Magyar Narancs: Gondoltad volna, hogy ekkora visszhangja lesz a közvetítésednek?
Szántó Dávid: Nem. De nem is én találtam ki, hanem Gyurta Dani, akivel már nagyon régóta ismerjük egymást. Egészen pontosan 2003 óta, ő akkor utazott először világversenyre, én akkor közvetítettem az első világbajnokságom. Később úgy alakult, hogy egy-egy úszásáról rendszeresen kikérte a véleményemet, a versenyek előtt és után is SMS-kapcsolatban voltunk. Arra is volt példa, hogy azt mondta, tudja, nem úszott jól, mert nem ordítottam eléggé. Amikor kiderült, hogy nem megyek Londonba, megkért, hogy közvetítsem le neki ezt a döntőt, mivel ő is, a családja is hozzászokott a közvetítésemhez. A mostani közvetítés ajándék volt Daninak. Semmi több.
MN: De nyilvánosságra került, kaptál is érte hideget-meleget. A legtöbben mégis azzal jöttek, hogy neked kellett volna Londonba utaznod.
SZD: Én senkit nem akartam megbántani, senkivel nem akartam rivalizálni. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan megnézik majd, hogy ez hír lehet Dani világcsúcsa mellett. Nem mondom, hogy jólesett, hogy nem utazhattam ki, de ezt én már réges-rég lezártam magamban. Ráadásul megszületett a kisfiam, úgyhogy nekem - bármennyire hihetetlenül hangzik egy sportriportertől - most volt jobb dolgom is, mint az olimpia. Csak annyit tettem, hogy ígéretemhez híven leközvetítettem Dani úszását, ráadásul családi körben, éppen egy születésnapi buli kellős közepén.
MN: Ha jól tudom, már kisgyerekként közvetítésekkel boldogítottad a családot.
SZD: Ha úgy vesszük, akkor kezdődött a sportriporteri pályafutásom: 7-8 évesen otthonról, a tévéből én közvetítettem a meccseket.
MN: Miközben úszó voltál, korosztályos bajnok mellúszásban.
SZD: Nálunk az egész család imádja a sportot, hamar eldőlt, hogy mi, gyerekek sportolni fogunk, az úszás pedig alapkövetelmény volt. Három testvérem van, ketten megtanultak úszni, aztán más sportot választottak, de a húgom meg én ott maradtunk az uszodában. 4-5 éves voltam akkor, és majdnem másfél évtizedig maradtam.
MN: Nem érzed elfecsérelt időnek?
SZD: Nyilván nem csak hobbiból töltöttem napi 7-8 órákat az uszodában. Jöttek az eredmények, korosztályos szinten végig ott voltam a legjobb három között, de közben valahol éreztem, hogy nem lesz belőlem világklasszis. Vártam, hogy jön majd egy ugrásszerű fejlődés, mert iszonyú keményen edzettem, de hiába vártam. És hiába nyertem ifjúsági bajnokságot, mert az ifjúsági Eb-re már nem tudtam kijutni, mivel nem három tized, hanem három egész másodperc hiányzott a szintidőhőz. Kamaszként minden évben abba akartam hagyni, de épp a várakozás miatt mindig adtam magamnak egy év haladékot. Ráadásul a befektetett energia ellenére sem mondanám, hogy az úszás lett volna a legfontosabb az életemben, legalább annyira szerettem volna sportriporter lenni, mint élsportoló. Így aztán, amikor a Magyar Televízióhoz kerültem, éreztem: egy olyan szakaszához érkezett az életem, hogy most már nyugodtan el tudom engedni az úszást.
MN: 18 éves voltál akkor. Hogyan tudtál ilyen fiatalon bekerülni a Telesport szerkesztőségébe?
SZD: Volt egy nagyon tudatos elhatározásom gyerekkorom óta. Én nem arról álmodoztam, hogy híres sportriporter leszek, hanem konkrétan arról, hogy a Telesport munkatársa. A gimnázium vége felé láttam meg a Komlósi oktatási stúdió hirdetését a Nemzeti Sportban, ami épp azzal reklámozta magát, hogy felsorolta, hány végzősük került a Telesporthoz. A szüleim látták, mennyire elszánt vagyok, így aztán - mivel két félévről volt szó - támogattak, bár valószínűleg nem gondolták, hogy utána egyből a Magyar Televízióban kötök ki.
MN: Mi kellett ehhez?
