Nem vagyok meggyőződve róla, hogy a szerző tisztában van azzal, hogy a főszereplő énelbeszéléséhez választott megszólalásmódban miféle potenciál rejlik. Toxic, a regény főszereplője, mintha Patrick Bateman, Philip Marlowe és a skandináv krimik rendőrfigurái beszédmódjának kevert-mímelt változatán szólalna meg. Ez az érzelmileg sivár, macsó, enervált stíljegyekből építkező beszéd itt korántsem olyan meggyőző, mint az említetteknél, inkább olyan tanult nyelvnek tűnik, amely a „gyengeség” leplezésének, elrejtésének eszközeként használatos.
Toxicnál rendre felfeslik az erőemberálca, és az olvasó – főleg a túlontúl patetikusra hangszerelt kiszólásokon keresztül – ráláthat olykor a főszereplő sebzett énjére. A gengszterzsargon pufogtatását, a (bér)gyilkosságok szenvtelen leírásait, a felbukkanó nőkre tett dehonesztáló megjegyzéseket, a fegyverekre, tévéműsorokra, popslágerekre, hollywoodi üdvöskékre tett utalgatásokat a délszláv háború eseményeinek (apjának és a testvérének a tragikus halálát is ideértve) felidézése szakítja meg. A sematikus „meghúzódni egy félreeső helyen, amíg elül a baj” jellegű cselekmény közepette a poszttraumás stressz megjelenítése helyenként tud is némi mélységet kölcsönözni az eleinte kétdimenziós Toxic ábrázolásának.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
