magyarnarancs.hu: Bár 2016 óta publikálsz szépirodalmat, a héten megjelenő Apám országa az első versesköteted. Hogyan állt össze ez az anyag?
Élő Csenge Enikő: Nem sokkal azután, hogy irodalmi folyóiratokban és online felületeken megjelentek az első verseim, elkezdtem kötetben is gondolkodni. Már viszonylag korán voltak ötleteim ezzel kapcsolatban, több kötettervet is készítettem különböző pályázatokra. Az Apám országa kompozíciója végül 2021-re állt össze, amikor harmadjára jelentkeztem Móricz Zsigmond-ösztöndíjra. Ez tehát egy hosszú folyamat volt, és persze azóta is sokat rendezgettem az anyagot, kiestek szövegek, hozzáírtam új verseket. Nem hazudok, ha azt mondom, nyolc év munkája van ebben a könyvben.
magyarnarancs.hu: Az első verspublikációd, a Kétéltű is szerepel a kötetbe, ami a szülővárosodtól, Soprontól való elszakadást dolgozza fel. Mennyiben kapcsolódik össze számodra a költészet ezzel az élménnyel?
ÉCsE: Sokáig összekapcsolódott, mivel egyáltalán nem készültem írói pályára, kiskoromtól fogva előadóművész szerettem volna lenni. Ez az érettségikor szakad meg, illetve még inkább akkor, amikor 2011-ben Budapestre költöztem. Abszolút jellemzőek tehát az éltemben a nagy elszakadások, mind a családi fészektől és a szülővárostól, mind a korábbi tervektől, céloktól. Ezért is ragaszkodtam hozzá, hogy ez a szöveg bekerüljön a kötetbe. Van benne valamiféle korai, teljesen kiforratlan ars poetica, ami mégis esszenciális részem. Azóta is gyakran határozza meg az életemet az elszakadás, annak elfogadása, költészetbe dolgozása. Nyilván sokan foglalkoznak ezzel, főleg első kötetekben, de van egy komolyabb, filozofikusabb szintje is a dolognak, amit a verseimben a testtől, az anyagtól való elszakadás áthallásaival próbáltam érzékeltetni, hiszen egy ilyen helyzetben nemcsak a szülővárostól és a fiatalkortól szakadunk el, hanem olyan eszméktől, ideológiáktól és pozícióktól is, amelyek teljesen mentesek az anyagtól.
magyarnarancs.hu: Korábban slam poetryvel is foglalkoztál, ezzel viszont nagyjából a költői pályád indulásával egyidőben teljesen felhagytál. Miért?
ÉCsE: Éppen akkor kezdtem kiszakadni ebből a közösségből, amikor maga a slam fokozatosan elveszítette azt a figyelmet, ami a korábbi években ráirányult. De ez nem volt tudatos. Szerencsésnek gondolom magam, mert én még elkaptam az utolsó fénypontokat, az aranykor végét, amikor még tényleg nagyon élt a műfaj, tele volt az Anker’t és rengeteg vidéki klub működött. Egy idő után viszont észrevettem, hogy már elsősorban inkább verseket írok, amiket bár szívesen olvastam fel, nem voltak meg bennük azok a slam-poétikai eszközök, amikkel a korábbi szövegeimben dolgoztam.
magyarnarancs.hu: Hozzád hasonlóan többen is ebből a világból érkeztek a költészetbe, mások mellett például Kemény Zsófi vagy a mostanában induló szerzők közül Veszprémi Szilveszter. Az egykori slammer-közösség a szépirodalmi berkekben is összetart?
ÉCsE:
Úgy érzem, irodalmi körökben nem vették elég komolyan a slam poetryt, mondván, hogy ez valami silányabb műfaj, miközben hatását tekintve olyan dolgokra is jó, amire a költészet kevésbé.
