Ha egy társaságban minden áron fel akarjuk magunkra hívni a figyelmet, könnyedén célt érhetünk, ha virágzó gyémántkereskedésünkről, nagyszabású tőzsdei ügyleteinkről, netán legújabb szexuálpszichológiai kutatásainkról kezdünk el beszélni. Ám ha fennhangon és érthetően kijelentjük, hogy "úgy döntöttem, tanár leszek, a gyerekek oktatását és nevelését választom élethivatásomul", garantált a siker.
A tágra nyílt szemeket, megdöbbent tekinteteket ilyenkor kaján mosolyok, bizalmaskodó hátbaveregetések követhetik, és akaratunk ellenére percek alatt megtudhatjuk, hogy hol van nagyobb
leértékelés a városban,
vagy hogy hol nyílt meg a legújabb amerikai turkáló. Ha tanárságra adjuk a fejünket, és ezt még el is áruljuk, akkor számítani kell arra, hogy előbb-utóbb elsüti valaki a "nemzet napszámosa" poént, sőt arra is fel kell készülnünk, hogy egyesek összeráncolt homlokkal beszélgetést kezdeményeznek velünk az iskolák sanyarú helyzetéről. Az ilyenekkel vigyázni kell, mert általában csak arra kíváncsiak, hogy mennyi egy kezdő tanár fizetése (bruttó 33 600 forint). Igaz, miután kimondtuk az összeget, és a körülöttünk lévők arca már nem remeg a visszafojtott röhögéstől, valószínűleg sokan meg akarnak hívni minket egy italra, és akár egyszerre többen is felajánlhatják, hogy szívesen hazavisznek kocsival, szóljunk csak bátran, nem kell feltétlenül megvárnunk az első hajnali villamosjáratot.
Vizsgálatok szerint
a magyar lakosság valahogy ilyesformán viszonyul a pedagógusokhoz (középiskolai, általános iskolai tanár, óvónő). Egy tizenegy foglalkozásból álló rangsorban például egyedül a könyvtáros szakmát tartotta kínosabbnak a tanárinál. A pedagógusok pedig még ennyire sem tartják hasznosnak saját magukat, presztízsranglistájukon még a lelkészeket is előbbre helyezték a szakmán belül legmagasabbra értékelt középiskolai tanároknál.
A pedagógusok lenézésében a magyar polgárok nemzetközileg is komoly eredményt mutatnak fel. A legfejlettebb országokat tömörítő OECD-n belül ugyanis Magyarországon messze a legalacsonyabb a tanári pálya rangja. Egyedül Spanyolország közelít meg minket, máshol a presztízsmutatók a középmezőnybe helyezik a tanárokat.
A fizetésekkel hasonló a helyzet. Egy 1996-os nemzetközi összehasonlítás szerint nálunk kapnak a legkevesebbet a tanárok. Az egy főre jutó GDP-hez viszonyítva (ezzel szűrték ki az egyes országokra jellemző fizetések vásárlóértékének különbségeit) Magyarországon a tanárok felét-harmadát keresik annak, amit például Görögországban vagy Törökországban, sőt még román és bolgár kollégáik is magasabb fizetéseket kapnak.
A lakosság persze nagyjából tisztában van ezzel, ennek ellenére mindössze egyharmada gondolja úgy, hogy az oktatás helyzetének és ezen belül a tanárok helyzetének javítására az országnak több pénzt kellene áldoznia. Az oktatás színvonalával olyannyira
elégedettek vagyunk,
hogy második helyre soroltuk a legutóbbi elégedettségi felmérés rangsorában. Az oktatásnál jobban csak a boltok áruellátásával vagyunk elégedettek.
Ám úgy néz ki, a tanárok is békésen tűrik sorsukat. Egy tavalyi országos felmérés során a kutatók azt tapasztalták, hogy a tanárok túlnyomó többsége "nagyon szereti" foglalkozását, sőt jövőjét is ezen a pályán képzeli el. Arra a kérdésre, hogy "mit gondolnak, öt év múlva mi lesz velük?", több mint háromnegyedük azt válaszolta, hogy nem változik semmi, ugyanabban az iskolában fognak tanítani, ahol éppen vannak. A bátrabb tíz százalék arról álmodozott, hogy öt év múlva vezető beosztásba kerül iskolájában.
Magyarországon a kilencvenes években mindössze néhány ezer fővel csökkent a tanárság össszlétszáma. Részben ez lehet az oka, hogy a valamivel több mint százhatvanezer pedagógus közül csak minden századikat nyomasztja a munkanélküliség, és csak alig nyolc százalékuk tervezi a tanári pálya elhagyását. Igaz, egy pályamódosító tanár perspektívája nem túl széles: elmehet például biztosítási ügynöknek vagy adóellenőrnek. Mindkét helyen szívesen látják a kiugrott pedagógusokat, állítólag azért, mert jól tudnak beszélni.
Persze egy elballagó tanár belefoghatna valamilyen vállalkozásba is, ám ez a bizonytalan és kiszámíthatatlan életforma nem igazán népszerű pályamódosító berkekben. A tanárok olyannyira elkerülik a pénz világát, hogy a statisztikusok egyszerűen nem ismerik a
"tanárból lett
vállalkozó"
kategóriát, mivel még soha egyetlen hasonló jellegű szórványcsoporttal sem találkoztak.
A közkeletű mondás, miszerint aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja, természetesen nem igaz. De azért az sem az, hogy pályaelhagyó napközis tanárok százai a láthatatlan feketegazdaságban keresik halálra magukat.
