A honosított külfödiekre építene a magyar foci

Orbán Viktor bő évtizede kihirdette, hogy az akadémiai rendszer megváltja a magyar labdarúgást válogatott és klubszinten is. A látomás a beleöntött közpénzmilliárdok ellenére is látomás maradt, ezért jött az új csodás ötlet: a legalább részben magyar származású tehetségeket kell honosítani. A pénz nyilván nem számít most sem.

1973. szeptember 19-én a Kupagyőztesek Európa-kupájában a Vasas az angol Sunderlandet fogadta. A Népstadionban rendezett meccsen 30 ezer néző láthatta, hogy az angolok sima, kétgólos győzelméből kiveszi a részét egy bizonyos Vic Halom. Bár a csatár gólt nem rúgott, játéka olyan meggyőző volt, hogy az akkorra már lejtmenetbe kapcsolt magyar futball vezérkara is felfigyelt rá. Halom másodgenerációs angliai magyar, szülei a második világháború után hagyták el Magyarországot. A meccs után az akkori szövetségi kapitány, ­Illovszky Rudolf azt mondta neki, szívesen számolna vele a válogatottban. „Ezt a lehetőséget boldogan fogadtam, hiszen nem voltam angol válogatott, az apám miatt mindig szerettem és magaménak éreztem Magyarországot, és magyarnak is éreztem magamat. A politikai helyzet ismeretében viszont bele kellett törődnöm abba, hogy a bolsevik diktatúra vezetői totálisan elutasító álláspontra helyezkedtek” – idézte fel korábban a FourFourTwo-nak az akkor már 72 éves egykori játékos.

Ha jól focizik, magyar

Amivel tehát Orbán Viktor és az ő focivízióinak mindig, mindenben megfelelni vágyó Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) próbálkozik a 2020-as években, az egy több évtizedes törekvés újbóli felmelegítése. Az MLSZ honlapjának őszi beszámolója szerint szükséges egy a korábbinál hatékonyabb játékosmegfigyelői rendszer: „A cél az új Orbán Willik, Stlyes Callumok megtalálása a magyar válogatottak számára. A scoutingrendszer az olyan tehetségeket sem hagyja figyelmen kívül, akiknek egyetlen felmenőjük magyar, és külföldön élnek, futballoznak” – fogalmaz az MLSZ, példaként említve az angol bajnok Manchester City akadémiáján pallérozódó Michael Okekét.

Nem vagyunk a Fidesz, ezért véletlenül sem szeretnénk definiálni, hogy pontosan ki számít magyarnak – de azt azért érdemes megjegyezni, hogy a magyar válogatott két ősszel játszott meccsének 11 fős kezdő csapatában négy olyan focista is volt, akinek kulturálisan nincs túl sok köze Magyarországhoz: Willi Orban, Callum Styles, Milos Kerkez és Loïc Négo. Orban lengyel anyától és magyar apától született, de szülei kétéves korában elváltak, s az anyja nevelte Németországban. Stylesnek egy magyar nagymamája van. A másik két sportoló háttere még kacifántosabb: Kerkez a szerbiai Verbászon született, ifista időszaka nagy részét Ausztriában töltötte, majd 2020-ban nagy meglepetésre a győri ETO Akadémián kötött ki, ahonnan 2021-ben vezetett az útja Nyugatra. Magyarországon keveset élt, viszont nem nehéz belátni, hogy magyar állampolgárként jelentősen nagyobb mozgástere focistaként az EU-ban, mint szerbként; úgyhogy érkezett is a magyar útlevél, s azóta az angol első osztályban és a magyar válogatottban is csapata egyik legjobbja. Loïc Négo pedig maga az orbáni rémálom: családja Franciaország tengerentúli megyéjéből, a karibi Guadeloupéból érkezett, ő Párizsban született. 2013-ban Újpestre, 2015-ben nyolc évre Székesfehérvárra igazolt focizni. 2019-ben honosították, azóta a magyar válogatott stabil tagja.

