Kedves Olvasónk!
A Sorköz új sorozatában a Narancs régi cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2018. szeptember 13-i számában jelent meg.
Az iskola szörnyűséges intézmény, erőszakot tesz a gyereken, mondja az alternatív pedagógiai program szerint működő egyik legismertebb alapítványi iskola vezetője, aki ha tehetné, eltörölné a tankötelezettséget is. Az önrendelkező közösségek és a személyes szabadság radikális hívével beszélgettünk.
Magyar Narancs: Az első magyar alapítványi iskola, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium (AKG) alapelve ’88 óta változatlan: a gyerek nem az életre készül, hanem él. Harmincéves évfordulóján általános iskolával bővül az intézmény, több kezdeti elképzelés ezzel válhat teljessé: hatéves kortól érettségiig vehetnek részt a gyerekek egy személyközpontú, szabad, alternatív pedagógiai programban. Elégedett azzal, ahova az AKG 30 év alatt eljutott?
Horn György: Ahogyan az ideák és a valóság összevetésekor elégedett lehet az ember, úgy igen. Kicsit más, kicsit kevesebb annál, mint ahogy elképzeltük, de alapvetően az valósult meg mindig, amit szerettünk volna. Most, hogy ilyen nagy lett az iskola, megnehezült a napi kommunikáció, két épületben ritkább a találkozási lehetőség. Ezért írtam a kollégáknak egy szöveget arról, milyen fontos megőrizni az önigazgatást a különböző szervezeti szinteken. Az önigazgatás egyébként sem könnyű dolog. Engem is gyakran leszavaz a tantestület, sőt sokszor az ellenkezője történik annak, mint amit én akartam. Így volt az AKG alapítása óta mindig. Eredetileg én például egy 13 éves – hat év osztálytanítós alapképzésre épülő, négy év gimnázium plusz egy úgynevezett nyelvi év, végül két év specializációs szakasz – egységes képzést akartam, kisebb épületben, kezdetben kevesebb gyerekkel, felvételi nélkül. Ehhez képest megmaradt a felvételi, még a hatalmas Raktár utcai épület is kicsinek bizonyult. De a szívem mélyén örülök neki, ha veszítek akár lényeges kérdésekben, mert az alapelv éppen ezáltal teljesül: az, hogy ez a pedagógusok önigazgató iskolája, ahol az történik, amit az itt lévők akarnak, viták árán, folyamatos önkontroll mellett. Hogy időközben az AKG egy elitiskola lett, arról nem mi tehetünk, a világ ebbe az irányba tolt minket.
MN: Harminc éve ön az AKG pedagógiai vezetője. Ennek az állandóságnak nincsenek hátulütői?
HGY: De vannak. Minden évben titkos szavazáson dönti el a tantestület, ki legyen a pedagógiai vezető, elvileg bármikor leválthatnak, de ilyenre eddig nem volt példa. Jóformán ellenszavazatra sem. De nem akarok szemforgató lenni, valóban én vagyok ennek az iskolának a központja. A szervezeti struktúrát úgy találtuk ki, hogy én senkit nem utasíthatok semmire, nincs munkáltatói jogom, nem dönthetek a tanulók felvételéről, a tanárok díjazásáról, beosztásáról, lényegében semmiről. Ha mégis teszem, az az én saját legitimitásom, ami kétségtelenül erős. Csak saját jogon vagyok ennek az iskolának a vezetője. Mondják is néha, hogy százszázalékos eredménnyel a diktátorokat szokták megválasztani, ez igaz, s zavar is olykor, de azzal nyugtatgatom magam, hogy ez egy közösség, nem az ország. Biztosan dolgoznak itt olyanok, akik nem kedvelnek, de elfogadják ezt a status quót, és én sem szeretek mindenkit, de ezt igyekszem nem kimutatni. Ez sosem hátráltatta a működést.
MN: Nyilván nem véletlen, hogy egy személy- és személyiségközpontú iskola vezetése is személy- és személyiség-központú.
HGY: Tény, hogy a látásmódom, gondolkodásmódom átment a rendszeren. Ettől még sokan másként gondolkoznak, komoly vitáink vannak, ami főként abból fakad, hogy én az iskolát általában véve egy szörnyűséges helynek tartom. Az iskola kényszer, erőszak, ha rajtam múlna, nem lenne tankötelezettség sem, akkor menne iskolába a gyerek, amikor a családja akarja. Alapvető oktatásügyi, oktatáselméleti kérdésekben gondolok radikálisan mást, mint ami az AKG-ban, pláne a közoktatásban történik. Például harminc éve tanítok társadalomismeretet, de soha nem osztályoztam senkit: nálam minden gyerek magának ad jegyet év végén, én csak szöveges értékelést és százalékos visszajelzést adok. Így fejezem ki az osztályozással szembeni utálatomat, tiltakozásomat. Ezt még az AKG-ban sem így csinálja a többi tanár, de magát az alapelvet, vagyis azt, hogy a gyerek önértékelése, önreflexiója, szabadsága és felelőssége alapvető érték, azt mindenki osztja. Ez az, ami átment, ezért vagyok én itt.
