Nagymama sírját beszántották, tehenek legelnek rajta

Sorköz

Kováts Judit regényében a német lány kiszökik a táborból ennivalóért, a szlovák fiúk elkapják, horogkeresztet nyírnak a hajába. Egyszer ebből is mese lesz?

Félelmetes szerzet, de amúgy nem rosszindulatú az ördög A Tátra gyermekei című regényben. Amikor a vándor rádöbben, kivel akadt össze a hegyvidéket járva, és látja, nem menekülhet előle, elszorul a torka. Az ördög meg azt mondja, tessék tüzet gyújtani, itt az ideje vacsorázni, attól majd erőre kapsz és megjön a bátorságod. Az ördög varangyos békát süt nyárson, az ember szalonnát, és résen van, nem hagyja magát provokálni.

A regényben sorjázó tátrai meséknek is vannak kegyetlen figuráik, de a többiekre, emberekre és más lényekre egyaránt sajátosan szeretetteljes, figyelmes emberség jellemző. Nincs is nagy jelentősége annak, hogy a történet vége szomorú vagy szívderítő, mindenképp jó otthon lenni bennük.

Ezekben az otthoni tájon játszódó meséknek a világában merül el, amikor csak teheti, a regény elbeszélője, egy késmárki német lány, mert a mindennapokban hosszú ideig alig talál örömet. Elmúlt a második világháború, amelyben az igazi frontvonal nem országok között húzódott, hanem szomszédok, iskolatársak, egykori barátok között. Késmárkon is, ahogy máshol, akadtak, akik lengették a zászlót, formálni akarták a jövőt, lelkesen és türelmetlenül. Mások pedig irtóztak ettől a nekibuzdulástól – és attól, hogy a gimnáziumból eltűntek a zsidó osztálytársak –, csak boldogulni szerettek volna békében, ahogyan addig. Ők veszítették a legtöbbet, ahogy fordult a kocka. A csehszlovákiai németeket és magyarokat származásuk miatt bűnösnek bélyegezték, kitelepítették. A lány kiszökik koldulni a táborból, a suhancok elfogják, horogkeresztet borotválnak a hajába. Öt éven át menekülttáborokban él, másodosztályú befogadottként – jórészt ugyanazokban a lágerekben, amelyekben a birodalom a zsidókat gyűjtötte össze megölni –, nővére meghal tífuszban, újszülött unokaöccsére vigyáz, mintha a saját kisbabája lenne. Párja is akad, jóravaló ember, akivel nem találkozott volna, ha nincs ez a földindulás. Ezért hálás a sorsnak, de normális körülmények között talán már szakítottak volna, a férfi féltékenységéből támadt összeveszésük után. Csakhogy a lányt az anyja győzködi, hogy nem tehet ilyet ezzel a fiúval, hiszen milyen önfeláldozóan segített nekik.

 

Az elbeszélés jelenidejében az Egyesült Államokba tartanak, hajón, de nem kivándorlóként, mint sokan az utastársak közül, mert vissza fognak térni. A nővel mégis ott a hátizsák, amelyet kitelepítésük óta mindig magával vitt, mint csiga a házát. A túléléshez szükséges holmik vannak benne, mert az igazán fontos tárgyait – hegymászó bakancsát, iskolai bizonyítványát, fotóalbumát, emlékkönyvét a lepréselt tárnicsokkal – ott kellett hagynia Késmárkon. A kitelepítés közben meghalt hozzátartozók sírja sem létezik már, a fogolytábor temetőjét beszántották, tehenek legelnek rajta. Annak is nagyon kell vigyáznia, aki a háború idején áldozat volt, mert az emberségből és kötelességtudatból végzett munka is kollaborálásnak számíthat:

„Auschwitzet túlélt zsidó orvos német fiúk hónaljából operálja ki az SS-tetoválást: ki érti ezt rajtunk kívül, és hol másutt, mint Késmárkon történhet ilyesmi? Valójában nincs benne semmi csodálatos vagy különös, hiszen fél Késmárkot a doktor segítette világra, és ő számontartott mindenkit, aki nála született. Az SS egyébként sem választás kérdése volt, ráadásul akiket utoljára soroztak, ki sem kerültek a frontra, mire befejeződött a kiképzésük, véget ért a háború, és ők ott maradtak, hónuk alatt a bélyeggel. Egy halvány kis folt, és már meg is szabadultak tőle: egymásnak adták a kilincset, s a doktor senkit sem küldött el. Aztán ott találta magát a fiúkkal, a Kinga és az én papámmal meg a többi némettel, magyarral a Thököly-vár börtönében.”