Szerintem azok a költők és irodalmárok, akik rossz véleménnyel vannak a slam poetryről, valójában nem tudnak mit kezdeni ezzel a világgal. Számunkra viszont, akik valamikor slammerként is működtünk, sokkal könnyebb a műfajok közötti átjárás. Kemény Zsófi mindig elképesztő spiritusszal slammelt és költőként is rengetegen olvassák, ahogy Veszprémi Szilveszternek is elemi tehetsége van a költészethez. Ezek nem véletlen egybeesések. Azt hiszem, művészi szempontból mindig össze fog kötni minket, egykori slammereket a slammerség, itt a jóval ingoványosabb irodalmi életben is, egyébként meg szerencsés vagyok, mert sokakkal barátok lettünk, maradtunk.
magyarnarancs.hu: Ha a konkrét performatív elemek el is tűntek, az élőbeszédszerűség visszaköszön a verseidben, gyakori beszédpozíció például a megszólítás: „Apám én ezt nem értem, / hiába a kifeszített csend, / átgondolt, hosszú hallgatásaim / félbevágnak.” (Az első madarak)
ÉCsE: A slammer múltam és az előadóművészethez való kötődésem mellett ebben az is közrejátszott, hogy nagyon nagy hatással volt rám Kemény István és Tóth Kriszta. Úgy gondolom, mind kettőjüknek irigylésre méltó, kristálytiszta, élőbeszédszerű nyelve van. Én egy olyan nyelvet kerestem, és ezt nem szégyellem, ami bár nagyon a sajátom, a lehető legtöbb ember számár érthető, és úgy is dolgozom, hogy írás közben folyamatosan mondom magamban vagy hangosan felolvasom a verseimet. De hiába az élőbeszédszerűség, sokat foglalkozom vallástudománnyal meg filozófiával – és egyébként is kicsit sokat vagyok a másik világban –, így aztán nem tudom elkerülni, (meg nem is akarom, azt hiszem, ez is már esszenciális részem), hogy bizonyos pontokon nehezebben vagy egyenesen nehezen érthető, amit írok. Néha én se értem, milyen, ha fekete víz csorog, néha meg csak ezt értem.
magyarnarancs.hu: Érdekelne, hogy honnan ered a vallásos érdeklődésed, hiszen a kötet nyitóversében éppen arra mutatsz rá, hogy az ilyesmi családi iránymutatás nélkül is kialakulhat: „Amíg a Tüzed Uram, Jézust énekeltem, / anyám hol Buddhában, hol a csillagokban hitt”. (Nálunk senki)
ÉCsE: Ennek a szövegnek minden szava igaz a saját életemre. Valóban nem volt otthon semmilyen előképem ezen a téren, ellenben
amióta az eszemet tudom, hiszek az Istenben, Jézusban és a kereszténységben.
Nem volt tehát vallás- vagy hitkeresés – felekezetkeresés később már annál inkább –, és adott volt, hogy mindez egy ponton elkezdett komolyabban is érdekelni. Általános iskolában volt egy nagyon jó református hittantanárom, és annyira megtetszett a közösség, hogy nyolcévesen mondtam anyukámnak, hogy szeretnék megkeresztelkedni. Később azt is egyfajta elhívásként éltem meg, amikor eldöntöttem, hogy szabadbölcsészet szakra kell mennem az egyetemen, hogy vallástörténetet tanuljak. Ott aztán jött a kiábrándulás, mind az egyházamból, mind a felekezetemből.
magyarnarancs.hu: Mi vezetett ehhez a kiábránduláshoz?
ÉCsE: Főleg az egyetemi tanulmányaim miatt kezdtem tudatosan eltávolodni a református felekezettől. Elősorban azért, mert jobban megismertem Kálvint és az ő tanításait. Úgy nem tud valaki kálvinista lenni, ha nem hisz a predesztinációban, márpedig én egyáltalán nem hiszek az eleve elrendelésben. Számomra Kálvin borzalmasan antipatikus embernek tűnik azok alapján, amiket olvastam tőle. Gyakran érzem úgy, hogy több kárt tett, mint hasznot. Arról nem is beszélve, hogy a magyar református egyház elmúlt tizenöt évét is végtelenül kiábrándítónak tartom. Ennek ellenére sikerült megőriznem a hitemet, amikor pedig megnyertem egy ösztöndíjat erre a kötetre, éreztem, hogy megtaláltam, mit akarok csinálni. Tudtam, hogy bár sokszor mérges is voltam, Istenről akarok beszélni, Istenhez akarok beszélni, Istennel akarom megbeszélni még a szakításaimat is.
magyarnarancs.hu: Ezen a téren milyen irodalmi előképek hatottak rád?