MN: Játsszunk el az elméleti lehetőséggel: mit nyernénk azzal, ha eltörölnénk a tankötelezettséget?
HGY: A gyerekeknek biológiailag és társadalmilag is kódolva van a legfontosabb kapcsolódásuk a világhoz; ez a kapcsolat a legfontosabb számukra, és ők a legfontosabbak a világon a kapcsolat másik elemének, vagyis a szüleiknek. Nem szükséges ebbe külső, bürokratikus figurákat beépíteni. De ott vannak a rossz, a gyereküket tönkretevő szülők, hangzik máris az ellenvetés, ami jogos is. De ez az állam, a gyermekmentő szolgálatok feladata, nem az iskoláé. Emiatt nem kellene az ország összes szülőjét és gyerekét belekényszeríteni egy olyan nagyrendszerbe, ami kényszereken alapul – mintha minden autót apró darabjaira szednének a határon, csak mert léteznek drogcsempészek. Az állam, a bürokrácia szükségszerűnek vélt jelenléte a rendszerben rengeteg kárt, bánatot, keserűséget okoz.
MN: Nem hullana ki sok gyerek ebből a jól-rosszul működő, de létező oktatási nagyrendszerből?
HGY: Ezt nem tudjuk. Az emberiség történetének 99,9 százalékában az oktatást, a gyerek beilleszkedését a társadalomba megoldották a családok, csak 150 évesek a népiskolai törvények. Hatékonyabb lenne anyagilag érdekeltté tenni a családokat, és nem negatívan, büntető jelleggel, mint most: legyenek konkrét előnyei az iskolába járásnak. Nem annyira valóságidegen egyébként az, amiről beszélek, az önálló tanulócsoportok száma mostanában radikálisan megnőtt Magyarországon. Összeállnak szülők, és megszervezik a gyerekük oktatását, és akkor az állam rákényszeríti őket egy kiskapu keresésére, hiszen egy létező iskolának be kell vállalnia a gyerekeket álmagántanulóként. Ráadásul vizsgázniuk kell félévente egy olyan rendszerben, amiben nem vesznek részt semmilyen módon, és még állami támogatást sem kapnak mindehhez, a szülők állnak minden költséget! De miért kap több állami támogatást egy bármilyen iskolába járó gyerek annál, mint az a család, amelyik ezt maga megoldja a saját értékei alapján, saját rendszerben? Ezek nagy oktatáselméleti viták, és jobbára már nélkülem fognak lezajlani a jövőben. Öregnek érzem magam ahhoz, hogy ilyen szinten próbáljam érvényesíteni a véleményemet, és azt is belátom, hogy az alapelveim egy nagy rendszerben másként csapódnak le. Az 1990-es, 2000-es években, ha nem is főszereplőként, részt vettem az oktatáspolitikában, és mindig kisebbségben voltam a véleményemmel. A közoktatás megújításáról szóló, úgynevezett zöld könyvet jegyző 24 szakember között voltam 2008-ban, az anyagot 23:1 arányban fogadták el. Én voltam az az egy. Az alapelveimmel a liberálisok között is, pláne az erős államban gondolkozó szocialisták körében mindig radikális kisebbséget képviseltem. Ha mindenképp kellene a látásmódomra ilyen címke, akkor az anarchia állna a legközelebb hozzá, egyszerűen azért, mert leginkább a közösség erejében hiszek. Úgy látom, hogy ez működik legjobban a gyakorlatban. Még egy példa erre: az állam előírja, hogy minden iskola írjon saját házirendet. Az AKG 30 éve működik ilyesmi nélkül, és egész jól elvan. Nem állítom, hogy soha nem volt rongálás, lopás, de borzasztó kevés. Fizikai erőszak nincs és soha nem is volt, legfeljebb verbális. Az ok nyilván az, hogy a családok elvárásaiból és az iskola légköréből ez következik természetes módon.
MN: Mikor és hogyan kényszerítette bele a világ az AKG-t abba, hogy elitgimnázium legyen?
