Kedves Olvasónk! A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket. És élvezik!
Mi a közös Párizs katakombáiban, a szlovéniai karsztnyelőkben és Új-Mexikó radioaktívhulladék-temetőjében? Az mindenképpen, hogy a felszín alatt helyezkednek el, a szemünk elől rejtve, de olyan dolgokat árulnak el a múltunkról és a jelenünkről, amikről nem feltétlenül akarunk tudomást venni.
„Ritkán éreztem magamat olyan messzire az emberiség birodalmától, mint amikor alig tíz méterre voltam alatta, az ősidőkben itt hullámzott tenger fenekén keletkezett mészkő fénylően fehér állkapcsai között”
– írja Robert Macfarlane, a Lennvilág című könyv szerzője, ami nem regény és nem tudományos munka, de tartalmasabban szól a világban betöltött helyünkről, és tágabb kontextusba helyezi a környezetvédelem, az ipar és a kultúra kérdéseit, mint egy tudós dolgozata.
„Mindennapi metaforáinkban, szólásainkban és kifejezéseinkben a magasság ünnepi, magasztos, a mélység pedig megvetett, alávaló értelemben jelenik meg” – írja Macfarlane, aki irodalomtudós, a Cambridge-i Egyetem tanára, de állandóan indokokat keres rá, hogy elhagyja az íróasztalát. Első könyve, a Mountains of the Mind a nyugati ember hegyekhez fűződő viszonyával foglalkozott, második publikációjában (The Wild Places) Nagy-Britannia vadon maradt helyeiről tudósított, a harmadik, The Old Ways című könyvében pedig zarándokútjairól mesél, amiket Angliában, Skóciában, Spanyolországban, Szecsuanban és Palesztinában tett. Mindegyik kötete felcsigázza az olvasót, de a legújabb, Lennvilág cíművel ért el igazán átütő sikert.
A Lennvilág a talpunk alatt található mélységes, sötét világ felfedezése a bölcsészet, a világirodalom, eposzaink, mítoszaink, no meg a túrabakancs, kötelek, hevederek és jó nagy adag vakmerőség segítségével.
Itt, az alvilágban, ami egyszerre félelmetes és lenyűgöző, az időt nem napokban, hónapokban, években mérik, hanem korszakokban és eónokban. Ha egy természetfilmes vagy egy geológus járná be ugyanezeket a helyeket – a boulby-i bánya mélyét Yorkshire-ben, a londoni Epping Forest bükköse alatt elterülő gombahálózatot, Párizs katakombáit, a Lofoten-szigetlánc hegyeinek alagútjait vagy Grönland gleccsereit –, bizonyára elmondaná, hány millió évvel ezelőtt alakultak ki, milyen anyagok alkotják és hány méterre vannak a felszíntől, Macfarlane azonban irodalommal foglalkozik, és bárhol jár, versek, mondák, mítoszok jutnak az eszébe. A Gilgames-eposz, amelyben Enkidu aláereszkedik az odalenti világba, hogy barátjának egy elveszett tárgyat visszaszerezzen; Orfeusz és Eurüdiké története, amelyben a nőt nem sikerül visszahozni az alvilágból; és persze Dante Isteni színjátéka, amelyben a mélység idegensége, ridegsége nyomán minduntalan felbukkannak a felszín emlékei.
A Lappföldön hallott számi elképzelés szerint „az alvilág az emberek lakta felső világ pontos fordítottja; a felszín a tükör síkja, úgyhogy
a fejjel lefelé járni kényszerülő holtak talpa mindig érinti az odafent járkáló elevenekét”
– ez a gondolat befészkeli magát Macfarlane fejébe, és nem hagyja nyugodni akkor sem, amikor Lascaux vagy Celebesz barlangjaiban található ősi kézlenyomatokról készült fényképeket szemléli: „elképzeltem, hogy odaillesztem a tenyeremet pontosan arra a helyre, ahol az ismeretlen képkészítő hagyta a saját keze lenyomatát”. Így szemléli Macfarlane a földbelső tájait, amiket bejár: ez itt a Föld és a mi múltunk temetője, amely elnyeli a halottakat, az ősóceán herkentyűit, de a modern ipari világ szennyezőanyagait is.
Bár a könyv nem szépirodalmi, fikciós alkotás, az ökoirodalommal egy polcra kívánkozik. Mert hogy beszéljen egy irodalomtudós a környezeti változásról, az ember természetben betöltött szerepéről, ha a sajtó, a közösség médiában dúló paranoia és a politika lassan elkoptatja a zöld szlogeneket? Úgy, hogy alászáll abba a világba, ami a múltat őrzi – miként az alcím jelzi: az idő mélyére –, és felhozza, amit ott talál. Az ősök szelleme mellett megtalálja a föld alatt azt az alázatra intő tanulságot is, hogy a Földnek, az élőből és élettelenből, változóból és örökből, a gondoskodó és rideg elemekből álló fizikai világnak jóval nagyobb méretei vannak, mint elgondolni tudnánk. Ugyanakkor rémisztő felfedezést tesz Finnországban, ahol a Botteni-öböl partjának 1,9 milliárd éves kőzetében ötszáz méter mélyen rejtekhelyet hoztak létre annak a 6500 tonna elhasznált uránnak, ami ha felszínne kerülne, iszonyatos pusztítást okozna. A Kalevala jut eszébe, amelyben Vipunen, akinek teste maga a Föld, arról beszél, hogy Vejnemöjnen alászállása fájdalmat okoz neki.
A könyv utolsó oldalain az író, aki Orfeuszhoz vagy Dantéhoz immár bejárta a mélységeket, hazatér és kiviszi a kisfiát egy fennsíkra. A kisfiú négyéves, ő negyvenegy, a kisfiúnak minden csupa újdonság, napfény és frissesség, a férfi pedig nem tudja kitörölni a szurdokok, a barlangok, a gleccserek mélységeit az emlékei közül. És akkor egy pillanatra belévág a gondolat, hogy egyszer ő is és az utódja is meg fog halni: „Magamhoz szorítom a kisfiamat.” Ez a vége a nyugtalanító küldetésnek, amit ez a szabadban élő irodalmár a nyakába vett.
Még számos szinonimával és példával tudnám ecsetelni, mennyire érdekes könyv a Lennvilág. Macfarlane a transzcendensre fogékony prózájában esetenként ott van a rádöbbenés eksztázisa, a végén pedig az olvasó úgy érzi, annyi érdekességet olvasott, hogy zsong a feje. Úgy mint Dante elméje, vagy éppen az íróé, amikor épségben előmászott egy mészkőbarlangból vagy egy föld alatti temetőhelyről a napfényre.
Robert Macfarlane: Lennvilág - Utazás az idő mélyére. Park Könyvkiadó, 2021, 480 oldal, 4999 Ft
