Sorrendben immár a második évben is hazánk rendezhette meg a soros amatőr szumó-Európa-bajnokságot - ezúttal stílusosan Visegrád volt a helyszín. Bár a közönség nem tüntetett tömeges jelenlétével, ám a választott kevesek végül büntetésből négyszer hallgathatták meg a maga korát jelentősen túlélt szovjet himnuszt.
Kevesen tudják, hogy immár nálunk is virágzó szumóélet zajlik, versenyzőink évről évre egyre jobb eredményeket érnek el a világversenyeken, sőt akad olyan magyar (Tóth Attila), aki neves japán szumóiskola növendéke, s a legjobb úton halad afelé, hogy sikeres profi versenyző lehessen a sportág őshazájában.
Tavaly Szolnok adott otthont az amatőr Eb-nek (az esemény a jelenlegi sportági elnök szerint sportszakmai sikert és jelentős anyagi buktát hozott), az idén viszont a visegrádi vár alatt, csaknem a Duna-parton felállított sátorban zajlottak a küzdelmek - körülbelül ott, ahol egykor Toldi intézte el Holubárt, a csalárd cseh vitézt. Az induló országok száma csaknem kéttucatnyi - a néha már nehezen azonosítható zászlók alapján a tradicionális sportnemzeteken kívül jelenlétükkel tüntetnek a szovjet utódállamok: a grúzok, a moldávok, az észtek, az ukránok - és persze az oroszok is. Korábban megszerzett, alaptalan előítéleteink mintegy azt mondatják velünk, megint mindent az oroszok fognak nyerni, ám a kép nem ennyire egyszerű. Szombaton például a népszerű, világversenyeken számos érmet szerző egykori birkózó, a nem éppen szumós alkatú, klasszikusan atletikus Bárdosi Sándor nyeri a plusz 85 kilogrammos kategóriát - a profi szumóhoz szokott nézőnek ez furcsa, elvégre ott csak egy súlycsoport van: a plusz végtelen, aki meg méreten aluli, azt gyorsan elnyomják a nagyok. No, de a zárónapra maradnak az úgynevezett open kategória egyéni és csoportküzdelmei - itt azután tényleg nincs határ, ráadásul naiv hitünk is azt mondatja velünk: ha egy országban a nagyobb merítés folytán több a böhöm ember, úgy a győztes nagy valószínűséggel onnan kerül ki, pláne, ha mindig élenjártak a tradicionális küzdősportokban.
Az orosz gőzhenger
Az amatőr szumó szabályai egyszerűek - különösen más küzdősportokkal összehasonlítva, ahol szinte korlátlanul érvényesülhet a bírói elfogultság és önkény. Itt adott egy döngölt agyagemelvény (dohyo), rajta egy nagyjából négy és fél méteres, rizsháncsból készült kör (shobu-dawara) - ezen belül dől el a küzdelem, legfeljebb három perc alatt (különben újra kezdik a meccset). Alapállapotban mindkét versenyző keze a földön, s kitartóan szuggerálják egymást, míg fel nem hangzik a "Hakkeyoi!" vezényszó, amire lendületből egymásnak rontanak. Egy-egy páros küzdelem többnyire gyorsan eldől, egy percnél hosszabb ütközet már kivételes taktikai csatát jelez - az veszít, akit kitolnak a körből, vagy aki a talpán kívül más testtájával is érinti a földet. Sajnos ki kell ábrándítanunk a hagyományos, nagy népszerűségnek örvendő honi thai boksz elkötelezett rajongóit/művelőit: a szumóban tilos ököllel ütni, ujjakkal szúrni, hasba vagy mellbe rúgni az ellenfelet, hajat húzni, fojtogatni, a mawashi (a szumóöv) első vagy hátsó részét fogni, ujjakat tördelni, harapni, továbbá lendített kézzel pofont adni. Bár a szabályok explicite nem tiltják, de nyilvánvaló, hogy törött sörösüveggel, viperával és pillangókéssel sem szabad ellenfelünkre támadni, nem is szólva a bárdról és a fokosról - elvégre ez sportrendezvény és nem a megyei bíróság.
A férfi- és a női csapatverseny megtekintése nyomán lassan megismerkedünk a sportág élvonalában honos taktikai/stratégiai eszközökkel. Van, aki kíméletlenül kihasználja fizikai erejét, és tol, mint egy földgyalu, míg mások, hogy úgy mondjuk, súlyt helyeznek a technikai elemekre, s megpróbálják eldobni ellenfelüket. Az egyik legnehezebb, ugyanakkor tán legszebb módszer, ha engedjük, hogy vetélytársunkat a saját lendülete vigye a bukásba - ehhez az utolsó pillanatban kell ellépni vagy ráadásul még dobni is egyet rajta -, ami száztizenöt kiló fölött már nem is oly egyszerű. Annyi biztos, hogy a mieink a csapatmeccseken is remekül helytállnak, a háromfős férfiválogatottat szokás szerint csak az elődöntőben állítják meg a hegyomlás méretű oroszok (a bronzmeccset azért szépen, technikásan hozzuk).
A magyar szumósnők úgy jutnak el a döntőig, hogy erőfölényüket érvényesítve valósággal feltörlik az ellenfelekkel a küzdőteret (a magunk részéről kifejezetten sajnáljuk azt a holland versenyzőnőt, aki úgy néz ki, mintha frissen állt volna át a durva cuccozásról a szumóra). A döntőben azután érvényesül a turáni átok: a kurszki katlan borzalmait idéző brutális anyagcsata végén kiderül, hogy a mozgó orosz szekrények előtt nincs akadály. Az eredményhirdetés zenei részének monotonitása valósággal gyomron üti az embert: jelentős dezsavűt ébresztve, tizenöt év után ismét, egymás után négyszer hallgatjuk meg az Alekszandrov-féle tradicionális szovjet (s Putyin óta egyben orosz) himnusz instrumentális, ám beloopolva végtelenített verzióját. Míg az egykor szövetségbe forrt, ma már többnyire szabad köztársaságok (meg a többi nációk) versenyzői jórészt eloszlanak a terjedelmes sörsátorban, magunk csenevész termetünk miatti szégyenünkben kiadós, házias táplálék után nézünk. Sajnálattal kell megállapítanunk: még egy terjedelmes húsos levesfazék és egy adag kapros-túrós nokedlival garnírozott tejfölös csirkepaprikás rendszerbe való betöltése után sem mondhatjuk el: legalább az alapozáson túljutottunk.
