Ady Endre és Bartók Béla majdnem egyidősek voltak, ugyanott éltek, ugyanazt a nyelvet beszélték. Kétség nem férhet ahhoz, hogy a költő nagy hatással volt Bartókra, kezdve attól, hogy a zeneszerző hagyatékában több mint száz ceruzás jelölést találtak különféle Ady kötetekben, sőt az 1916-ban keletkezett Op. 16 ciklus öt Ady-vers dalfüzére (Három őszi könnycsepp, Az őszi lárma, Az ágyam hívogat, Egyedül a tengerrel, Nem mehetek hozzád) az egyetlen olyan ciklus, amelyet Bartók a műköltészetből merített. Demény János 1977-es, a Tiszatájban megjelent tanulmánya szerint „a versek együttese egy dantei építmény csodálatos gondolatrendszerévé tornyosul, akkor Bartók jelöléseinek, mint útjelzőknek segítségével behatolhatunk a zeneköltő hét zárú lakattal rejtett lelkének várkastélyába is”.
| ||
.jpg "Ady újságíró igazolvány képe (1907)")
Az irodalomtörténész szerint Bartók Bélát „bizonyos értelemben útra indítja és meghatározza, egészében átszövi az Ady költészetével való találkozás”. „Különösen fontos ez egy olyan művész megismeréséhez, aki annyira kerülte a költői szavakat, mint Bartók. Zenéjéből érezzük, micsoda tűz égett benne, micsoda háborgás volt a lénye. .Egyszerű szavaiból, igénytelenségig hántott mondataiból erre sohasem következtethetnénk” – teszi hozzá.
Mindebből következhetne az is, hogy a két géniusz kapcsolata nem csak „kimutatható” lenne, hanem való életben is megvalósul: ha nem is barátság (meglehetősen eltérő életmódot folytattak), de legalább levelezés, cikkek stb. nyomán. Ám ez a sok-sok egybeesés ellenére sem valósult meg, noha már a kortársak is felismerték, hogy „rokonlelkek”.
Azonban Ady halála után sokáig azt sem tudták, hogy találkoztak-e egyaltalán. Csak az ötvenes években, Márffy Ödön visszaemlékezéséből derült ki, hogy a festő tud egy találkozóról, már csak azért is, mert ő volt, aki bemutatta Bartókot Adynak. Történt mindez a Nyolcak 1912-es kiállításának megnyitóján, amelynek azért van jelentősége, mert amit azt az új látásmódot, amit a zenében Bartók, az irodalomban Ady képviselt, azt a képzőművészetben ez a festőtársaság (Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos) képviselt.
„A Nyolcak kiállításai közül örökös emléket hagyott bennem a harmadik kiállítás, amelyet a Nemzeti Szalonban tartottunk. Itt kiállított Berény egy arcképet, melyet Bartókról festett. Bartók eljött megnézni a kiállítást, Berény hívta meg. Én Adyt. Én mutattam be őket” – emlékezett vissza Márffy Ödön, majd hozzátette: – Ady nem értett a zenéhez, neki cigányzene kellett, Bartók a festészethez nem értett. Csak szorongatták egymás kezét és néhány banális szót váltottak. Bár Ady nem értett a zenéhez, Bartókot ösztönösen tisztelte, tudta, kivel áll szemben. Keveset beszéltek, inkább csak nézték egymást.”
| ||
De Márffy visszaemlékezését követően egy kommentár szerint, ami az Élet és Irodalomban jelent meg 1958. március 26-án, nemcsak nézték egymást, de volt egy beszólás is: Ady azt találta mondani Bartóknak, hogy „nagyobbnak képzeltem magát”, amit Bartók azért vett magára, mert a munkásságának a lekicsinylését látta benne. „Az a vélekedés azonban, hogy Bartók nem testi alakjára értelmezte a jellemzést, hanem való értékére s nagyon fájt még sokáig a költő véleménye, nem állja meg a helyét. De Bartók talán valóban mondhatta egyszer, később, ördögi malíciával, hogy bezzeg Ady őt nagyobbnak képzelte! Esetleg így mégis lehet valami reális mag a kissé érzelmesre sikerült kommentárban” – írja Demény a már idézett tanulmányában, de igazságot már senki nem tud tenni. Így eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy Ady valóban a zeneszerző „testi alakjára” értve udvariatlankodott, viszont ezen Bartók ugyancsak megsértődhetett. És persze az sem kizárható, hogy Ady tökrészeg volt, és azt se tudta, mit beszél… Ne feledjük: „Ady nem értett a zenéhez, neki cigányzene kellett”.
Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy amikor 1981 júniusában a (régi) Mozgó Világban megjelent Belohorszky László és Kocsis Zoltán beszélgetése (Négykezes szavakban), Kocsis ezt mondta Bartókról: „Még a híres emberekkel való ismeretségeket sem szerette túlságosan, tehát még ilyen közvetett formában sem nagyon viselte, hogy őt »nagy«-nak kell tartsák a »nagyok« között. Például amikor Bernard Shaw-val akarták összehozni, nyíltan meg is mondta, hogy nem szereti az ilyen »híres emberek« társaságát Hogy ezt aztán pontosan mire értette, nem tudom, de tény, hogy nagyon sok köztiszteletnek örvendő »nagy ember« is adott esetben lekezelően tud viselkedni az ilyen ismerkedés-pillanatokban, és Bartókot talán az ettől való szorongás feszélyezhette és alakította jóelőre gyanakvóvá”.