Közülük jelenleg csak Kerkez Milos beszél magyarul, de nem olyan rég még ő is inkább angolul nyilatkozott a magyar televíziónak; Orbant egy ideig ékezet nélkül írták, mostanra már mindenhol Orbánként szerepel. 

Az, hogy a fociban a nemzethez tartozás fogalma tágul, a világ legtermészetesebb dolga: a szabad világban bármikor elköltözhetünk oda, ahova nekünk tetszik. Az angoloknak és főleg a franciáknak a gyarmatosítói múlt miatt szélesek az afrikai kapcsolataik, Németországban pedig a tömeges bevándorlás következményeként mára milliónyi kettős identitású ember él. A másik oldalon meg ott van például Szenegál, amelynek a válogatottjában számos Olaszországban és Franciaországban született, de szenegáli gyökerű játékos kergeti a bőrt (a pettyest).

Magyarország persze ebben a műfajban is speciális eset, és ennek is Orbán Viktor etnikai alapú politikája az oka: a miniszterelnök 2015 óta hadakozik minden nemzetköziség ellen, így a multikulti nálunk pejoratív kifejezéssé változott. S miközben a magyar labdarúgás egész megfigyelőrendszert épít a külföldön élő (részben) magyar származású focisták becserkészésére, Magyarország az elmúlt években is annyira rossz hely volt, hogy tömegesen vándoroltak ki innen az emberek a jobb élet reményében. Abba pedig inkább bele se gondolunk, hogy a faji és kulturális keveredés nagy ellenségének számító magyar kormánynak mi lenne az álláspontja az említett Michael Okekéről akkor, ha nem egy tehetséges focistáról volna szó; a júliusban profi szerződést kapott Okeke ugyanis magyar anya és nigériai apa gyerekeként született Manchesterben, 2005-ben.

Az persze nem magyar vircsaft, hogy az ország sportolókat honosítgat: a tavaly téli világbajnokságot rendező Katar például 2016-ig kifejezetten azt tervezte, hogy Katarhoz semmilyen formában nem kötődő játékosokkal lendíti fel a válogatottat a hazai vb-re. Afrika egyes válogatottjai is sorra javítják föl a teljesítményüket az Európába menekült családok már itt nevelkedett sarjaival. Csakhogy ezek az országok nem költenek olyan horribilis, nem kis részben adófizetői pénzeket a határaikon belüli tehetségnevelésre. Amikor Katar 2016-ban beleállt a hazai utánpótlás felvirágoztatásába, nem erőltette tovább a honosítási stratégiát. Afrikában pedig az említett Szenegálnak pénze sincs arra, hogy európai szintű utánpótlás-nevelést hozzon össze.

Magyarország abban különleges, hogy miközben költséges nemzetközi megfigyelőrendszert épít a válogatott érdekében, olyat, amilyet a klubfoci körül szokás üzemeltetni, önti a közpénzt a magyarországi utánpótlásba is. Ez akár győztes recept is lehetne, de mintha csak a dolog egyik része működne: a honosított játékosok tényleg jók, még ha például Willi Orbán akkor lett is magyar válogatott, amikor úgy nézett ki, hogy a németbe esélye sem lesz bekerülni (a német szövetség azóta is szívja a fogát, amiért nem adtak neki időben lehetőséget). Callum Styles jó eséllyel az angol válogatott közelébe sem került volna úgy, hogy az angol másod- és harmadosztály között ingáznak a klubjai.

A 2000-es évek közepe óta működő magyar akadémiai rendszer viszont egyáltalán nem akar érdemben funkcionálni: onnan csak elvétve jutnak el játékosok a válogatottig.

 

 

Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

Kidobott pénz

Az, hogy a hazai fociközeg továbbra sem számít a válogatott hátországának, nem a külföldi szövetségi kapitány, Marco Rossi finnyássága miatt van: a rendszer ugyanis jóval a válogatott alatti szinten megbukik. A magyarországi felnőttlabdarúgás jelmondata mintha az lenne: minél kevesebb ideig van egy játékos kapcsolatban a magyar futballal, annál jobb neki. Egyfelől ezért épül a megfigyelőrendszer a magyar származású külföldi tehetségek honosításáért, másfelől az akadémiai rendszer ellenére alapvetően külföldi játékosokat foglalkoztatnak a magyar klubcsapatok.

