Visszatekintve a 2055-ös esztendőre, bátran kijelenthetjük, hogy több mint egy évszázada nem zárt ilyen remek évet a magyar labdarúgás.
Bár a "siker" szó az elmúlt másfél évtizedben minden tekintetben viszonylagossá vált, mondhatni eltűnt a mindennapi használatból, annyi mégis megkockáztatható, hogy a labdarúgás még mindig szépszámú hazai kedvelőjét örömmel töltik el a hivatásosok és a műkedvelők körében egyaránt elért, vitathatatlanul kiváló eredmények. A legnagyobb örömöt természetesen az L-világbajnokságon megszerzett harmadik helyezés jelentette, amelynek értékét növeli, hogy a bronzérmet a Beckenbauerrel és Netzerrel felálló NSZK (1972) legyőzésével harcoltuk ki. Ismét - immár negyedszer - Puskás lett a torna gólkirálya, s a nézők szavazatai nyomán rajta kívül Bozsik és Lantos is bekerült a sanghaji székhelyű bajnokság csillagcsapatába. Arra is rég volt példa, hogy kapott gól nélkül jutottunk volna el az elődöntőig, ahol csupán a verhetetlen Kína (2018)-tól szenvedtünk cseppet sem megalázó vereséget. Kínai tanítómestereink a döntőben a várakozásoknak megfelelően a legendás 2006-os angol csapatot is lesöpörték.
Száz esztendő. Szinte beleszédülünk, ha meggondoljuk, milyen hullámhegyek és hullámvölgyek jellemezték az évszázad magyar focitörténelmét. Az ősök tisztelete megkívánja, hogy emlékezetünkbe idézzük azt a rosszkor született nemzedéket, amely nem lehetett tanúja sem a magyar labdarúgás fénykorának, sem pedig mostani másodvirágzásának. Nagyapáinkra és nagyanyáinkra gondolok, akik ötven évvel ezelőtt, 2005-ben járhattak életük delelőjén. 'k voltak azok, akik már nem tapsolhattak a lelátókon
Kocsis és Czibor
játékának, és akik közül csak alig néhányan érhették meg az Aranycsapat feltámadását. Vannak még ma is élő tanúi e negyvenévnyi reménytelen korszaknak, hogy mást ne említsünk, a prófétai korba ért Illés Béla - igaz, már csak időhúzó csereként - rendszeresen pályára lép a Vörös Meteor színeiben. Ha azonban hirtelen előbukkanna valaki, aki átaludta a 2005 óta eltelt időszakot, képességeinket jócskán meghaladná, hogy elmagyarázzuk neki, milyen utat járt be labdarúgásunk ötven év alatt.
Könnyű utólag megítélni, mely sejtéseiben tévedett egy régebbi kor embere, de nehéz megmondani, mi az, ami már akkor fontosnak tűnhetett volna a bekövetkezett jövő szempont-jából. Amit elődeink bizonyosan nem sejtettek, az éppen a múlt újraéledése: a 2026-ban meg-alakult "Legendák Ligája". Ki hitte volna, hogy a 2005-ben még távoli jövőnek tűnő testátültetések, a "bioadapterek" és a nemzetközi adattárolók régi anyagai segítségével ismét hús-vér emberként láthatjuk viszont legendás csapataink tagjait? Akkoriban még nevet sem igen találtak a Gép és az emberi idegek keresztezéséből születő lények, az emberentúliak meghatározására, akik immár több mint húsz éve régi hőseink alakjában lépnek pályára a Távol-Keleten, nagy örömünkre. Természetesen kezdetben a magyar tudomány aligha tarthatott lépést az ázsiai hatalmak fejlesztéseivel, de mostanra elértük, hogy bárkivel szemben - legyen az akár Brazília (1970) vagy Indonézia (2024) - győzelmi esélyekkel lépünk pályára.