SZD: Az egyik tanárom, Suba Kata, a Telesport szerkesztője hívott, látva a lelkesedésemet. Ami egyébként csak fokozódott, miután először beléptem a stúdióba. Tényleg úgy éreztem magam, mint a kisgyerek Disneylandben. Ezután napra pontosan három év telt el, hogy élő adásba kerülhettem, addig kizárólag lótifuti munkákat kaptam. Viszont annyira rajongtam mindenért, ami a sporttal kapcsolatos, hogy nem zavart, ha egyik nap Békéscsabáról, a másik nap meg Sopronból kellett szállítanom egyperces gólösszefoglalót. Már attól iszonyú boldog voltam, hogy egy MTV feliratú autóval mehetek a meccsre, ráadásul a kommentátorállásban foglalhatok helyet.
MN: Mégsem lett belőled futballkommentátor.
SZD: Engem az egyéni sportok sokkal jobban érdekelnek, így aztán fel sem merült, hogy például focit közvetítsek. Az első közvetítésem egy alpesi sívilágbajnokságról volt - a stúdióból. Helyszínről először úszó országos bajnokságot közvetítettem, de harmadik alkalommal már bedobtak a mély vízbe: ez volt az a bizonyos 2003-as barcelonai úszó-vb, ami Gyurta Daninak is az első nagy versenye volt.
MN: Két olimpián vettél részt, 2008-ban viszont már nem csak sportriporterként működtél a Magyar Televíziónál. Ifjúsági, tudományos műsorokat vezettél, gálaesteket, választási műsort.
SZD: Nagyon sokat köszönhetek Vitray Tamásnak, aki 2002 végétől ismét a Telesport főszerkesztője lett. Még azt is, hogy képernyőre kerülhettem, mert sokan azt mondták, hogy egy ilyen elálló fülű gyereket ilyen mosollyal nem szabad kamera elé ültetni. Vitray az ellenkezőjét gondolta, és neki lett igaza, valamennyire a külsőm is közrejátszott abban, hogy népszerűvé váltam. De az ő tanácsát kértem akkor is, amikor - épp e népszerűségnek köszönhetően - megkaptam az első nem sportos felkéréseket. Tamás azt mondta: "Dávid, egy bizonyos szintig mindent el kell vállalni!" - én pedig elvállaltam. Nyilván volt ebben egyfajta imázsépítés is, hogy megmutassam, nemcsak a sportban tudok otthon lenni. De élveztem is, hogy ennyi feladatot kapok.
MN: 2010-ben mégis otthagytad a Magyar Televíziót, a Telesportot. Miért döntöttél így?
SZD: Csak azt mondhatom, amit akkor is: vonzottak az új kihívások. Régóta érlelődött bennem, hogy váltanom kell, mert megakadtam egy bizonyos szinten. Mindent, amit elértem, a Magyar Televíziónak köszönhettem, de egyszerűen nem láttam, hogyan tudnék fejlődni, márpedig ez nagyon fontos számomra.
MN: A Digi Sporthoz szerződtél, ami elsősorban futballcsatorna.
SZD: Ez nem igaz. Van például úszás, atlétika, MotoGP, de a legrangosabb teniszversenyeket is mi közvetítjük. Végül is minden a várakozásaimnak megfelelően alakult. Alapvetően műsort vezetek, de nagyon büszke vagyok, hogy tavaly elkészíthettem a Dávid futása című sorozatot, aminek az volt a lényege, hogy öten, lelkes amatőrök összefogtunk, és két kiváló edző segítségével, majdnem a nulláról indulva négy hónap alatt eljutottunk a maratoni táv teljesítéséig. Voltaképpen egyheti rendszerességgel sugárzott realityről volt szó, ami ráadásul nem a szokásos hatásvadász eszközökkel tudott nagyon pörgős lenni. Úgy néz ki, hamarosan elkészíthetem a folytatást, bár abban én már nem fogok futni.
MN: Mennyire fáj, hogy nem lehettél ott Londonban?
SZD: Két nyári olimpián vettem részt, és bár biztos szenzációs volt, most úgy gondolom, már csak emiatt sem lehet hiányérzetem.
MN: Még úgy sem, hogy a Magyar Televízió vitt ki külsősöket? Hogy arról volt szó, te is mehetsz?
SZD: Egy ideig úgy tűnt, hogy én is mehetek, aztán végül mégse mehettem. Az első pillanatban nehéz volt megemészteni, de aztán csak sikerült.