ÉCsE: Az irodalmi hagyományban általában szocializációs vagy kulturális háttere van az „istenes” verselésnek, de Adynál például szintén a személyes istenkép és az ezzel kapcsolatos harcok jelennek meg a költeményekben. A Sion-hegy alatt egy nagyon fontos vers az életemben. Még általános iskolába jártam, amikor először olvastam, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy nemcsak kommunális hit létezik, hiszen nekem is van egy nagyon személyes kapcsolatom Istennel. Ilyen szempontból fontos számomra Dsida Jenő is, akinek Gyertyaláng című verse úgy végződik: „Ha gyöngeségem fáj Neked, / sóhajts nagyot, – s én kialudtam.” Ez legalább annyira megmaradt bennem, mint Borbély Szilárd ’Én istenem’ altass el engem című szövege, amit sokszor kántáltam magamban. De persze ott van Pilinszky is, vagy a nemzetközi irodalomból John Donne, akinek szonettjeit egy barátom mutatta nekem. A legfontosabb referenciáim azonban nem irodalmiak, hanem inkább filozófiaiak, vallástörténetiek. Főleg a misztikus teológusok, elsősorban a kappadókiai atyák voltak nagyon nagy hatással rám, noha a misztikának a kevésbé volt célja, hogy annyira személyessé tegye a hitet, mint én a verseimben.
magyarnarancs.hu: Ezt a személyességet a bibliai utalásokat és a magasztos témákat ellenpontozó nagyon profán, gyakran kifejezetten durva nyelvi regiszterek működtetése teszi a leginkább láthatóvá. Milyen visszajelzések érkeztek a már megjelent verseidre?
ÉCsE: Kaptam elég kemény dolgokat, főleg a Sum című vers után, amit egy műhelyfoglakozáson beszéltünk át, többek között olyan már befutott szerzőkkel, akiknek komoly problémáik voltak a szöveggel, pont a személyes hit miatt. Ez mindig egy fontos sarkpont. Mennyire élje meg az ember a személyes hitét és mennyire a közösségit, hogyan és mennyiben tegyen különbséget a kettő között? Nekem az a tapasztalatom, hogy a személyes hit elkerülhetetlen, Isten pedig nem akar távol lenni tőlünk, a személyünktől, hiszen akkor minek lenne mindenható és mindenhol jelenlévő? Ha tényleg mindenhol ott van, akkor ezt miért csak a közösségben éljük meg?
magyarnarancs.hu: Amellett, hogy a kötet címében összecsúszik az apa és az atya szavak jelentése, az ebben rejlő játék a versekben elsősorban az abbá szó felől értelmeződik, ami arámi nyelven apát jelent, és csak Jézus óta vonatkozik az Istenre is. Mit gondolsz, az ilyen referenciák mennyire hozzáférhetőek az átlagolvasók számára?
ÉCsE: Szeretném leszögezni, hogy a címben és a szövegekben megjelenő apa kizárólag Istenre utal, egy szöveget leszámítva (nem fiú). Valahogy mindig is apukaként gondoltam a Jóistenre, ezért mertem használni az abbá kifejezést. Úgy gondolom, elég világosan fogalmazok például a kötet szerelmes verseiben, amelyeken keresztül közel tud majd kerülni hozzám az olvasó annyira, hogy utána már az se jelentsen akadályt, ha olykor homályosabban beszélek. Bízom benne, hogy fel lehet dolgozni ezt a nyelvi kettősséget, a hétköznapi témák mellett megjelenő enigmatizmus vagy metafizikum pedig egy kicsit fel is tudja emeli a befogadót. Remélem, nem csak azok fogják elolvasni ezt a kötet, akik tudják, mit jelent a thalassa – a tenger ógörögül –, és nem csak a vallástörténészek fogják érteni, hogy a Felgöngyölítésben – ami egy cím a Koránból – egy dühös Istenről beszélek, aki akár dühös szülő is lehet. Nem gondolom, hogy érthetetlenné tesz egy verset, ha idegen vagy furcsa szavak szereplenek benne.
magyarnarancs.hu: A könyvbemutató május 2-án lesz a Három Hollóban. Mire lehet itt számítani?
ÉCsE: Szeretnénk egy rendhagyó könyvbemutatót csinálni, ezért külön blokkban lesz a beszélgetés és a felolvasás, amihez zenei kíséretet és egy erős vizuális hátteret is kapok barátok közreműködésével. A beszélgetést Závada Péter fogja moderálni. Ennek nagyon örülök, hiszen ő filozófiailag is nagyon képzett, fontos szerző számomra irodalmilag és zeneileg is, meg baromi éleslátónak gondolom. A kötetet a bemutatón lehet majd először megvásárolni.
Kritikánk a könyvről április 24-i lapszámunkban olvasható.
