Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti tárgyú cikkeinek legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2012. december 13-i számában jelent meg.
A hetvenes évek első felében komor hangvételű sci-fi novellákkal (majd '77-ben a hasonlóan vidám Dying of the Light című regénnyel) debütált George R. R. Martin saját bevallása szerint gyerekkora óta tervezget egy nagyszabású fantasy-eposzt, aminek elkészítésében csupán az akadályozta, hogy nem volt ötlete. A nyolcvanas éveket a regényírás mellett főképp tévés munkákkal töltötte - részt vállalt többek között az Alkonyzóna újraindításában -, mígnem rádöbbent, hogy nagyszabású terveit képtelen lesz a szűkös büdzsékkel és egyéb limitációkkal terhelt médium keretein belül megvalósítani. Végül 1991-ben ült neki a Trónok harca című nyitókötet megírásának, ami öt évvel később (minden különösebb hírverés nélkül) került a boltokba, beteljesítve azt a lassú paradigmaváltást, amelyet a tolkieni hagyományokat kiforgató kollégái (mint a hobbitkák vélt gyermetegségén előszeretettel élcelődő Michael Moorcock vagy A Fekete Sereg-ciklust jegyző Glen Cook) már jóval korábban megkezdtek. A tűz és jég dalának széles körű sikere egy korszak végét jelzi a műfajon belül: Tolkien látszólagos naivitásának helyét átvette a dark fantasy illúziótlansága. Martin magnum opusában otthonosan idealizált fantáziabirodalom helyett pszichológiai realizmus és primer brutalitás szórakoztatja a publikumot, ahol dicső párbajok helyett mérgek, ingujjba rejtett tőrök és szüntelen intrikák alakítják a kötetről kötetre mindinkább amortizálódó Hét Királyság sorsát.
Az eredetileg trilógiának tervezett, jelen pillanatban hét- (frissebb interjúk szerint esetleg nyolc-) kötetesnek ígért történetfolyam helyszíne a Westerosnak nevezett kontinens és környéke, északon egy lidércekkel és vademberekkel teli jégmezővel - ettől a Falnak nevezett hatalmas védelmi vonal és helyőrsége választja el a birodalmat -, délen pedig tengerentúli szabad városokkal, sivatagokkal, rengeteg fügével és bordélyházzal. A középkori kulisszák közt zajló cselekmény kezdetben kifejezetten szűkölködik fantasztikus elemekben: habár a Trónok harca nyitánya rögvest bemutatja a Falon túli világ élőhalottjait, a király halála utáni polgárháborút megéneklő első három kötet csupán néhány (a későbbiekben fontossá váló) közjátékot szentel az olyan vándormotívumoknak, mint a sárkányok, mágusok vagy látnokok. Köszönhetően annak, hogy a nyitótrilógia legfőbb ihletforrása Tolkien mellett a 14-15. század történelme, a természetfeletti eseményeknek Martin csak a negyedik kötettől enged egyre nagyobb teret, de innentől maga a széria is némiképp fókuszt veszt. A Varjak lakomájában az eddig is méretes szereplőgárda újabb főalakokkal gazdagodott - a nevesített karakterek száma a sorozatban már ezer fölött jár -, így az első három és utolsó három könyv közti átvezetésnek szánt regényt végül két darabban publikálták, teli tekergődző mellékszálakkal és megszórva néhány, a korábbiakhoz képest érdektelen figurával.
Mint a fentiek is mutatják, Martin egyfajta keretrendszerként kezeli a fantasy szabványait, amelyeken belül számos más zsánert is könynyedén feloldhat. A tűz és jég dala eleve családtörténetként indul, az északot uraló Stark-dinasztia szétforgácsolása a vezérfonál, mely során az ellenfelei által tönkretett família egymástól is elszakított tagjai próbálnak túlélni és visszavágni, miközben Martin az ezredvégi elvárásokhoz igazítva pörgeti a gótikus regény teljes eszköztárát, baljós ómenektől a síron túlról érkező bosszúig. (Megalomániájára jellemző, hogy a ciklus előrehaladtával több más család is aprólékos portrét kap.) A bravúrosan szerkesztett szövegtömegben király- és melodráma keveredik régi vágású kalandtörténetekkel. Az író minden kiemelt hőséhez tökéletesen kidolgozott cselekményszálat rendel - egyetlen figurájának története más szerzőnél kitenne egy komplett regényt, A tűz és jég dalában jelenleg harmincegy ilyen alak szerepel -, melyek esetenként önmagukban is kompakt műfaji zárványként működnek, lásd például a "Ki ölte meg a Király Segítőjét?" kérdés körül bonyolódó első kötet bő lére eresztett fantasy-krimijét, aminek megoldására ráadásul csak oldalezrekkel és kötetekkel később, mintegy mellékesen derül fény. A nézőpontkarakterek használata arra is lehetőséget biztosít Martin számára, hogy kiemelésük által az intrikus figurákat is közel hozza az olvasóhoz, feltárva és a szokásosnál aprólékosabban kidolgozva a gazemberek motivációit. Ezzel együtt persze az "elemi gonosz" örök fantasytoposzáról sem mond le: a téllel együtt érkező élőhalottak és a mögöttük álló hatalom arctalan fenyegetése visszacsatol a műfaj alapjaihoz, ahogy a szereplőgárdában is rendre akad néhány cégéres pszichopata - mint a gyerekkirály Joffrey vagy az új kötetben az embervadászattal és áldozatainak megnyúzásával szórakozó "Fattyú Bolton" -, akiknek lelkivilága merő rejtély marad.
