Mivel a veszteségről, a gyászról mindennél nehezebb beszélni, hálásak lehetünk azoknak a szerzőknek, akik segítségével sokat tanulhatunk elengedésről és elfogadásról. Számomra a témával foglalkozó művek sorában kiemelkedő Irvin D. Yalom több műve, valamint Singer Magdolna gyásztanácsadó, és Polcz Alaine halállal foglalkozó munkái.
A regények közül Helen McDonald H, mint héja című könyve és Szabó Magda Liber Mortis (Halottaskönyv) című, a hagyatékból előkerült hatalmas erejű naplója ütött meg és ment a legmélyebbre. E naplót Szabó Magda 1982. május 25-től 1990. február 27-ig vezette, hogy valamiképp feldolgozhassa férje, Szobotka Tibor elvesztésének tényét.
„Nem lehet másképp kibírni, csak ha írok”
– mondta Szabó Magda, és ugyanezt az indítékot éreztem meg Carolina Setterwall Reméljük a legjobbakat című csodálatos gyászfeldolgozó regényében.
| ||
Carolina egy reggel holtan találja 34 éves férjét az ágyban, közös gyermekük, Ivan pár hónapos csecsemő. Tovább kell élni, de ez egyáltalán nem olyan egyszerű, a műben végigkísérhetjük Carolinát az első két éven.
Mintha nekünk mesélne egyszerű és tiszta mondatokkal. Setterwall könyve ugyanis díszítések nélküli próza. Két nagyobb részből áll, ezen belül az első nagyobb egység az egykori szerelem bemutatása, ami párhuzamosan halad a férfi halálának pillanatától a temetésig. A következő nagyobb részben a főhös további sorsáról olvashatunk.
A könyv a szerző első, bevallottan önéletrajzi regénye. Olyannyira, hogy a neveken se változtatott, minden tény és történet valóság. Mégis megtörténik, hogy ez a lecsupaszított hangon megszólaló történet megemelkedik. Nem kérdéses, hogy több, mint napló a veszteségről. Könyörtelen szembenézés és hidegnek tűnő analízis, a mélyén csupa erős érzéssel: szerelemmel, bűntudattal, félelemmel.
Fontos fejezete a regénynek, amikor
Carolina felkeres egy gyászra szakosodott terapeutát,
aki pár ülés után azt javasolja, függesszék fel a találkozásokat, ugyanis úgy látja, a nő még nincs készen a feldolgozásra. Jogosnak érzem a narrátor felháborodását, hiszen ezért kért segítséget! De a terapeuta sem a levegőbe beszél, tudja, hogy egyedül ő nem képes túllendíteni valakit a gyászon, ha az egyáltalán nem jutott odáig, hogy dolgozzon a veszteséggel, ha minden erejét felemészti, hogy túlélje az aznapokat.
| ||
A hős a könyv végére se jut el erre a szintre, holott két év is eltelt a szeretett férfi halála óta. Hol a mindennapok koordinálásába, hol egy súlyos nehézségeket is hozó új szerelembe veti magát, de mindenhol kudarcok érik, mindig sérül. A soha igazán fel nem dolgozott veszteség foglya. A gyereknevelésbe menekül, mániákusan minden érzelmi energiáját a kisfiának adja. Ahogy a nevelőanyja is mondja: „A gyerekek miatt bírni kell”.
Közben Carolina tudja, hogy nem lehet ez az élet. Szétfeszíti a kettőség, mégis az új szerelemből kihátrálva a fiához menekül, akit kétségbeesetten szeretne kisbabasorban tartani. Ezzel a képpel búcsúzik a szerző, a magára maradt egyedülálló anyát mutatja, aki szeretné hinni, hogy jól cselekedett, a jó utat választotta végre.
Az angliai megjelenés után idén júniusban a The Times riportere megkereste az írónőt, aki a tőle megszokott nyíltsággal mesélt arról, mi történt vele a regény lezárása óta. „Sosem volt azzal problémám, hogy kemény legyek magammal és hogy megmutassam a tévedéseimet" – mondta Setterwall, aláhúzva, hogy inkább azzal kapcsolatban voltak nagy kérdései, hogyan ábrázolja elhunyt férjét. – Aksel nagyon különleges és szeretetremélő ember volt. De én meg akartam mutatni az életünket, teljességében, úgy ahogy volt, a magaslati- és mélypontjaival, a rengeteg nehézséggel és konfliktussal, ami úgy gondolom, sok párra jellemző. Mégis, azokon a napokon,
amikor ezekről írtam, borzalmasan éreztem magam.
És természetesen aggódva afelett, mi lesz, ha Ivan egy nap elolvassa, és megtudja, hogy férje milyen ambivalensen állt például a szülővé váláshoz”. Carolina a szülők reakciójától is tartott. „Az ő fiukról meséltem, és a könyv hatalmas publicitást kapott. Bár azt hitték, fel vannak készülve, az egész mégis sokkal nagyobb fájdalmat okozott nekik, mint azt korábban feltételezték volna. Ennek ellenére barátok maradtunk, és sokszor találkozunk.”
A könyvben az új szerelem nincs nevesítve, de ma már a szerző nyíltan beszél arról, hogy Tom Malmquist nevű neves költőről van szó. Már a könyv szerkesztésénél összejöttek újra, a megjelenés előtt ismét szakítottak, majd kibékültek megint – és együtt vannak azóta is. „Most a fiam, Tom és Tom lánya velem együtt egy őrült kis csapat. Két gyerek, két élő és két halott szülő, mivel Tom is özvegy volt, többek között ez is hozott közel bennünket A hűtőszekrényen mindkettőjükről van kint fotó, sokat beszélünk róluk. Nálunk ez a normális.” De még mindig nincs készen arra, hogy közös gyerekük legyen. Ez volt a pont, ami miatt először szakítottak Tommal, aki azonnal akart egy új családtagot. De úgy látszik, mindketten építik magukat és egymást.
Nehéz szembesülni a környezet reakcióival is. Egyből ítélnek és megítélnek, túl lassúnak vagy túl gyorsnak tartanak, esetleg úgy érzik, ha valaki párt talál a szeretett személy elvesztése után, akkor megtapossa annak emlékét. A könyvet olvasva felnyílhatnak szemek és eltűnhetnek előítéletek. Aki nem tudja elképzelni a poklot, amiben az egyedül maradt házastárs él, nem bíráskodhat. És nem kérhetjük senkin se számon, mennyi ideig küzd meg a gyásszal.
Nyáron egy nagyon kedves barátnőm, aki több mint tíz éve veszítette el a férjét, sírva mondta, hogy hiába voltak közben hosszabb kapcsolatai is, valahogy
azóta sem jutott nyugvópontra.
Mindenkit elvesztett társához hasonlít, és azt a különleges kapcsolatot keresi és kéri számon, ami közöttük volt. Ami hiba, tudja. Mégsem tud tenni ellene semmit.
Carolina a könyv elején még kísérletezik azzal, hogy minél hamarabb túljusson a gyász ismert és leírt fázisain. Ám ma már pontosan tudja, nem lehet a gyászmunkát felgyorsítani. „Még ma is rettegek, amikor például az alvó fiamat kell felébresztenem. Mindig katasztrófákra számítok. Ebből is látszik: nem vagyok túl a történteken”. Olyan jó lenne erről is olvasni egyszer.
