Magyarok a vb-döntőben

Az elhódított ezüst

  • Szegedi Péter
  • 2018. július 21.

Sport

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1938. június 19-én rendezték Párizsban a III. labdarúgó-világbajnokság döntőjét. Olaszország megvédte négy évvel korábban szerzett címét, de nekünk nem ezért fontos a finálé: a magyar válogatott ekkor játszott először világbajnoki döntőben.

A két – az 1938-as és az 1954-es – döntőbeli pozíciónk azonban lényegesen különbözött.
A torna esélyesei ’38-ban az olaszok voltak, ’54-ben viszont a magyar válogatott négy éve tartó veretlenséget maga mögött tudva, favoritként utazott a világbajnokságra, s lett végül csak második. Vagyis míg 1954-ben elveszítettük a döntőt, 1938-ban ezüstérmet nyertünk.

Szeszélyes futballhatalom

A 19. század utolsó éveiben – mintaadó angol kolónia híján Nyugat-Európához képest késéssel – meghonosodó futball páratlan gyorsasággal szerzett híveket Budapesten. Az osztrák–magyar és Fradi–MTK meccsek voltak a fejlődés katalizátorai, aminek köszönhetően az első világháború végére a magyar futball már a világ elitjébe tartozott. Az addig dinamikusan fejlődő magyar futballt azonban sorra érték érzékeny veszteségek. 1919 nyarán a nyugati túrán részt vevő MTK több kiválósága nem tért vissza Budapestre, az 1920-as évek első felében pedig több tucat kiváló játékos távozott egy jobb élet reményében Ausztriába, Csehszlovákiába, Olaszországba. Magyarország tudásexportőr lett, több játékosát elvesztő válogatottunk meggyengült. Kiváló játékosok léptek pályára a magyar pályákon, de az 1920-as évek közepétől a magyar futballnak nem volt világviszonylatban kiemelkedő sztárja, s miközben az 1910-es években még a magyarok voltak a futball megújítói, az akkor meghonosodott és változatlanul preferált játékstílusunk, a Duna menti iskola az 1920-as évek végére elavulttá vált.

Az 1930-as években Magyarország még futballhatalom volt, de nimbusza jócskán megkopott. Válogatottunk és legjobb klubcsapataink bármikor képesek voltak bárkit legyőzni, de ugyanígy sokszor súlyos, megmagyarázhatatlan vereségeket is elszenvedni. A Ferencváros 1929-ben idegenben győzte le a későbbi világbajnok Uruguay-t, 1934-ben először tudtuk megverni a tanítómester angolok válogatottját, de nemzetközi tornákon, vagyis tétmérkőzéseken ritkán jutottunk el a végső győzelem kapujáig. A magyar, cseh, osztrák és olasz klubok részére kiírt, évente megrendezett Közép-európai Kupában az 1930-as évek első felében csak egy ezüstérmet, a válogatottak Európa-kupájának három sorozatában pedig két harmadik helyet szereztünk. Az első, 1930-as világbajnokságon nem vettünk részt, 1934-ben pedig a négy közé jutásért játszott mérkőzésen kikaptunk Ausztriától. Ezután nevezték ki kapitánynak Dietz Károlyt (lásd: Párhuzamos életrajzok – Ezüstkapitányok – Dr. Dietz Károly és Sebes Gusztáv, Magyar Narancs, 2010. július 15.), aki szisztematikus építkezésbe kezdett. A kapitány a három nagy csapatra – Ferencváros, Újpest, Hungária (MTK) – alapozott, munkáját segítette, hogy Orth György visszavonulása után Sárosi György személyében ismét volt a magyar futballnak egy világviszonylatban is kiemelkedő képességű sztárja; a hungáriás Cseh Lászlóval és az Újpest fiatal kiválóságával, Zsengellér Gyulával kiegészülve kiváló támadótriót alkottak.

A magyar futballközvélemény 1937 őszén úgy érezhette, hogy labdarúgásunk ismét régi fényében ragyog, válogatottunk 8:3-ra legyőzte Csehszlovákiát, majd Bécsben a régi rivális Ausztriát, a Ferencváros révén pedig 1929 után ismét Közép-európai Kupát nyert magyar csapat (nem is akárhogy, a zöld-fehérek a döntőben kettős győzelemmel hódították el a címet a Viola József trenírozta Lazióval szemben). A következő év januárjában ugyan súlyos vereséget szenvedtünk Portugáliában, kiújult tüdőbetegsége miatt pedig Cseh hónapokra kiesett a játékból (s a világbajnokságon sem vehetett részt), de a jó szériát a görögök elleni selejtezőn folytattuk (11:1-re győztünk a Hungária körúton), így bizakodva várhattuk a franciaországi tornát.