HGY: Legyünk őszinték: gyorsan lefeküdtünk ennek a nyomásnak. Az itteni pedagógusok, velem együtt, a szívük mélyén ezt örömmel fogadták. Az első évben még megpróbáltunk ellenállni: a több mint 5 ezer jelentkezőből felvettünk a 80 közé 10 olyan gyereket, akiről úgy gondoltuk, nem kerülnének be más, hasonló szintű gimnáziumba egykönnyen. Később ők bezárultak az osztályban, más értékeket vallottak, más kultúrájuk volt, mint a többségnek.
A harmadik évre letettünk erről, az írásbeli felvételin a koncentrálóképességet mértük, majd szóbeli alapján válogattunk. Azóta részt veszünk az egységes gimnáziumi írásbeli felvételin, s a legjobb 200 gyerek közül veszünk fel 90-et a szóbeli alapján. A jelentkezési trend parabolaszerű, a legkisebb, alig háromszoros túljelentkezés 2010-ben volt. Azóta újra megy fel a jelentkezők száma, ami valószínűleg a kormány oktatáspolitikájának köszönhető: úgy tűnik, hogy aki megteheti, menekül az állami közoktatásból. Az idén már ezren jelentkeztek 90 helyre. Nemcsak nálunk nőtt a jelentkezés, hanem minden egyházi és alapítványi iskolába.
MN: Ez csak az egyik dimenziója egy elitiskolának. Miért ment egyre feljebb a szülői hozzájárulás összege?
HGY: Kezdem egy kicsit távolabbról. 1988-ban egy egyre gyöngülő államhatalom keretei között keletkeztünk a rendszerváltás előtt, és egy folyamatosan és szisztematikusan erősödő államhatalom korlátozza a működésünket. Valósággal belerobbantunk a szabadságba, de nem éltünk vissza vele, nem privatizáltunk, nem lett a miénk az épület, egy tanárnak sem jutott eszébe, hogy ne tanítsa Az ember tragédiáját, a másodfokú megoldóképletet vagy Trianont, pedig senkit nem érdekelt volna, nem volt kötelező tanterv, sem akkreditáció, sem semmi. Az AKG-ban az állam is alapító volt, nem lehetett volna másképpen alapítványi iskolát csinálni. Csak úgy lehetett mégis saját pedagógiai programunk és autonómiánk, hogy a minisztérium hivatalos kísérleti iskolája lettünk. Emiatt állami iskolának kezeltek minket az azzal járó támogatással, de mi ezenfelül a szülőktől is kérhettünk hozzájárulást. Nem írtunk elő konkrét összeget, csak javasoltunk – évi 59 ezer forintot –, de mindenki annyit adott, amennyit akart. Jobb anyagi helyzetbe kerültünk, mint az ország többi iskolája. A kísérlet ’99-ben járt le, az akkori miniszter, Pokorni Zoltán az egész iskolát alapítványi fenntartásba segítette. ’99-ben kellett először konkrét összeget előírnunk a szülőknek. Hozzáteszem: átlagban a szülők mindig többet fizettek, mint amennyit kértünk, aminek az is oka, hogy a helyek egyharmadáért licitálás zajlik. Akkoriban havi 10-12 ezer volt ez az összeg, jelenleg mintegy 75 ezer forint. Az infláción kívül ennek az az oka, hogy a programunk lényegesen drágább, mint a hozzánk hasonló fővárosi elitgimnáziumoké. Több a bérköltségünk, 50 pedagógus lát el pluszfeladatokat patrónusként, míg egy hasonló méretű iskolában csak 20 osztályfőnöknek jár majdnem egy nagyságrenddel kisebb bér. A tanév része nálunk négy témahét, ebből kettő elutazós. Ez a program, a jó oktatás ennyibe kerül. Erről próbálom meggyőzni a világot, igaz, egyre kisebb hevülettel, mert már kifelé megyek mindebből, de tudomásul kellene venni, hogy ugyanaz a helyzet, mint az egészségügyben. Látványos fejlődést lehet elérni, rengeteg betegséget már meg lehet gyógyítani, csak valakinek ki kell fizetni a költségeket. Amikor látom, hogy a digitalizációs iskolai programban az állam 4 milliárdot költ iskolai eszközökre, fogom a fejem, mert az AKG százmilliós nagyságrendben költ ugyanerre, és ez csak egy iskola. Hiába próbálom meggyőzni őket, hogy egy kétmilliós populációra vetítve az a 4 milliárd nem pénz, semmire sem elég. És akkor nem beszéltünk még a hálózat és a személyi feltételek megteremtéséről.
MN: Feladata egy iskolának, hogy csökkentse a vagyoni különbségeket vagy javítsa a hátrányos helyzetűek esélyeit a társadalomban? Egy AKG-hoz hasonló magán-elitiskolának milyen kötelességei vannak ezen a területen?
