A szakácskönyvekben kézzel írt recepteket is szokás őrizni. Egy ilyen régi cetli hátulján ezt a fogalmazványt találta a minap a szegedi Lengyel Andrea:
„Nyilatkozat. Büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy 50 kt.-nél nagyobb könyvtáramban fasisztajellemű, szovjetellenes, antidemokrata sajtótermék nincsen. Szeged, 1946. március 20.”
Ez Andrea nagyapjának, Lakner Károly középiskolai tanárnak a nyilatkozata, piszkozatban. Andrea lefotózta, megosztotta a közösségi médiában.
A jobb fölső sarokban olvasható „főisp. hiv.” rövidítésből kitalálható, melyik hivatalt érdekelte 1946-ban, hogy milyen könyvek, folyóiratok vannak egy magánember könyvtárában.
A Szegedi Népszava 1946. március 24-i számának második oldalán a Végső roham a fasiszta sajtótermékek ellen című cikk arról tudósít, hogy Pálfy György főispán a fasiszta sajtótermékek beszolgáltatása ügyében „népes értekezletet hívott össze”, mert a miniszterelnökség „újabb erélyes rendelkezést adott ki az antidemokratikus, fasiszta és szovjetellenes tartalmu mindenféle nyomtatvány és sokszorosításban megjelent szellemi termék összegyűjtésére és beszolgáltatására”. Ezeket – mondta a főispán – nem csak azért kell begyűjteni, hogy megóvják a demokratikus rendet, hanem mert a fegyverszüneti megállapodás is erre kötelezi Magyarországot.
Az értekezlet Zámbó Károly igazgató-tanítót bízta meg az összegyűjtés irányításával. A „felgöngyölítést” Szegeden hatvan bizottság végezte. „Annak, aki április 20-ig beszolgáltatja a birtokában lévő tiltott műveket, semmi hátránya nem lesz, egyébként internálás jár a be nem szolgáltatásért” – figyelmeztetett a Szegedi Népszava.
„Ez tényleg nemzetközi kötelezettség volt, a fegyverszüneti egyezmény 16. pontja írta elő Magyarország számára, hogy a fasiszta és szovjetellenes sajtótermékeket be kell szolgáltatni és gyűjteni” – mondta erről a szituációról Narancs.hu-nak Gulyás Martin történész. – „Erről az ideiglenes nemzeti kormány is rendelkezik, és a nemzeti függetlenségi front pártjai is kitértek rá közös kiáltványukban 1944 végén. Az 1945. február 26-án hatályba lépett 530-as rendelet 15 napos határidővel írta elő közkönyvtáraknak, kiadóvállalatoknak, nyomdáknak, minden olyan szervezetnek, intézménynek, amely nagy mennyiségben tárolt vagy állított elő könyvet, hogy beszolgáltassa a nem kívánt irodalmat. Ennek akkor nem lett foganatja. Az április 26-i, 1330-as miniszterelnöki rendelet is erről szól. Akkorra a miniszterelnökség sajtóosztályán bizottságot hoztak létre, Faust Imre vezetésével, aki ismerte a könyvpiacot.”
Összeállították a fasiszta sajtótermékek jegyzékét, az indexet, amely négykötetes lista volt a beszolgáltatandó könyvek, folyóiratok, nyomtatványok címével. Ekkor már arról is rendelkeztek, hogy egy-egy példányt ezekből a művekből megtarthattak a közgyűjtemények.
A beszolgáltatási kötelezettség a magánszemélyekre is vonatkozott, ezért el is kezdték hirdetni a sajtóban.
A tapasztalatok szerint azonban 1946-ig ennek a rendeletnek sem volt nagy eredménye, az emberek önszántukból nem nagyon jelentkeztek a könyvekkel, újságokkal – akik sejtették, hogy nem érdemes ilyet őrizgetni, azok Budapest ostroma alatt ezzel tüzeltek –, az új hatalomnak pedig főleg vidéken nem volt meg az infrastruktúrája arra, hogy ezt a jogszabályt végre is hajtsa. Gulyás Martin egy adatot talált: 1945 augusztusában Budapesten 14 ezer darab könyvet és 400 mázsa folyóiratot gyűjtöttek így össze.
1946-ban új lendületet vett a begyűjtés, mert a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szorgalmazta, hogy járjanak a végére. „Érdekes munkamegosztás alakult ki: a SZEB adminisztratív osztályán két magas rangú szovjet tiszt foglalkozott a végrehajtással a magyar hatóságok mellett, vidéken a szovjet városparancsnokság delegált tisztjei együtt dolgoztak a helyi közigazgatással – mondja Gulyás Martin –, és ezért 1946 tavaszától új eredményekről jönnek hírek, egészen nagy számokról. Ennek az az oka, hogy nemcsak az indexben szereplő műveket adták és gyűjtötték be, hanem olyanokat is, amelyekben nem volt propaganda vagy politikai szempontból terhelő: iskolai könyveket, matematikai példatárat, latin szöveggyűjteményt.”
