Tamarislán nem földi hely, és kétséges, hogy a mondák világán kívül egyáltalán létezik-e. A 224. számú szürkegém, Admira mégis oda igyekszik, hogy az egyetlen még élő mesteralvót megkeresse. A múltban ugyanis ők aludtak az emberek helyett, akik így a teljes életidejüket éberen kihasználhatták. „Azért vagyok szürkegém, mert hiszem, hogy a mesteralvók segítsége nélkül elvesznénk” – mondja a dakorleoni rendről, amelyhez tartozik (ezáltal tehát önmagáról) a lány, aki mintha az Abigél világából lépett volna ki. És akinek van egy nagy titka: még nem aludt soha. Ahogy a jelenben élő kamasz fiú, Tótisz Milán sem. Miló kedves, okos és érzékeny, aki mindig segít az őt és húgát, Titit egyedül nevelő édesanyjának, és aki a barátainak a számítógépes nehézségeit is készséggel megoldja. Népszerű figura, megszállott gamer, szuperképességei számosak: bármilyen oldalt feltör, ért a kódfejtéshez, és igen, egy ideje nem alszik ő sem. A szürkegém élete szürkén folydogált volna, ha éppen nem ő fedezi fel, hogy eltűntek az egykori mesteralvók ereklyeként őrzött csontjai. Titkos küldetésre indul hát, a városra pedig félelem ül. Ugyanebben az idősíkban követjük Vulgarus Pokk borkereskedőt is, aki a Dakorleon védelmére a közeli Korhos seregét szeretné elhívni. A könyv hármójuk monológjaiból épül fel, jó ritmusban adagolva harcot, humort és leírásokat. Az igényesen megformált fantáziavilág egyedüli gyenge pontja a Miló használta nyelv. Az ilyen-olyan szlengpanelekből álló belső beszéd hamar idegesítővé válik, a nyelvi vagánykodás túltoltnak hat. De a csatajelenetek, a szerelmi felcsillanások működnek, az idősíkok problémátlanul simulnak össze. És a végén csavar még egyet a szerző, hogy mi se tudjunk nyugodtan aludni: a történet lezáratlan marad, hogy éberen várhassuk a folytatást.
Ciceró Könyvstúdió, 2019, 336 oldal, 3490 Ft
