer...! című regényemmel), mert a menyhez klaviatúra is jár, hogy megtudjam,
a francia klaviatúrán előbb van a pontosvessző, mint a pont, szóval hogy a pontosvessző közvetlenül elérhető, a pont meg csak két billentyűvel.
Nem tudom, látszik-e, felfogható-e e klaviatúradöntés elképesztő és radikális volta. Illetve ellenkezőleg, az, hogy a francúzoknak ez a természetes. Nem a forradalom, hanem e pontosvessző-rend miatt kell vigyázó szemünket odavetni.
A pontosvessző a legirodalmibb írásjel; mert az írásjelek egyszersmind beszédjelek, a legkevésbé a pontosvessző: az ő otthona a szöveg, ott honos, többnyire nem hallható, csupán látható. És persze érezhető és vágyható.
Nemcsak mondatrészeket választ el (vagy nemcsak mondatokat köt össze), ezt megteszi a maga parlagi, mechanikus, gyakorlatias vagy gyakorlatiasan szerény módján a vessző is, hanem világokat is; az emberiséget. Csalódnék, ha a barátaim barátai – noha tudom, a barátság nem tranzitív reláció – nem használnák. (Látom én, hogy vékony itt a jég, de nem a finnyásság vagy a gőg terepén járunk; és nem mintha az ikes igék ragozásának pihegő földicsérése ilyen volna, itt nem látom azt a magától értődő [ön]nevetségességet, mint a "jó emberek jól, a rosszak rosszul ragozzák az ikes igéket" sollenos alapozású bon mot-nál.)
Ha valakivel megismerkedünk, talán ez az, amit ajánlatos legelőször tisztázni: használja? nem használja? Durva lélek sose. És silány írásban, bulvárlapban – fogadjunk! – e jel nem fordul elő. Igaz, ha egy szövegben előfordul, az még nem jelent semmit; a sznoboktól (és "faragott tuskóktól" – Czakó Gábor leleménye) ments meg, Uram, minket!
Előkelő írásjel; valódi előkelőség ez: finomság és nem fennhéjázás. Régimódi, egy kicsit rezignált; régi, de nem öreg. Erő van benne (mondjuk azt, hogy van benne erő), magabiztosság, mert idő van benne, hagyomány. (Jóllehet, ha e hagyomány léc volna, akkor rezegne. Persze: akkor és most: kötényem is honnan volna.) – Egyébként a legmaibb írásjel az idézőjel. (Ha megkeseredett és -savanyodott magyartanár lennék, vagy humán beállítottságú, magyarkonzervatív stihű tornatanár vagy még inkább egy afféle mai Apor Péter [nyafogj, ki tudja, meddig nyafoghatol!], akkor inkább a három pontot mondanám, sápítván: nincs ma már mondat, csupán habogás!) Posztmodern jel, mindent az úgynevezett fikciójába helyez. "A" "posztmodern" "világ" "minden" "szót" "idézőjelbe" "tesz" (főleg az ént és az Istent, kiket rendszeresen össze is kever, ami aztán sok szomorúság forrása lett, lesz, leend). Akadályt helyez a dolog és a dolog neve közé, vagy inkább megállapítja és tudomásul veszi ezt a göcsörtöt, kétségbe vonja a nyelvi közmegegyezés magától értődőségét - és ah, már ismét Wittgensteinnél vagyunk (tartunk) és a szóhasználatnál...
A pontosvessző az organikusság maga, a gondolkodás strukturáltságának finom jele; azt az érzékeny összetartozást jelzi, azt a kohéziós erőt, azonosságnak és különbözőségnek folyamatos lüktetését, melyet bátran azonosíthatunk magával az európai kultúrával.
A pontosvessző ennek az emblémája; az utolsó mentsvár – akartam írni, de inkább így: kihalóban: mentsvár és masztodon.
