Esterházy Péter a pontosvesszőről: „A legirodalmibb írásjel”

  • Esterházy Péter
  • 2023. szeptember 10.

Sorköz

Csaknem húsz éve  az író publicisztikát közölt a pontosvesszőről az Irodalmi Szószedet című rovatunkban, ezt idézzük fel most az Ásatás-sorozatban.

Most kivételesen nem válaszolom meg, mi a magyar (rút, sybarita váz, állítja az idegen szívű költő), a franciáról is csak annyit mondanék, hogy szokás őket a formával, az ahhoz való szenvedélyes és kimunkált viszonnyal, ha nem is azonosítani, de hírbe hozni; meg még a szerelemmel is, de ettől most hely, idő és szerelem hiányában tekintsünk el.

Egy francia meny kellett ahhoz (kíváncsi vagyok, mikor leszek kész a Kedves bópeer...! című regényemmel), mert a menyhez klaviatúra is jár, hogy megtudjam,

a francia klaviatúrán előbb van a pontosvessző, mint a pont, szóval hogy a pontosvessző közvetlenül elérhető, a pont meg csak két billentyűvel.

Nem tudom, látszik-e, felfogható-e e klaviatúradöntés elképesztő és radikális volta. Illetve ellenkezőleg, az, hogy a francúzoknak ez a természetes. Nem a forradalom, hanem e pontosvessző-rend miatt kell vigyázó szemünket odavetni.

A pontosvessző a legirodalmibb írásjel; mert az írásjelek egyszersmind beszédjelek, a legkevésbé a pontosvessző: az ő otthona a szöveg, ott honos, többnyire nem hallható, csupán látható. És persze érezhető és vágyható.

esterhazypeter1216_top_story_lead.jpg

 
Fotó: Magyar Narancs 

Nemcsak mondatrészeket választ el (vagy nemcsak mondatokat köt össze), ezt megteszi a maga parlagi, mechanikus, gyakorlatias vagy gyakorlatiasan szerény módján a vessző is, hanem világokat is; az emberiséget. Csalódnék, ha a barátaim barátai – noha tudom, a barátság nem tranzitív reláció – nem használnák. (Látom én, hogy vékony itt a jég, de nem a finnyásság vagy a gőg terepén járunk; és nem mintha az ikes igék ragozásának pihegő földicsérése ilyen volna, itt nem látom azt a magától értődő [ön]nevetségességet, mint a "jó emberek jól, a rosszak rosszul ragozzák az ikes igéket" sollenos alapozású bon mot-nál.)

Ha valakivel megismerkedünk, talán ez az, amit ajánlatos legelőször tisztázni: használja? nem használja? Durva lélek sose. És silány írásban, bulvárlapban – fogadjunk! – e jel nem fordul elő. Igaz, ha egy szövegben előfordul, az még nem jelent semmit; a sznoboktól (és "faragott tuskóktól" – Czakó Gábor leleménye) ments meg, Uram, minket!

Előkelő írásjel; valódi előkelőség ez: finomság és nem fennhéjázás. Régimódi, egy kicsit rezignált; régi, de nem öreg. Erő van benne (mondjuk azt, hogy van benne erő), magabiztosság, mert idő van benne, hagyomány. (Jóllehet, ha e hagyomány léc volna, akkor rezegne. Persze: akkor és most: kötényem is honnan volna.) – Egyébként a legmaibb írásjel az idézőjel. (Ha megkeseredett és -savanyodott magyartanár lennék, vagy humán beállítottságú, magyarkonzervatív stihű tornatanár vagy még inkább egy afféle mai Apor Péter [nyafogj, ki tudja, meddig nyafoghatol!], akkor inkább a három pontot mondanám, sápítván: nincs ma már mondat, csupán habogás!) Posztmodern jel, mindent az úgynevezett fikciójába helyez. "A" "posztmodern" "világ" "minden" "szót" "idézőjelbe" "tesz" (főleg az ént és az Istent, kiket rendszeresen össze is kever, ami aztán sok szomorúság forrása lett, lesz, leend). Akadályt helyez a dolog és a dolog neve közé, vagy inkább megállapítja és tudomásul veszi ezt a göcsörtöt, kétségbe vonja a nyelvi közmegegyezés magától értődőségét - és ah, már ismét Wittgensteinnél vagyunk (tartunk) és a szóhasználatnál...

A pontosvessző az organikusság maga, a gondolkodás strukturáltságának finom jele; azt az érzékeny összetartozást jelzi, azt a kohéziós erőt, azonosságnak és különbözőségnek folyamatos lüktetését, melyet bátran azonosíthatunk magával az európai kultúrával.

A pontosvessző ennek az emblémája; az utolsó mentsvár – akartam írni, de inkább így: kihalóban: mentsvár és masztodon.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.