Kedves Olvasónk! A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket. És élvezik!
Vannak olyan irodalmi alkotások, amelyek filmadaptációik révén lettek igazán ismertek. Ilyen James Caine kisregénye, A postás mindig kétszer csenget (1981-ben készült belőle film Jack Nicholson és Jessica Lange főszereplésével), Horace McCoy A lovakat lelövik, ugye? című könyve (a Sydney Pollack rendezte 1969-es film női főszereplője Jane Fonda), vagy a kultuszfilmmé vált, legendás Félelem és reszketés Las Vegasban, ami Hunter S. Thompson regényéből készült, s talán a legtöbben Johnny Depp és Benicio del Toro őrületes alakításának köszönhetően ismerik (az 1998-ban készült filmet Terry Gilliam rendezte). De ide sorolható a francia újságíró és krimiszerző, Gaston Leroux Az operaház fantomja című 1910-ben írt könyve is, ami bár annak idején újságban, folytatásokban megjelenve népszerű olvasmánynak számított, mégis film- és színházi feldolgozásainak révén vált ismertté az utókor számára. Már Leroux életében, 1925-ben megfilmesítették Hollywoodban. Későbbi, számtalan adaptációinak leghíresebbike a belőle készült musical (1986, zenéjét Andrew Lloyd Webber szerezte), de van olyan, 1989-es amerikai filmváltozata, aminek Ragályi Elemér volt az operatőre.
Az operaház fantomja szerzője nem tartozik a legismertebb francia írók közé. Gaston Leroux 1868-ban született. Jogot végzett, aztán a 19. század utolsó, a 20. század első éveiben újságíróként, tudósítóként dolgozott, neve közismert volt az újságolvasók előtt. Írt színházi kritikákat, bűnügyekről, bírósági tárgyalásokról tudósított – ott volt Dreyfuss kapitány perének újratárgyalásán –, külföldre utazva több háborús konfliktusról ő számolt be a francia sajtó számára. Íróként leginkább a krimi, a detektívregény volt a műfaja. Ötvenkilenc éves korában, 1927-ben hunyt el, haláláról a Pesti Hírlap is beszámolt.
A sárga szoba titka, Chéri-Bibi – ezek legismertebb bűnügyi regényei. Fő műve azonban kétségkívül Az operaház fantomja. A regény egy szerelmi háromszög története: Erik, a dalszínház pincéjében élő félig-meddig szörnyszülött (a fantom) szerelmes a fiatal operaénekesnőbe, Christine Daaébe, akibe a szintén ifjú Raoul de Chagny vikomt is. A két férfi szenvedélye és rivalizálása az őrületig fokozódik, közben rejtélyes halálesetek és megmagyarázhatatlan jelenségek történnek az operaházban. Christine Daaé eltűnik, a rendőrség nyomoz, a színház két igazgatója döbbenten áll az események előtt – míg végül beteljesül az operaénekesnő és a vikomt szerelme, Erik pedig, aki kénytelen belenyugodni ebbe, meghal.
Műfajok és stílusok sokasága keveredik ebben a sodró lendületű regényben, aminek a szerkesztése és az elbeszélésmódja annak idején kifejezetten modernnek számított. Az énelbeszélésként induló szöveg klasszikus, félig realista, félig romantikus történetbe megy át; gyakoriak a cselekményben a tér- és időbeli ugrások, a váratlan átmenetek, és az E/1 nézőpontja hol eltűnik, hol előkerül a mű folyamán. Leroux furcsa, itt-ott montázsszerű technikája az olvasót is próbára teszi, de egy pillanatra sem válik értelemzavaróan bonyolulttá a történet. Sőt, épp ez a rafinált szerkesztésmód tartja fenn a feszültséget, az olvasó figyelmét.
Ha lehet, az író erre még rátesz egy lapáttal. A regény egy helyütt romantikus szerelmi dráma kísértethistóriára hajazó motívumokkal, másutt tipikus bűnügyi történet. Abban a jelenetben, amikor Erik föld alatti házában szerelmet vall Daaének, már-már a mai testhorrorok filmkockáit látjuk magunk előtt ("Tudd meg, nekem mindenemet a halál járja át! Halott a fejem, a lábam! És téged egy holttest szeret és imád, egy holttest, amely soha többé nem hagy el!"). Leroux olyan zsánereket is belekever a történetbe – a horror szálat erősítendő –, mint a magány és a síron túli szerelem (ami a 19. századi klasszikus vámpírtörténetek sajátja), vagy a szépek, jók–csúnyák, gonoszok ellentétpár. Erik földalatti lakhelye, hátborzongató találmányai, technikai megoldásai egyaránt idézik a thrillerek és a korai sci-fik világát. Raoul és a Perzsa (Erik régi ismerőse, aki segít a vikomtnak visszaszerezni elrabolt szerelmét) egy látomásszerű jelenetben egyfajta szürreális utazáson vesznek részt – mintha egy bizarr hallucináció lenne az egész. A fantom birodalma, az operaház pinceszinjtei, mint a cselekmény meghatározó helyszínei nyomasztó, sötét tónust adnak a regénynek.
Ám Az operaház fantomja helyenként tud abszurd, vicces, groteszk is lenni. Épp a Faustot játsszák, amikor az egyik jelenetben Carlotta, Christine Daaé riválisa hirtelen brekegni kezd – nyilván nem teljesen függetlenül Erik ilyen irányú machinációjától, amivel szerelme vetélytársát akarja megszégyeníteni –, a nézőtéri csillár pedig a megzavarodott közönségre zuhan. Pont az egyik igazgató házmesternéjére, aki életében először volt operában. „Azonnal meghalt, s másnap az egyik újság a következő harsány címmel jelent meg: Két tonna egy házmesterné fején! Ennyi volt az egész nekrológ” – ezzel a morbid pár sorral zárja ezt a fejezetet Leroux. Hasonló példákat még lehetne sorolni, de azt is, hányszor vált át az elbeszélés a legkülönbözőbb stílusú szövegekbe (nyomozati jegyzőkönyv, naplórészlet, visszaemlékezések).
Úgy tűnhet, Az operaház fantomja messze nem egységes, stílusában és történetmesélésében is csapongó, heterogén, széteső regény. De nem: nagyon is tudatosan megkomponált, mondhatni különleges mű. Voltak bizonyos valóságos elemei is. Az operaház építésének kezdetén, 1862-ben kiderült, hogy tényleg volt alatta egy, a Szajna mellékága által alkotott kis tó, ami a történetben Erik háza mellett található (a valóságban ciszternának használták), és a könyvbeli oda vezető pincefolyosók is léteztek: a francia-porosz háború és a kommün alatt börtönként funkcionáltak. A regényt mindezek és izgalmas cselekménye mellett a valóságra történő utalásai tehették átélhetővé és sikeressé a korabeli párizsi olvasóközönség számára. Hiszen ahogy a könyvben olvassuk: „Az operaház fantomja nem mese. (...) Bizony, hogy létezett, hús-vér ember volt (...).”
Gaston Leroux: Az operaház fantomja. Árkádia, Budapest, 1990, 320 oldal. Fordította: Pelle János