Egy top 10-es csapat szerencséje

Nem kisebbítve válogatottunk érdemeit, leszögezhetjük: az 1938-as vb-n minden körülmény ideális volt, hogy csapatunk jó eredményt érjen el. Megbízható ranglisták ugyan nem állnak rendelkezésünkre, de a válogatottak eredményeinek ismeretében kijelenthetjük, hogy a magyar nemzeti csapat ekkoriban a top 10-ben volt a világon. Lehetséges riválisaink közül a nemzetközi szövetséggel régóta rossz viszonyt ápoló angol és skót szövetség, ahogy korábban, úgy erre a világbajnokságra sem nevezett. A szintén élmezőnybe tartozó Uruguay és Argentína azért maradt távol a tornától, mert sérelmezték, hogy a világbajnokságot ismét Európában, nem pedig Dél-Amerikában rendezik. Az 1930-as évek első éveihez képest ekkorra visszaesett, de még így is az elitbe tartozó Ausztria az Anschluss, míg Spanyolország a polgárháború miatt nem vehetett részt a tornán.

A vb első számú favoritja egyértelműen Olaszország volt, az esélyesek közé rajtunk kívül az 1934-es ezüstérmes Csehszlovákia és az Európában ismeretlen játékerőt képviselő Brazília tartozott. Nagy kérdés volt a németek szereplése, csapatuk négy évvel korábban bronzérmet nyert, ekkor pedig már osztrák játékosok is erősítették a keretüket.

Kétségtelen, hogy sorsolásunk és riválisaink eredményei is nekünk kedveztek. Németország már az első fordulóban kiesett, a másodikban Brazília kiverte Csehszlovákiát, majd a döntőbe jutásért Olaszország Brazíliát. Eközben a mi águnk jóval kedvezőbb volt. Míg 1954-ben az Aranycsapat a döntő előtti utolsó három mérkőzését Németország, Brazília és Uruguay (vagyis – nem ugyanebben a sorrendben – az 1950-es, 1954-es és 1958-as világbajnok) ellen vívta, addig 1938-ban Holland-India (a mai Indonézia), Svájc és Svédország voltak az ellenfeleink a döntőig vezető úton. Utóbbi két válogatott is azok közé tartozott, akiktől a vb-t megelőző években többször is váratlanul kikaptunk, ennek ellenére mindkét mérkőzésen mi voltunk az esélyesebbek. Csapatunk meggyőző játékkal szállította a győzelmeket, Holland-Indiát 6:0-ra, Svájcot 2:0-ra, Svédországot 5:1-re legyőzve jutottunk a fináléba (ha nincs Anschluss, úgy Ausztria az első fordulóban Svédországgal játszik, és valószínűleg magyar–svéd helyett egy számunkra sokkal nehezebb, magyar–osztrák elődöntőre kerül sor).

Bunda?

Szerencsés sorsolás után csak a döntőben kerültünk szembe igazán magasan jegyzett ellenféllel, az 1935 novembere óta veretlen olasz válogatottat ráadásul 1925 óta, 11 meccsen sem tudtuk legyőzni. Mégis, bizakodásra adhatott okot a csapat kiváló hangulata, hiszen magabiztosan jutottunk a döntőbe, a finálét megelőző egy évben pedig 10 meccsünkből 8-at megnyertünk. Másrészt válogatottunkat rutinosabb játékosok alkották, a döntőben pályára lépők közül nyolcan is túl voltak már a huszadik válogatott szereplésükön, az olaszoknál mindössze ketten mondhatták el magukról ugyanezt. Dietz Károly azonban váratlanul felforgatta a csapatot. Évtizedekkel később több játékos is úgy emlékezett vissza, hogy a meccs politikai bunda volt, az olaszok a két nép barátságára hivatkozva azt kérték, hogy a kemény játékáról ismert Toldi Géza ne lépjen pályára a döntőben. Dietz Toldi helyett Vin­czét nevezte a találkozóra, döntéséről elsőként a csapatkapitány Sárosit tájékoztatta, aki erre le akarta mondani a játékot, de a szövetségi kapitány kérésére mégis vállalta a szereplést. A középpályás Turay fáradtságra hivatkozva – lényegében tiltakozásul Toldi kihagyása miatt – lemondta a mérkőzést, Dietz pedig megbontotta a hátvédsort is, a torna addigi három mérkőzésén játszó Korányit váratlanul a válogatottból már több mint egy éve kihagyott Polgárra cserélte.