Gulyás szerint ebben a retorziótól, az internálástól való félelem is közrejátszott, mert akinél ilyen kifogásolható könyvet, újságot láttak, azt a népügyész feljelenthette, népbíróság elé került. „Tévhit, hogy ez csak az ötvenes évekre jellemző, a feljelentgetés ment már 1945 után is. A forrásokat nézve láttam, hogy egészen nevetséges politikai bosszúügyekből akkortájt több volt Csongrád vármegyében, mint az ötvenes években.”
„Szintén jellemző tévhit, hogy a függetlenségi front pártjainak tagjai közül a kommunisták mind sötétek voltak és radikálisak, a parasztpártiak, szocdemek társutasok, billegők, és a kisgazdák az abszolút pozitív szereplők. Ezt addig gondolja az ember, amíg nem olvas korabeli népbírósági tanácskozási jegyzőkönyveket. Például ebben az ügyben, hogy mi van a könyvespolcokon, mi ne legyen ott, az összes említett párt együtt nyomult. – magyarázza Gulyás Martin – Nem csak a magánemberek féltek, a hivatalt is határidők szorították. A főispánnak jelentést kellett írnia arról, hogy településekre lebontva mennyi sajtótermék, könyv, röplap, plakát, aprónyomtatvány gyűlt össze. Senki sem akart a sor végén maradni. Szegeden 40 ezer kötet, 43 mázsa folyóirat az eredmény, országosan 5-600 ezer könyv, 400 mázsa sajtótermék.”
Mint mondja, gondot okozott az is, hogy a központilag meghatározott indexnek mind a négy kötete nem jutott el mindenhová. Ezek hiányában a fasiszta, náci, szovjetellenes propagandaanyagokat többé-kevésbé be lehetett azonosítani, „az antidemokratikus szellemiséget közvetítő” kategória azonban feladta a leckét, mert ezt a kifejezést eltérő módon, olykor nagyon tágan is értelmezték. „Így összegyűjtötték az Actio Catholica kiadványait, vallási kalendáriumokat, gazdanaptárakat, első világháborús visszaemlékezéseket, német katonai irodalmat. Amikor razziát tartottak, és szovjetek is voltak jelen,
előfordult, hogy a természettudományos könyvet átpörgették, ha benne volt Horthy Miklós képe, azt a lapot kitépték, a könyvet visszaadták.
Az index készítői is biztosra akartak menni: szerepeltették a listán Kozma Miklós MTI-elnöknek, a Gömbös-kormány belügyminiszterének könyveit, az erdélyi Maderspach család tagjainak, Somogyváry Gyulának az írásait. Olyan műveket vettek fel, amelyek megítélése véleményes, de nácinak talán mégsem lehetne nevezni.”
Amit begyűjtöttek, azt nem égetéssel akarták megsemmisíteni, hanem újrahasznosítással, hogy enyhítsék a papírhiányt. A csepeli papírgyárba nagyon sok begyűjtött kiadványt vittek. Amikor egy-egy településen végeztek, az összehordott mennyiséget hitelesített mérlegen megmérték. A főispán felelt azért, hogy amikor a vonat megérkezett a rendeltetési helyére, az ott kirakott mennyiség súlya ugyanannyi legyen.
„Tavaly nyáron költöztünk ide, a Szent Gellért utcai házba, ahol a nagyapám is lakott, miután 1939-ben benősült a családba” – mondta a Narancs.hu-nak Lengyel Andrea. Nagyapjáról, Lakner Károlyról sokan tudják Szegeden, hogy tájékozódási futó, természetjáró volt, kötődött a természetvédelemmel foglalkozó Csemete Egyesülethez. 1911-ben született, a második világháborúban messzire került a családjától, mert Vesztfáliában esett fogságba, vonattal jött haza. Akkor már kétgyermekes apa volt, mert első lánya 1941-ben, Andrea édesanyja pedig 1943-ban született, a harmadik lány 1946-ban. Franciául, olaszul, oroszul, németül beszélt, a fogolytáborban, hogy ne unatkozzanak, nyelvtanfolyamot tartott a társainak. A közgazdasági iskolában is nyelvet tanított. Hobbija a magyar nyelvben előforduló olasz jövevényszavak eredetének kutatása volt. Ez volt a disszertációjának témája is, elkezdte még a háború előtt, de aztán nem fejezte be.
„Tanítványai emlegetik a személyiségét, sztoikus nyugalmát, amit mi is tapasztaltunk – mondja Andrea –, a nehéz helyzetekhez megpróbált humorral hozzáállni, sokszor csak azért, hogy ne dühöngjön a másik. A szakácskönyv után most már át fogom nézni a nagyszüleim íróasztalát, hátha abban is vannak még ilyen kortörténeti dokumentumok.”