L. József pályakezdő tanár mindössze fél évig gyakorolta a tanári hivatást. Pedig friss matematika-fizika diplomájával a zsebében alaposan körülnézett a munkaerőpiacon, és hosszú gondolkodás után választása egy leány-szakközépiskolára esett. Először még örült is annak, hogy a matematika és a fizika nem érettségi tantárgy abban a pedagógiai szakközépiskolában. Csak az szegte kedvét, amikor öt osztálynak kellett a fizikai alaptörvényeket elmagyaráznia úgy, hogy az óra alatt minden egyes időpillanatban legalább az osztály fele a helyén maradjon. Pedig a tanárok egy év múlva már saját osztályt és némi fizetésemelést ígértek neki. L. Józsefet azonban másfél évvel ezelőtt annyira megrendítette a kezdő fizetés összege (nettó 19 700 forint, plusz 1000 forint étkezési hozzájárulás), valamint a tanítás kilátástalansága (elektrodinamikai törvények demonstrálása harminc serdülő lánynak, tavasszal), hogy egy napfényes márciusi nap reggelén a Ludovika téri park fái közül nem a lányzsivajtól hangos iskolaépületbe, hanem egy közeli telefonfülkébe sietett, és onnan közölte az igazgatóval: felmond, és még a törvényesen járó végkielégítésére (5000 forint) sem tart igényt. Döntéséhez az is hozzájárult, hogy napokkal korábban egy fizikai kísérletsorozatot követően - érthetetlen módon - tönkrement az iskola egyetlen színes televíziója.
L. József saját pedagógiai módszertant dolgozott ki, és óráról órára újabb és újabb cseleket eszelt ki abban a reményben, hogy a reáltudományok alapjelenségeit észrevétlenül megtaníthatja több tucat tinédzser lánynak. Télen például kivitte őket hógolyózni a térre, s amint feltette a kérdést, hogy miért lehet a hóból golyót gyúrni, biztos fedezék mögül maga válaszolt saját kérdésére. Amikor pedig fizikából a mágneses jelenségekhez érkeztek, becipelte az iskola tévéjét az osztályterembe, és - dacolva a kórusban üvöltő és a kispesti késes szatírról készült dokumentumfilmet követelő bakfisokkal - egy mágnesrúddal demonstrálta, hogy a tévéképernyőre becsapódó elektronok útját hogyan befolyásolja a mágneses tér. A kísérlet olyan jól sikerült, hogy az éppen megfelelő erősségű mágneses tér a tévé képernyőjére (katódsugárcső) egy maradandó színes csíkot (véglegesen eltérített elektronnyalábok képe a fluoreszkáló ernyőn) varázsolt. A különös esetet követően a tanári szobában méltatlankodó hangokat lehetett hallani az idősebb tanárok részéről. L. Józsefnél persze mindenki idősebb volt. Rajta kívül csak egyetlen huszonéves pályakezdő tanított az iskolában. (Statisztikák ezzel ellentétes adatai szerint a magyar tanárság csaknem tizenöt százaléka huszonéves, a hazai tanárok negyvenéves átlagéletkora pedig jóval alacsonyabb, mint a nyugat-európai országokban.)
"A tanári kar afféle csodabogárnak tartott. Sehogy sem akarták megérteni, hogy
legszebb éveimet
miért akarom az osztálytermekben tölteni. Egyre csak azt hajtogatták, hogy ha újra fiatalok lennének, akkor utazgatnának a világban, de legalábbis valami vidám és értelmes dologgal töltenék idejüket", idézi vissza a tanári szoba hangulatát L. József, aki nem tudott más magyarázatot adni tettére, mint hogy szeret tanítani. Szerette, ha figyelnek rá, és örült a legapróbb eredménynek is (például amikor az egyik felelő lány a fanszőrzethez hasonlította a mágneses pólusok köré rendeződő vasreszelék térbeli elrendeződését). Szívesen emlékezik arra a májusi napra is, amikor a metróaluljáróból próbált kimenekülni egy nagyobb létszámú lánycsapat elől, akik gitárral felszerelkezve mindenáron szerenádot akartak adni egykori szeretett tanáruknak.
"A férfi boldogsága az, ha munkájában örömét leli. Ha valaki boldog és teljes életet akar élni, akkor azt a tanári pályán megtalálja." Ezt már Bodó László, a Molnár utcai általános iskola igazgatója mondja a MaNcsnak. A harmincas éveinek végét taposó ambiciózus igazgató cáfolja a közvélekedést, mely szerint a tanárság egy "kontraszelektált, rongyos tömeg" lenne, és vitatkozik azzal is, hogy tanárnak lenni "nem nagy pálya". Mint mondja, a tanárok sohasem kerestek jól, csak mostanában szembetűnőbbek a különbségek, ám évtizedek óta rossznak számítanak a fizetések, s valószínűleg így lesz ez a jövőben is. A legmagasabb fizetési kategória, amit egy pedagógus életében elérhet, a J-12-es. A bruttó 87 660 forintért már doktori végzettséget és több évtized szakmai múltat követelnek. A magyar tanárok többségét ennek ellenére felkészültnek tartja, "egész tanári testületek kapnak Pro Urbe Díjat".
"Egy jó tanárnak legfőképpen rátermettnek kell lennie. Én sohasem akartam pedagógus lenni, de amikor odaálltam a harminc gyerek elé, akik végig figyeltek rám, egyszerűen azt éreztem, hogy ott nekem jó", emlékezik pályája kezdetére, és elárulja legnyomósabb érvét, amit a tanári pálya mellett fel tud hozni: "az iskola kívülről nem, de belülről konzerválja a fiatalságot, s aki szeret tanítani, az lélekben sohasem öregszik meg."
Kovács Róbert
