Hogyan építhető a folyamatos reflexió és önértelmezés során lebontott én darabkáiból előremutató, mégis önazonos koncepció? Egyáltalán létezik-e a nyelv, amellyel a kudarc előképei, a fiatalság kétségei és reményei, valamint a testi-lelki kötődés lehetőségeinek sokszínűsége egyaránt kommunikálható?
A ciklusok nélkül hömpölygő szövegáradatban, a látszólag túlságosan is szerteágazó és időnként esetlegesnek tűnő irány- és fókuszváltások közepette is könnyű kitapintani a tematikailag csoportosítható, összetartozó és egymással folyamatosan kommunikáló darabokat. A kötet verseiben sorozatosan és tudatosan íródnak újra, fogalmazódnak át az emlékezés és az otthonosság konstrukciói, míg azok személyessége univerzális távlatokig nem tágul. Így, bár a lírai én gyakran explicit módon azonosítja magát a tényleges szerzővel, a versek túlmutatnak az önanalízis naplószerűségén. Ennek jellegzetes példája az apához fűződő ellentmondásos viszony kibontása, aki hol a kedves mozdulataiban válik felismerhetővé, hol a másik megértésének lehetetlenségében ölt testet, hol pedig metapoétikai elmélkedések alanyává válik: „Az apámnak semmi köze a verseimhez”. E versek igazi szépségét az adja, hogy nem a kész válaszokkal, sokkal inkább azok hiányával szembesítenek. A kitartó keresés, kísérletezés, az identitásalkotás izgalma és rémülete releváns művészi programot eredményez.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