Ma már nem tudjuk pontosan rekonstruálni, miért küldött ki Dietz egy lényegében tartalékos csapatot a pályára. A magyar sportvezetés feje felett születő politikai ukáz nem valószínű, hiszen Magyarország nem volt függő viszonyban Olaszországgal szemben. Az már könnyebben elképzelhető, hogy olasz sportvezetők kérték Toldi kihagyását, aminek a kapitány sajátosan értelmezett lovagiasságtól vezérelve tényleg eleget tett (vagyis egyoldalúan, semmit sem kérve cserébe, például, hogy az olaszok is mellőzzék valamelyik kemény játékosukat). Figyelembe véve a szintén nehezen megmagyarázható Korányi–Polgár-cserét, a legreálisabb verzió szerint Dietz – talán, hogy látványosan kivegye részét a remélt sikerből – a zsenialitását akarta bizonyítani a meglepő húzásokkal, vagyis ugyanúgy eltaktikázta a világbajnoki döntőt, mint 16 évvel később a csapatát szintén felforgató Sebes Gusztáv. Akármi is motiválta Dietz lépését, ez vezetett Turay lemondásához és a csapatszellemre is rendkívül károsan hatott döntése. Az olaszok győzelme lényegében nem forgott veszélyben, gyors vezető góljukra ugyan még válaszolni tudtunk, de 3:1-es félidő után 4:2-es vereséget szenvedtünk.

A hazatérő csapatot ünnepelték, Dietz ellen azonban tüntettek a szurkolók, a Keleti pályaudvaron rendezett ceremónia botrányba fulladt. Az utókor sem bánt hálásan az ezüstcsapattal. Kétségtelen, hogy eredményüket elhalványította az 1950-es évek első felére összeálló, új, minden korábbinál sikeresebb válogatott imponáló eredményessége. Másrészt a Rákosi-korszakban uralkodó diskurzus szerint a fejlődés forrása elsősorban nem a tradícióinkból, hanem a kommunista elvek érvényesüléséből fakad – legyen szó az élet bármely területéről, így a sportról is. Labdarúgásunk korábbi sikereit így elhallgatták, esetleg csak kritikával illették, a rezsim nyilvánosságában értelmezhetetlen volt, hogy „Horthy-Magyarország” valamiben világszínvonalon teljesített. Nemcsak a múltat nem volt illő felidézni, de azt sem, ha az egykori hősök esetleg Nyugat-Európában értek el sikereket, így a sajtó például arról is hallgatott, hogy Sárosi György a Juventus edzőjeként 1952-ben olasz bajnoki címet szerzett.

A totális diktatúra erjedésével már feltünedeztek a régi csillagok nevei a sportlapokban, 1955-ben az Aranycsapat kapitánya, Sebes Gusztáv arról írt, hogy az akkori sikerek nem függetlenek hatvanéves labdarúgó-kultúránk eredményeitől. Az 1960-as évektől, ha piedesztálra nem is emelték az ezüstcsapat játékosait, de mind gyakrabban szerepeltek a nyilvánosság előtt. Ugyanakkor a mai napig nem töltik be az emlékezetben azt a kitüntetett szerepet, amelyre egykori sikerük feljogosítaná őket.

OLASZORSZÁG–MAGYARORSZÁG 4:2 (3:1)

Június 19., Párizs (Stade Olympique de Colombes), 45 124 néző. Játékvezető: Georges Capdeville (francia), partjelzők: Krist (csehszlovák), Wüthrich (svájci)

Olaszország: Olivieri – Foni, Rava – Serantoni, Andreolo, Locatelli – Biavati, Meazza, Piola, Ferrari, Colaussi

Magyarország: Szabó A. – Polgár, Bíró – Szalay, Szűcs, Lázár – Sas, Vincze, Sárosi dr., Zsengellér, Titkos

Gólszerzők: Colaussi (6.), Titkos (8.), Piola (16.), Colaussi (35.), Sárosi dr. (70.), Piola (83.)   

Figyelmébe ajánljuk

Nem, nem ad 850 forintért egy doboz ruhát a Zara

A netes átverések egyik nagy csoportja, amikor elhitetik veled, hogy jól jársz, és talán úgy tűnik egy ideig, hogy tényleg. Valójában olyan módszerrel vernek át, ami ellen utólag már nem lehet tenni semmit. Mert valójában te döntöttél úgy, hogy hülye leszel. Ilyen a Zara fantasztikus akciója is. Ami nyilván nem a Zara akciója.