Idén a labdarúgó NB I.-ben a játékosállomány 40,9 százaléka nem magyar állampolgár. Az egyedüli kirakatcsapatként üzemelő Ferencváros 20 külföldit tud a keretében, belőlük sokszor már a tartalékcsapatba is jut, de 17-tel dolgozik a mezőnyben egyedüliként piaci alapon működő Újpest, és elfér 15 a Diósgyőrben is – utóbbiban úgy, hogy a másodosztályból feljutva igazoltak külföldről egy teljes kezdőcsapatnyinál is több játékost Belaruszból, Brazíliából, Bulgáriából és Spanyolországból.

Természetesen ebből a mezőnyből is ki­emelkedik a felcsúti akadémia felnőttcsapata: a miniszterelnök 2000 lakosú falujának büszkesége szintén 15 külföldit foglalkoztat. Erős számok ahhoz képest, hogy a szóba jöhető tao-pénzek (amelyeket elvileg a fiatal labdarúgókra kéne fordítani) 14 százaléka megy csak a Puskás Akadémiához: ez 2021-re összesen 36,3 milliárd forintot jelentett. 2023 elején ráadásul bejelentették, hogy hozzájuk vágnak még egymilliárdot.

A diszfunkcionális akadémiák annyira látványosan nem produkáltak semmit, hogy 2020-ban ún. reformot hirdettek, és tíz államilag támogatott akadémiára szűkítették a mezőnyt. Ebből nem meglepő módon kimaradt a nagy hagyományú, de a NER-es focitársadalomból egyelőre kilógó Újpest, helyette bekerült a Felcsút mellett az a Várda Sport Egyesület, amelynek a kvázi felnőttcsapata, a Kisvárda 2019-ben rendszeresen állt fel egyetlen magyar állampolgárral. Eddig azonban az új rendszer sem ért el átütő sikert: például a szintén államilag támogatott győri ETO Akadémia „természetes” befogadó közege, a másodosztályú győri felnőttcsapat nyári rekordot döntött azzal, hogy egyetlen más klub sem igazolt le annyi román játékost, mint ők (ötöt).

Még hogy nem politika!

Mostanra a kormánypárt holdudvara gyakorlatilag teljesen átvette a hazai fociklubok irányítását. A Fidesz pártigazgatói pozíciója mellett a Ferencváros klubelnöki teendőit is ellátó Kubatov Gábor azt mondja, a Fradi örülne annak, ha magyarokat játszathatna, de ehhez a magyar játékosoknak is akarni kéne ezt. A Fidesz-narratívával élve, a „csupa gazdasági bevándorlóból álló” FTC idén nyáron – természetesen ismeretlen mennyiségű pénzért – igazolta le Paksról például Varga Barnabást, aki, egyelőre úgy tűnik, hosszú idő után első magyarként beválhat az ország kirakatcsapatánál.

Néhány kivételtől eltekintve tehát főleg a magyar másodosztályú labdarúgást sikerül ellátni a közpénzek milliárdjaival kitömött akadémiáknak. Az első osztályban mindeközben vadásszák a légiósokat, a válogatott pedig abban bízhat, hogy a következő években néhány félig-meddig magyar fiatal megkapja Angliában vagy Németországban azt a képzést, mely a válogatottsághoz ott ugyan kevés, de a magyar válogatottsághoz már elegendő.

A jobbszélről a Mi Hazánk már rá is repült a témára: ősszel Novák Előd családostul ment ki a Fradi–Paks mérkőzésre, s a paksi szurkolók közé ült, mondván, ő erkölcsi alapon azt a Paksot támogatja, amely a magyar mezőnyben egyetlenként nem alkalmaz külföldi játékosokat. A párt augusztusban határozati javaslatban írta volna elő a kötelező magyar kvótát a csapatsportokban (tehát nem csak a fociban), vagyis hogy a keret 50 százalékának magyar játékosnak kell lenni.