Ebben a könyvben Tamás Zsuzsa névtelen elbeszélőnője, egy kétgyerekes fiatal anya elmeséli élete néhány legnagyobb sérelmét, és azt is elmondja, hogy hogyan heverte ki a szerelmi bánatát és az anyja elvesztését. Egyszerű: családot alapított és szült két gyereket. Ez így szerény öngyógyító irodalom csupán, mert nem robbantja szét a privát dolgokat; túl familiáris marad így a regényvilág. Még annak sincs jelentősége, hogy a cselekmény 2006-ban játszódik, ami fordulatot hozott az ország életébe. A magánélet mindent elnyel, a bensőséges boldogság diadalmaskodik.
A narrátornő a halott anyjához beszél, olyan nyugodtan, részletesen és békülékenyen, mint soha. Nem elég meggyőző ez a hirtelen dalra fakadás az anyának, akivel, míg élt, elég rossz viszonyban voltak. Kár, hogy az anyafigura, aki szerintem a regény legérdekesebb alakja, nem kapott több szót. Gyógyszerfüggő volt élethossziglan, és több öngyilkossági kísérlet után sikerült távoznia – sokkal izgalmasabb figura, mint bárki más ebben a műben. Vagyis sokkal izgalmasabb lehetett volna, ha az elbeszélő nem csak arra használja fel, hogy legyen kihez intéznie a monológját, hanem ha legalább post mortem figyel rá. Ez a boldogtalan asszony azonban ezúttal sem kap figyelmet; marad az egyébként érthető – sajnos az elbeszélésben elmismásolt – neheztelés a családja részéről. Én mint olvasó mindenesetre leginkább ezzel „rossz anyával” tudtam együtt érezni, semmint a lányával, aki az ő vadságával és öndestrukciójával szemben túl pozitívnak és finomkodónak tűnik.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