Kováts Judit történész is, a szemtanúkkal készített életútinterjúkban elbeszélt történelem foglalkoztatja. Három korábbi regénye (Megtagadva [2012]; Elszakítva [2015]; Hazátlanok [2019]) szintén történelmi traumákat megélt emberekről szól.

A Tátra gyermekei arról, milyen nagy munkája lehet az érzékeny léleknek a világtörténelmi élményekkel, még az után is, hogy a sebek gyógyulni kezdenek. Arról is szó van, hogy a szabadságával együtt sok mindent el lehet venni az embertől, de az emlékeit nem.

Lehet hinni abban, hogy ha vigyáz rájuk, az segít, hogy ne veszítse el az eszét és a helyén legyen a szíve. Az emlékekre lehet úgy gondolni, mint a kedves tárgyainkra, az emlékezet azonban magától működik. Az óceán színéről a tátrai tengerszem színe és mélysége ötlik fel, a hajón látott kártyajátékról meg az, hogy miután a németek megbélyegzettek lettek, a mama szlovák barátnője nem mert többé átjönni kártyázni, és a kislánynak kellett megtanulni, hogy legyenek elegen a partihoz. Vajon ebből is lehet mese, ahogy a fosztogató törökök, az éhínség idején gyerekeket bezáró és hizlaló erdei öregasszonyok vagy a Thököly grófok történetéből? Mikor és hogyan ér össze az ég a földdel? Mindig lesz valamennyi köze ennek a nőnek az otthon hagyott aranykori hagyományhoz, csak azáltal, hogy rendszeresen felidézi magának, az unokaöccsének, vagy leírja a meséket?

Az óceánjáró hajó ugyanolyan metafora, mint a csigaház-hátizsák: észre sem veszi a mesélő, ahogy megbillen vele a talaj. Talán már azelőtt elérte ez a különös tengeribetegség, hogy hajóra szálltak. A férje egyszer mentális problémát említ, ő vadul védekezik, hogy nem bolond, és nyilván tényleg nem, és lehet, nem is hallucinál, nem képzel a hajóra egykori iskolatársat, csak rosszat álmodott, de jó, hogy van, aki vigyáz rá. Szerencséje, hogy nem csak emlékei maradtak, hanem szerettei is, akik ismerik.

A regényben a megismerés és az egymásra utaltság metaforája a tátrai túrázás. A hegymászás tudományába és örömeibe egy csupaszív öregember vezette be a német gimnázium diákjait vasárnaponként, fokozatosan, türelmesen, úgy nevelve őket, hogy észre sem vették, mi történik velük:

Ny?ri alpesi hegym?sz?tanfolyam a Magas-T?tr?ban

 
Nyári alpesi hegymászótanfolyam résztvevője mászik a Magas-Tátrában, a Zöld-tavi csúcs alatt 2017. július 12-én
Fotó: MTI/Mohai Balázs

 „…a templomnyi sziklák között négyszeres, és mind a négyszer tiszta a visszhang, s mi kiabálunk ész nélkül mindenféle zöldségeket, a Sztari meg csak mosolyog, aztán beszáll a kiabálásba, csak ő éppen csúcsok, nyergek, tornyok, völgyek és vizek nevét kiabálja; németül, szlovákul, magyarul, sőt, lengyelül, ha az illetőnek lengyel neve is van.”

Kováts Judit: A Tátra gyermekei. Magvető Könyvkiadó, 2022. 4499 Ft

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.