2005-ben a nagy többség még a "génmanipuláltakban", a "klónokban" vagy a "robotokban" látta a jövő labdarúgásának letéteményeseit, és ami a 2040-ig tartó fejlődést illeti, a jóslatok csak részben bizonyultak tévesnek. A torz örökösök felbukkanása - mint kiderült - átmeneti jelenség maradt, amelynek áldozataként még ma is feltűnik itt-ott a pályákon néhány, Gerd Müller rövid karjait és vastag lábait öröklő csatár, egy-egy fejnehéz romboló vagy lapáttenyerű kapus. A valaha volt legerősebb együttesek egyike, a Torontói Génmanipuláltak csapata mindössze néhány évig tartotta magát a legjobbak között, azután játékosai egytől egyig elzüllöttek.
A labdarúgó "klónok" története, mint ma már tudjuk, még szomorúbb volt: elég, ha csak felidézzük magunkban a 300 Gattuso-ivadék sorsát vagy azt a borzalmas ötletet, melynek nyomán eltévelyedett Fradi-támogatók végső kétségbeesésükben szó szerint értelmezték az egykori híres edző, Dalnoki Jenő mondatát, mely szerint "11 Vépivel megnyerném a bajnokságot", és embermásolásba fogtak. A többek között Vépi A-val és Vépi B-vel felálló FTC Klapka abban az évben csak két harmadosztályú kínai játékos azonnali honosításával menekült meg a kieséstől. Az örökítők általában híres labdarúgók alapanyagával kísérleteztek, de nem számoltak a lelki tényezővel: a kitenyésztett focisták nem tudták elviselni a "siker" nyomásával járó terhelést. Így járt Szü Vej-csej tizennégy utóda is, akiket a gyermekkoruk óta tartó folyamatos lelki és testi felkészítés sem mentett meg attól, hogy a 2038-as elvesztett világbajnoki döntő után az öltözőfolyosón kövessenek el csoportos öngyilkosságot.
Amikor a század első éveiben a labdarúgás végleg átvette a sakk szerepét a mesterséges agy kutatásában, több tudós is büszkén hirdette, hogy a gépemberek a 2050-es világbajnokságon legyőzik az emberek válogatottját. Ki hitte volna akkoriban, sőt egészen a harmincas évek végéig, hogy a 2050-es világbajnokság a Nagy Változás (vagy Váltás) következtében elmarad, a gépemberek kutatása pedig egyszer és mindenkorra megszűnik? (Érdekes, hogy 2005 körül már sokat foglalkoztak a "ciklusok" elméletével, mégsem vették őket elég komolyan. Pedig a hullámok szoros kapcsolatban állhatnak a labda-rúgással is: a véletlenkutatók számára azóta is megfejthetetlen talány, hogyan lehetett az Összeomlás Évében éppen a nagyorosz játékos, Kondratyev az év labdarúgója.) A "robotok" eltűnésével olyan fogalmak süllyedtek el, amelyeket más jelentéssel ugyan, de még nagyapáink korából örököltünk. Ma már kiveszőben vannak a "technikás játékosok", véletlenül sem mondják senkire, hogy "cselgép", és még a "gólgyárosnak" is van némi szerencsétlen mellékíze.
Elődeink is biztosak voltak a kínai labdarúgás előretörésében, de ennek horderejét nem sejthették. A focivilág középpontja a tízes években olyan gyorsasággal helyeződött át Európából a Távol-Keletre, amivel még a legmegbízhatóbb piackutatók sem számoltak. A Manchester (Tokió) United és a Real (Bangkok) Madrid áttelepülését követően a Globális Liga nagyobb csapatai néhány év alatt Ázsiába tették át szék-helyüket, elsősorban az időeltolódásból adódó éjszakázások elkerülése érdekében. Jó ideig az üzleti érdek, a pénz és a hirdetések határozták meg egy-egy bajnokság vagy játékos sorsát, többek között ezért is kényszerült
a Globális Labdarúgó Szövetség
visszavonni szigorú határozatát, mely szerint egy csapatban csak három honosított kínai szere-pelhet. A Nagy Váltás (vagy Változás), vele a nagyobb távolságok áthidalhatatlansága és az átfogó bajnokságok megszűnése egyelőre nem befolyásolta a kínai csapatok fölényét, bár egyes hírek szerint a Real Bangkok - emberentúli játékosai nélkül - rövidesen visszahajózik Európába.
