Magyar Narancs: Milyen hagyományai vannak Svédországban a kutyaszánozásnak?
Hernyák Kristóf: Csak 1985 óta van ilyen, akkor épült itt először Jéghotel (az Icehotel Jukkasjärviben van, jégből építik, tavaszra egyszerűen elolvad – a szerk.), ami komoly turistamágnes, de mellette szükség lett kiegészítő programokra is. Amúgy a környéken van a világ legnagyobb vasércbányája, korábban bányalovakkal volt tele a vidék, nem kutyákkal. De már a kezdetek kezdetén nagy lelkesedés övezte őket, sok vállalkozás épül rájuk.
MN: Mennyibe kerül egy menet?
HK: A legolcsóbb a „coffee trip”, másfél órás, ezer koronába (kb. 30 ezer forint) kerül, innentől a határ a csillagos ég. Az 1 éjszakás ott alvás vacsorával, reggelivel, másfél óra szánozással 5-6000 korona.
MN: Hogy kerültél ide?
HK: Fotográfusnak tanultam, először a Kaposvári Egyetemre jártam két évet az akkor még létező fotóriporter és képszerkesztő szakra, ezután mentem Dániába, Vrå városába, szintén a fotózás miatt – archaikus technikákat oktattak, merített papírra, liquid emulzióval dolgoztunk. Ám menet közben rájöttem, nem akarok ebből megélni. Még ott Vråban mesélte egy barátom, hogy átment Svédországba, és itt, a telepen volt önkéntes. Kutyás ember, azt hitte, milyen klassz, hogy a kedvenc állataival foglalkozhat. De nem így történt, hiszen csak ősszel kezdődnek az edzések a kutyákkal, ezért csalódottan távozott. Én viszont arra gondoltam, hogy megnézem magamnak a helyet. Gyakorlatilag egy mindenest kerestek, ami nagyon illik hozzám, mert én akkor élvezem a munkát, ha változatos, pörgős, sok szervezést igényel. A táj is vonzott. Szeretem a fenyőket, a havat, a jó levegőt.
MN: Nem a kutyákkal akartál játszani?
HK: Tudtam, hogy az idomítás nem azt jelenti, hogy trükkökre tanítjuk az állatokat; ez másfajta kutyázás. A nyár arról szól, hogy etetni kell őket, ki kell kefélni a szőrüket, vágni a körmüket, és mivel százhuszonöt kutya van, ez nem egynapos elfoglaltság. Amúgy meg füvet kell nyírni, házat és szánt festeni. Ilyenkor a kutyák csak úgy elvannak, már tizenkét fokban sem szeretnek mozogni, pláne nem a nyári húszfokos melegben.
MN: És utána?
HK: A felkészülés szeptemberben indul, általában a hónap második felében, ez időjárásfüggő. Akkor kezdünk, ha már csípősek a reggelek. Két kilométerrel indítunk, negyedórás az átmozgató kör. Következő héten öt kilométert, a harmadikon nyolcat, október közepétől pedig húsz kilométeres, kétórás köröket kell róniuk. Kilenc csapat van kilenc–tizennégy kutyával. Ekkor jön még egy ember segíteni. Fel kell építeni a kondíciójukat, képezni kell vezérkutyákat, ez nagyon fontos. Az ígéretesnek tűnő fiatal kutyákat betesszük egy tapasztaltabb öreg mellé, és a vezényszavakra idomítjuk őket. Ha így nem megy, akkor a kellő irányba húzzuk a parancsok ismételgetése közben, és reméljük, hogy nem mászik vissza egyenesbe, mert akkor újra kell kezdeni az egészet. Nincs túl sok jó vezérkutya, meg is becsüljük őket. A második pár kutya látja még az utat, a többiek csak követnek, ők az erő, ezért nagyon fontos, hogy tartsák a vezérek az irányt.
MN: Nem féltél tőlük?