HGY: A legelső programunk második kulcsmondata az volt, hogy az AKG szigetiskola. Pejoratívan: gettó. Egyetértek a méltányossággal, esélyteremtéssel, csakhogy ez nem az én feladatom, és az AKG-nak nem ez a tétje. Mert nem tud vele mit kezdeni. Oktatáspolitikusként sem találkoztam olyan iskolacsinálóval, legyen az szabad-, alternatív vagy magániskola, aki meg tudta volna valósítani az integrációt, ugyanis az esélykiegyenlítéshez az egész társadalom kell. Előnyben részesíthetjük a kisebbségeket, a hátrányos helyzetűeket, de kivételt nem tudunk tenni. Mondok példát. Járt hozzánk három menekült gyerek, ebből kettő elment, aki maradt, az nincs könnyű helyzetben. Hiába akarna belépni a közösségbe, hiába toleránsak a többiek, és nem is bántják, de még sincs köztük, nem része a közösségnek. Azért nem, mert a magyar egy ilyen gettós társadalom, nincsenek meg a kulturális párbeszéd, befogadás és érdeklődés mintái. A kamasz gyerek nem fogja a tolerancia jegyében feláldozni magát és beszélgetni, ha egyszer tényleg nincs közös témájuk, másokkal viszont van. Az a tapasztalatom, hogy ilyenkor elkerülhetetlen az elmagányosodás, és ez a kisebbségben lévőnek sem jó. Próbálkoztunk cigány családokkal is, valahogy nem sült el jól a dolog, nem tudtak lépést tartani a közösséggel, az iskolával. Nem tudom, mit tehetnénk. Örülnék, ha minket fenyegetne ez az esélyteremtő világ, de ahhoz az kellene, hogy a magyar állam legalább megközelítőleg olyasmi feltételeket teremtsen a gyerekeknek, mint mi.
A finn iskolarendszerrel szoktak példálózni, csakhogy ott nem az oktatás ilyen, hanem a társadalom, amelynek az igénye szervesen jelenik meg az oktatásban. Sem a magyar társadalom, sem a magyar oktatás nem ebbe az irányba megy. Hanem az ellenkezőbe: egyre nagyobb a szakadék a különböző rétegek, a vidéki kistelepülések iskolái és a fővárosi elit- vagy magániskolák között. Soha nem gondoltam, hogy ilyen rossz lesz a helyzet, ennyire elengedik az oktatás ügyét.
MN: A harminc év alatt volt olyan, hogy az állam központosítása miatt veszélybe került az AKG autonómiája?
HGY: Nem. A Fidesz 2010-es hatalomra kerülése után a hatalomátvétel jegyében megszüntettek egy csomó közalapítványt, amiben valahogyan az állam is benne volt, így 169.-ként bekerült a szórásba az AKG is, az iskolafenntartást kiszervezték volna egy frissen létrehozott nonprofit kft.-be. A környezetem szerint akkor meg akarták szerezni az iskolát, de én ezt nem hiszem, kisebb gondjuk is nagyobb volt nálunk, senki nem akart minket bántani. 2012-től miniszteri engedélytől tették függővé az alternatív oktatási kerettanterveket, ami akkor ijesztő fejleménynek tűnt, de a miniszter minden általam ismert esetben vita nélkül megadta az engedélyt a már létező alternatív iskoláknak. Azt persze nem tudom, hogy azóta hogyan alakultak az engedélyek. Mondjuk, ha akartak volna feminista iskolát csinálni Magyarországon, élt-e volna a miniszter a vétójogával, mert nincs sztenderd eljárása az engedélyek kiadásának. Tény egyrészt, hogy az alapítványi iskolák kevesebb pénzt kapnak, mint az államiak és az egyháziak, ez jogi diszkrimináció álláspontunk szerint. Másrészt tény az is, hogy a pedagógusbérekhez való hozzájárulás miatt ez a pénz mégis több, mint a 2010 előtti normatíva. Az AKG-ban is nagyobb az éves – egymilliárd körüli – költségvetésben az állami forrás, min 2010 előtt.
MN: Ugyanakkor úgy látszik, hogy a NER az alternatív oktatási műhelyeket, fővárosi elitiskolákat, legalábbis a propaganda szintjén, nem nézi jó szemmel.
HGY: Lehet, de nem kötődik ehhez sem üzleti, sem semmilyen érdek. Sőt ellenkezőleg, ilyen iskolákba a nagy érdekérvényesítő képességgel rendelkező társadalmi csoportok családjai járnak. Elképzelhető egy ilyen ütközet, de szerintem nem vagyunk olyan fontosak. Az alternatív iskolák csak kis szeletei a közoktatásnak, s a méretükhöz képest óriási a fejlesztő hatásuk, ráadásul kevesebbe is kerülnek.