De A tűz és jég dalának legfőbb erénye nem a revizionista hévtől fűtött realizmus – a műfajban szokatlanul nagy mennyiségű szexualitás, a naturalista erőszak-ábrázolás vagy az árnyalt jellemek –, hanem az egyedi cselekményszövés, mely által Martin érvényesíti a tévés forgatókönyvíró-karrierje során elsajátított narratív trükköket, kiszolgálva és függővé téve a sorozatokon szocializálódott milliónyi potenciális olvasót. A prológusok és epilógusok kivételével a széria kizárólag az említett nézőpontkarakterekhez kötött fejezetekkel dolgozik, ami a figurák cizellálása mellett lehetővé teszi az információadagolás korlátozásán alapuló bűvészmutatványokat is. Ezeket Martin el is hajtja a végletekig, hatásvadászata sokkal inkább idézi a századelő fantasy-ponyváit, mint Tolkien higgadt meséjét. A kötelező fejezetvégi cliffhangereken túl előszeretettel ír felül korábban készpénznek vett eseményeket, miközben olyan húzásoktól sem riad vissza, mint a halottnak hitt szereplők visszahozása, mely fordulatot csak a legújabb kötetben legalább kétszer ellövi. Fogásainak sikerét főképp az szavatolja, hogy trükközése ellenére Martin kegyetlen és gátlástalan mesélő, aki egyébként habozás nélkül küld bitófára főhősnek hitt alakokat: A tűz és jég dalának kifinomult világteremtését éppen ez a sokkoló hatásorientáltság teszi széles körben fogyaszthatóvá, ahol a nyelv és a narratív szerkezet szempontjából szépirodalmi minőséget képviselő szöveg a lehető legzsigeribb ("Úristen, tényleg meghalt?!") húzásokkal rántja be olvasóját. Ezt a manipulatív jelleget a széria egy központi metaforája, a "trónok harca" - más fordításban: "hatalmasok játszmája" - teszi reflektálttá: az intrikák és (olvasó)manipulációk gyűjtőfogalma éppen a másodlagos világ konstruáltságára hívja fel a figyelmet, ahol minden illúzió, és soha nem tudni biztosan, ki mozgatja a bábukat a játékasztalon.
A 2011-ben indult tévéverzió legfontosabb változtatása nem az, hogy bizonyos cselekményszálakat kénytelenek voltak elhagyni - az egyszerűsítés egy ekkora történetfolyam esetében nyilván elkerülhetetlen -, hanem hogy markánsan átesztétizálja Martin kifejezetten mocskosra szabott birodalmát. Ahhoz képest, hogy a regényekben a közkedvelt Ördögfióka reggelente telipakolja az éjjeliedényt, a lovagok mosdatlanságtól és üszkös sebektől bűzlenek, a prostik hajában pedig tetvek mocorognak, az HBO produkciója jóval sterilebb (bár erkölcsi romlottságban továbbra is gazdag) fantáziavilágot ábrázol. A kortárs trendeknek (a Borgiáktól a True Bloodig) megfelelően szinte softcore-ba hajló szexábrázolás, szemben a regénnyel, a történet szempontjából csekély jelentőségű - főleg amikor a monologizáló szereplő mellett csak a kompozíció kedvéért incselkednek egymással modellalkatú prostituáltak -, és épp ellentétes hatást működtet, mint Martin erotikusnak jóindulattal is nehezen nevezhető leírásai a sűrű bozontokról és a pállott borostömlő szagát árasztó daliákról. Habár a Trónok harca sok esetben tovább viszi az író illúzióromboló törekvéseit - lásd a közelit a palota padlójára piszkító hófehér paripa hátsójáról a második évad egyik epizódjában -, Westeros a kis képernyőn mégis közelebb áll a mesevilág idealizálásán alapuló fantasynormákhoz, amelyek meghaladása épphogy A tűz és jég dalának egyik legfontosabb vívmánya lett. Ebből következik, hogy - bár Martin aktívan részt vesz a sorozat készítésében - ezúttal nincs könnyebb megoldás: a birodalom szívéhez bizony oldalak ezrein keresztül visz az út.
