Hogyan építhető a folyamatos reflexió és önértelmezés során lebontott én darabkáiból előremutató, mégis önazonos koncepció? Egyáltalán létezik-e a nyelv, amellyel a kudarc előképei, a fiatalság kétségei és reményei, valamint a testi-lelki kötődés lehetőségeinek sokszínűsége egyaránt kommunikálható?
A ciklusok nélkül hömpölygő szövegáradatban, a látszólag túlságosan is szerteágazó és időnként esetlegesnek tűnő irány- és fókuszváltások közepette is könnyű kitapintani a tematikailag csoportosítható, összetartozó és egymással folyamatosan kommunikáló darabokat. A kötet verseiben sorozatosan és tudatosan íródnak újra, fogalmazódnak át az emlékezés és az otthonosság konstrukciói, míg azok személyessége univerzális távlatokig nem tágul. Így, bár a lírai én gyakran explicit módon azonosítja magát a tényleges szerzővel, a versek túlmutatnak az önanalízis naplószerűségén. Ennek jellegzetes példája az apához fűződő ellentmondásos viszony kibontása, aki hol a kedves mozdulataiban válik felismerhetővé, hol a másik megértésének lehetetlenségében ölt testet, hol pedig metapoétikai elmélkedések alanyává válik: „Az apámnak semmi köze a verseimhez”. E versek igazi szépségét az adja, hogy nem a kész válaszokkal, sokkal inkább azok hiányával szembesítenek. A kitartó keresés, kísérletezés, az identitásalkotás izgalma és rémülete releváns művészi programot eredményez.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
