Amikor a ’82-es vb-re kijutottunk, készült egy dokumentumfilm, amely azóta legendássá vált. Mészöly Kálmánt a norvégok elleni meccs alatt kísérte figyelemmel a kamera, a kapitány izgult, bosszankodott, örült, és mindehhez: káromkodott. A káromkodás a film bemutatásakor nagyon kiverte a biztosítékot, napokig mindenki erről beszélt, később évekig piszkálták vele az egykori Szőke Sziklát. Pedig engem már a Rádióújság akkori felvezető szövege is meggyőzött; ha jól emlékszem, a film készítői azt írták – előre védekezve –, hogy feszült helyzetekben mindenki üvölthet vagy káromkodhat, példaként a műtétet végző orvost hozták fel.
Azért jutott ez most eszembe, mert a német–holland meccset egy kocsmában néztem, és a szomszéd asztalnál ülő társaság tagjai, amint Joachim Löw került a képre, mindig bekiabálták, hogy ez az az ember, aki túrja az orrát. A dehonesztáló megjegyzésnek nem volt sok köze a meccshez, de valóban, a korábbi képek tanúsága szerint a német válogatott szövetségi kapitányával már többször megesett, hogy meccs közben belepiszkált az orrlyukába. Löw egyébként szimpatikus és elegáns ember, évek óta alig változik; mindig ügyel a hibátlan megjelenésre, haja, szemöldöke mindig rendezetten áll. Régebben, játékosként volt neki egy Benkő Péter-féle bajsza, ha az megmaradt volna, most egy meglepő döntetlen után a Népszabadság akár azt is írhatná, hogy (mondjuk a csehek) megráncigálták Löw bajszát. De itt most nem erről van szó, hanem arról a kérdésről, hogy valaki, aki évek óta pontosan tudja, hogy a mérkőzések alatt minden mozdulatát rögzítik, vagy esetleg élőben közvetítik sok millió embernek, miért lép túl bizonyos konvenciókon. Nyilván azért, mert a nagy feszültség hatására automatikusan kikapcsolja a megfigyeltség érzését. Így lehetett ezzel akkoriban Mészöly is, bár a két eset közötti harminc évben a megfigyelő és a megfigyelt viszonya sokat változott.
Roy Hodgson mostani körömrágása és Valerij Lobanovszkij egykori ülve hintázó mozgása között pszichológiai tekintetben valószínűleg nincs nagy különbség – bár az ukrán mestert mindig a szívinfarktus közelében sejtettük –, de míg a ’88-as Eb-n a szovjetek kapitánya még különlegességként került a képernyőre, addig most az izguló angol úr már folyamatosan rögzítve, rendszeres és természetes vágóképként. (Érdekes egyébként, hogy a kijevi Dinamo-stadion előtt álló rettenetes bronzszobron Lobanovszkij ugyanebben a görcsös pózban látható, ha nem lenne a lába alatt egy hatalmas fél futball-labda, előre is dőlne.)
Ma már minden, ami a futballpályán történik, csakis a megfigyelés összefüggésében értelmezhető. A kamerák megkerülhetetlen jelenlétével magyarázható, miért teszik a spanyol játékosok a szájuk elé a tenyerüket, ha valami fontos mondanivalójuk van (vagy ha a bajnokságban egyszerűen be akarnak szólni az ellenfélnek), és ez indokolja az edzők kódolt kommunikációját is. A videók százaiból kiindulva előre szételemzett csapatok és játékosok viselkedése így egyre inkább az amerikai futball és a baseball rejtjelezett kommunikációs világára kezd emlékeztetni. Ebből a szempontból még egy olyan népszerű sport, mint a kézilabda is naivnak tűnik: ott az időkérésnél minden ötlet a képernyőre kerül, miközben az információszerzés és -továbbítás mai sebességi rekordjaival nem törődik senki. Mint Löw példája mutatja, a futballban az állandósult ellenőrzöttség ellenére maradtak pszichés rések. Ennek az orrtúráson túl paradox megjelenési formája a nyilvánvalóan szabálytalankodó játékos feldúlt integetése, mentegetőzése, vagy a színészkedés egyéb variációi, amikor a szereplő nem foglalkozik a sokmilliónyi tévénéző ítéletével, hiszen csakis a bíró becsapható szeme számít. Ebben a tekintetben a futball álságos módon még mindig őriz valamit a naivitásából, abból kiindulva, hogy az ember szeme a sokadik ismétlés ellenére is az érzelem függvénye és a megszokás rabja.
Más módon ugyan, de ezt igazolta például a magyar kommentátor is az angol–svéd meccsen, ahol Walcott góljánál a sok szögből felvett képek ellenére (a svéd kapus megmagyarázhatatlan mozdulatából következtetve) váltig állította, hogy a labda megpattant egy védő lábán. A világ (megfigyelők és megfigyeltek viszonya) nálunk viszont annyit változott harminc év alatt, hogy ezt már nemhogy a stúdióban, de a Rádióújságban sem akarja senki megmagyarázni. (Valahogy erről csak a Bëlga idézhető két sora jut eszembe: „Egyszer káromkodtam a gyógyszertárba, jó volt, de a médiában még jobb orrba-szájba.”)