HK: Az első nap tartottam tőlük kicsit, nagyon izgágák, főleg, ha bemész hozzájuk a ketrecbe. De már tudom, hogy ez csak körberajongás. Barátságosan orron kell koppintani őket, ha nagyon felugrálnak, mert kiszakíthatják a kabátot, de ennyi óvatosság elég. Vérvonal szerint alaszkai huskyk, de kevert a faj, tizedrészben pointer és német juhász. A huskyk vérében van, hogy előrefelé kell futni, erre vannak trenírozva, kölyökkoruk óta nem látnak mást. Ha hámba kerülnek, remegni kezdenek az izgalomtól, de a tapasztalt öregek szépen leülnek és kivárnak. Abból lesz jó vezérkutya, amelyik már rájött, hogy úgyse mehet addig, amíg nem szólunk, úgyhogy felesleges ugrálni és rángatni a kötelet. Sok közülük erre sose jön rá, eksztázisba esnek, remegnek, hogy mindjárt futás van.
MN: Más állatokkal hogy jönnek ki?
HK: A medve ritka madár, első nyáron láttunk csak egyet a főnökkel, aki ugyanolyan izgalomba jött ettől, mint én, neki is ez volt az első, pedig ő itt élte le az életét. De hát a medvék jók a bújócskában, nem keresik az emberrel a kapcsolatot. A motorosszán-oktatóm mesélte, aki mellesleg vadász, hogy szeretett volna medvét lőni, de sosem sikerült. Viszont rénszarvasok gyakran kóricálnak erre. Ha feltűnik egy az út mellett, a csapat elkezd abba az irányba húzni. De nem akarnak támadni, csak megszimatolni a másik emlőst. A hajtó ilyenkor rájuk kiabál, rálép a fékre, és a csapat visszarendeződik. A fókuszáltabb kutyák fel sem néznek, fülük hátracsapva, gerincük egyenes, nekik jobb móka a futás, mint a szarvas.
MN: Sok a baleset?
HK: A legdurvább egy lábtörés volt; a vendég kihajolt a szánból – ami szigorúan tilos – és nekiment egy fának. Az a leggyakoribb probléma – bár ebből is legfeljebb négy-öt van egy szezon alatt –, hogy a vendég nem tudja, hogyan működik a tűz. Vaskályhákkal fűtjük a lakókabinokat, a kályha teteje két centi vas, alul lobog a tűz, ők pedig a nedves zoknit és kesztyűt telibe rárakják a platnira. A gyapjúkesztyű büdös és füstöl, a műanyag rotyog, erre persze bekapcsol a füstriasztó. A másik gond is abból fakad, ha nem öltöznek fel rendesen. Egy ilyen túrára érdemes meleg alsóruházatot hozni, ahogy egy tengerparti nyaralásra is viszünk fürdőruhát, de többen azt hiszik, hogy a hoteltől kapott átlagos síoverall megvédi őket.
MN: Mennyire komfortos egy ilyen telep? Telente mínusz ötven fok is lehet.
HK: A táborhelyre abban az évben lett kihúzva az áram, amikor érkeztem – addig generátorról ment, ami drága volt és folyton elromlott; szétdurrantak a vezetékek –, és azután lehetett folyóvizet is telepíteni, addig a szaunában fürödtek ötven liter hideg és ötven meleg vízzel. De a miénkhez hasonlóan jól felszerelt táborhely nemigen van errefelé. Wifink például úgy lett, hogy hongkongi üzletembereket vártunk csapatépítő tréningre négy éve, egy tízfős csoportot. Ők tőzsdéztek, és megmondták, hogy ha nincs wifi, ide se néznek. Végül a számlához hozzádobták a költségeket, így lett műholdas wifink, ami itt maradt. Azonban a legtöbben direkt kérik, hogy kapcsoljuk ki a jelet, mert épp azért jönnek, hogy kiszakadjanak egy kicsit a hétköznapokból.
MN: Teljesen felhagytál a fotózással?
HK: Az első évben mindössze öt olyan képem készült, ami túlmutat az emlék kategórián, a dokumentáción. Aztán a felszerelésem is bővült és rájöttem, imádok sötétben fotózni, itt pedig két hónapon keresztül nem jön a nap a horizont felé. Munka után látok neki, órákig is eltart egy ilyen fotózás, mert rá kell készülni, helyszínt keresni, s olykor tíz kilométeren át nem találok megfelelőt. Ezután kezdek „fényfesteni”, és mivel az összes expo félperces, egy kép minimum tíz perc alatt készül. Azt fotózom, amit itt lehet: a havas fákat.