Nem csupán máshonnét, de másként is nézünk a labdarúgásra, mint ötven évvel ezelőtt. Az egykori "terrorfenyegetések" hatására kialakított stadionjaink szinte korlátlan befogadóképességgel rendelkeznek, és tizenöt évvel ezelőtt a ma már nem gyártott térzubbony segítségével akár egymilliárd ember is jelen lehetett egy-egy nagyobb mérkőzésen. A régi "sci-fik" (űrhajós-irodalom) álmára, a vegyes valóság átfogó alkalmazására mégsem sikerült kielégítő megoldást találni, ezért az egymással küzdő csapatok sohasem léphettek pályára két különböző helyszínen. A Gép segítségével viszont még ma is tetszőleges szereplő bőrébe bújva követhetjük a mérkőzést, bár ennek veszélyeire nem árt minden alkalommal felhívni a figyelmet: nem véletlen, hogy néhány évvel ezelőtt a szórakozóhelyekről kitiltották a tudatmódosító Labdaszemet, amely - a játékszer pályáját és pörgését követő egyéni lejátszóval párosítva - túlzott azonosulás esetén a pattogó fiatalok súlyos sérüléseihez, adott esetben halálához vezethet.
A negyvenes évek elejének labdarúgását talán leginkább a századelőn népszerű "Forma-1" járműversenyekhez lehetne hasonlítani, legalábbis a Gép és az ember arányát illetően. A tízes években először a játékvezetők kaptak felszerelést, látó, halló, elemző kiegészítőket, amelyek egy idő után feleslegessé is tették jelenlétüket a pályán. Az edzők gépesítése is viszonylag korán elkezdődött, és csúcspontját a játékosok érzelmi ellenőrzésében érte el. A labdarúgók testébe épített érzékelők képesek voltak megakadályozni akár a váratlan kitöréseket is. Az eszköz meghibásodása azonban egyes esetekben végzetes következményekkel járt. A 2037-es sorsdöntő Uruguay-Paraguay mérkőzésen a gépi bíró hibájából az érzelmi értékek túl magasra ugrottak, minek következtében a játékosok fogukkal tépték föl a pálya locsolórendszerét.
A harmincas évek közepétől nem csupán nagyapáink nemzedékében erősödtek fel a labdarúgás elembertelenedéséről szóló vélemények. A bőr alá helyezett érzékelők, a térbeli tájékozódást segítő gömb látógépek, az idegsejtek szintjén összehangolt csapatok megjelenése mellett az örökösök és a gépemberek tették egyre gyorsabbá és átláthatatlanabbá a játékot. Az idősebbek elfordultak tőle, a fiatalok csak a felelőtlen szórakozást látták benne. Ekkor következett be a labdarúgásban is a Változás (vagy Váltás), amely nemcsak a világ focitérképét rajzolta át (2005-ben a "grönlandi labdarúgás" kifejezés éppoly idegen csengésű lehetett, mint ma a "magyar mezőgazdaság"), de a visszarendeződés révén a kisebb embercsoportok helyi játékszenvedélyét is magával hozta. Ebben pedig a hírek szerint nem maradunk el a világ többi részétől, hiszen az L-világbajnokság mellett most a műkedvelők között is szép eredményt értünk el. A Vasas éppen az idén nyerte meg a Közép-Európai Kupát, a világ jelenlegi legnagyobb földrajzi kiterjedésű nemzetközi tornáját. Védőszentje, Szt. Lőrinc nem kis segítségével az együttes a döntőben hatalmas küzdelemben múlta felül a győzhetetlennek hitt csehszlovák Sparta Hubbard csapatát.
Mi, a mai kor megfogyatkozott emberisége szeretnénk, ha ez az örömállapot hosszan megmaradna. Hiszen míg 50 évvel ezelőtt a labdarúgás kedvelőit még a fenntartható fejlődés gondolata foglalkoztatta, addig a most következő 50 évre inkább a fenntartható fenntarthatóság eszményét tűztük zászlónkra. Ha a "ciklusok" is úgy akarják, sikerülhet.
