Kedves Olvasónk! A Sorköz Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket. És élvezik!
„1986. április 26-án, egy óra huszonhárom perc ötvennyolc másodperckor robbanássorozat rombolta le a fehérorosz határ közelében lévő csernobili atomerőmű 4-es energiablokkját. A csernobili katasztrófa volt a XX. század legnagyobb technológiai katasztrófája” – olvassuk Szvetlana Alekszijevics fehérorosz író Csernobili ima című dokumentumregényében, amely 1997-ben jelent meg, és az öt könyvből álló, Az utópia hangjai című ciklus egyik darabja. A Nobel-díjas szerző ebben a sorozatban a huszadik századi szovjet történelem legtragikusabb eseményeit, a nagy honvédő háborút, az afganisztáni háborút és a Szovjetunió széthullását mutatta be.
A Csernobili ima megírásához Alekszijevics több mint félezer emberrel készített interjút. Voltak köztük tűzoltók, a helyreállításban dolgozó civilek, kitelepítettek, orvosok és nők, rengeteg nő, akik mind gyászoltak valakit. Nem mellesleg a könyv fontos forrásául szolgált az HBO 2019-es sikersorozatának, a Csernobilnak. Aki látta a sorozatot, annak mindenképpen érdemes elolvasnia a könyvet is, amely még sokkolóbb és szívszorítóbb.
A csernobili események kapcsán az író számára nem annyira a nukleáris baleset súlyossága a legborzalmasabb, mint az emberi tragédiák és veszteségek felfoghatatlan mértéke, amit főként a nők szemszögéből ismerhetünk meg, ők férjüket vagy gyerekeiket gyászolják. Vannak olyan nők és asszonyok, akik akkor sem hagyják el házukat, kutyájukat, amikor már mindenki tisztában van vele, hogy a föld és minden, ami benne terem, súlyosan sugárfertőzött.
„A nők történetei, elbeszélései addig hiányoztak a történelemből és az irodalomból is, mindenütt a férfiak nézete uralkodott. A nők másként látták a részleteket, a háborúból nemcsak az emberek, hanem az állatok és a növények szenvedéseire is emlékeztek. A halott férjéről beszélő asszony olyan egyszerű, pontos szavakat használt, ahogy az Shakespeare vagy Dosztojevszkij műveiben olvasható”
– fogalmazott az írónő egyik interjújában a második világháborúval kapcsolatban.
A kötet első történetét is egy nő elbeszélése alapján ismerhetjük meg. Az illető férje azon tűzoltók közé tartozott, akiket elsőként küldtek a robbanás helyszínére, mindenféle védőfelszerelés nélkül, mintha egyszerű tűzesethez riasztották volna őket. „Fölemelem a férjem, és bőrdarabkák maradnak a kezemen, odaragadnak.” Ilyen és ehhez hasonló mondatokat olvashatunk a feleség elbeszélésében, akinek a férje haldoklik, tisztában van vele, hogy sugárfertőzött, hogy a közelébe sem mehetne, mégsem tud mozdulni mellőle. Teszi ezt úgy, hogy közben gyereket vár. „Nem szabad megfeledkeznie arról, hogy már nem a férjét látja maga előtt, akit szeret, hanem egy rendkívül fertőző, radioaktív tárgyat. Maga nem öngyilkos. Szedje össze magát” – mondták neki a kórházban.
Ilyen esetek olvasása után mindenki el szokott gondolkodni arról, hogyan viselkedne ilyen helyzetben. Mintha a lélek békeidőben is katasztrófára készülne. A Csernobili ima elolvasása után (amit egyébként közben többször is le kellett tennem, mert lelkileg annyira megterhelő volt, hogy csak hosszabb szünetek beiktatása után tudtam folytatni), megértettem, hogy ilyesmire képtelenség felkészülni. Ez furcsa módon felszabadított, hiszen úgy tűnik, nincs más választásunk, mint boldognak lenni, ha a tragédiák, mint egy tehervonat, úgyis jönnek maguktól. Számomra erről tanúskodik a kötet összes monológja, amely töredezetten, szünetesen, sok elfojtással, a megakadások mögött kimondhatatlan fájdalommal szólalnak meg. Ezek az emberek, akik a történeteiket elbeszélik, nem különlegesek, nem átlagon felüliek, nem hősök, nem is válnak azzá, sokszor gondolkodás nélkül cselekszenek. Esendőek, kiszolgáltatottak, tehetetlenek. Azok, akik hősök akartak lenni, vagy „hősies cselekedetekre” késztették őket a haza nevében, inkább szomorúan szánalmassá váltak, vagy maguk jöttek rá, hogy kihasználták őket, és vak hitük az Istenben vagy az államban megcsalta őket. Tanulságot levonni a legtöbbeknek persze nem sikerült, hiszen az igazságot elhallgatták előlük. Az életüket elrabolta a történelem, csak a tragédia fényében érdekesek; nincs egyéni sorsuk, mert az ellobbant a nukleáris katasztrófa pillanatában, 1986. április 26-án. Mégis, az ő történetük Csernobil igaz története.
A Csernobili ima három fejezetében többnyire interjúkból összeszerkesztett monológok olvashatók. Mintha emberi sorsok lényegi kivonatát hallgatná az ember, mert valahogy tényleg olyan, mintha megszólalnának a mondatok. Mintha mindegyik egy jól irányzott mellkasütés lenne, ami után nem kapunk levegőt, sírni sem tudunk, csak ülünk némán a semmibe meredve.
Csernobil nem csak a múlt, a következményei ma is érezhetők. A kétezres évek körüli fehérorosz híradásokból kiderül, hogy a sugárzás következtében évről évre emelkedett a rákos megbetegedések száma, több a szellemileg elmaradott, idegi-pszichikai rendellenességektől és genetikai mutációktól szenvedő gyerek. Mindez csak azért fontos, hogy emlékezzünk. „A Nobel-díj odaítélése alkalmából megjelentetett írásában a New Yorker »az emlékezet őrzőjének« nevezte a fehérorosz írónőt. Olyan emlékek őrzőjének, amelyek gyakran annyira fájdalmasak, hogy »talán jobb lenne elfelejteni őket«”— olvasható a könyv borítóján.
Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima. Európa Kiadó, 2020, 368 oldal, 4299 Ft. Fordította: Pálfalvi Lajos
