Magyar Narancs: Sportos családban nőttél fel?
Lőrincz Olivér: Édesapám testnevelő tanár és futballedző volt, belőlem is focistát szeretett volna csinálni. Azt mondta, hogy abból lehet profitálni, és Kazincbarcikáról ez tényleg egy perspektíva volt. „Szerencsére” szemüveges voltam – mert gyerekként sem szerettem a labdás csapatsportokat, inkább a magányos tevékenységeket pártoltam, síeltem, úsztam. Aztán 11 éves koromban rákaptam az országúti kerékpárra, de amint a ’90-es évek legelején bejött a mountain bike, átnyergeltem. De a versenyzésbe beleszólt a suli és apám: örült, hogy sportolok, ám azt mondta, hogy inkább menjek vendéglátósnak, mert akkor lesz mindig étel.
MN: Ma is ezt mondja?
LO: Csodálkozik, hogy mennyire máshogy dolgozom edzőként, mint egykor ő. Pedig amikor a vendéglátós suli után az ELTE tanárképzőjére jelentkeztem a testnevelés–rekreáció szakra, már ő készített fel, mert akkoriban óriási túljelentkezés volt… Aztán lett egy tornatanár fia, aki életében nem dolgozott iskolában, és nem is akart soha.
MN: Mit tanítottak a rekreáció szakon?
LO: Olyan szabadidősportokba kaptam betekintést, amelyek itthon még nagyon újak voltak, például a sziklamászás, viszont arról nem esett szó, hogy ezzel az egésszel mit lehet itthon kezdeni. Várták, hogy a szállodaipar meg a szabadidősport kiteljesedik, és akkor milyen jók lesznek az ebben járatos szakik. De nem látom őket ma sem. Megragadtak a dolgok: a fitnesztermekben is többnyire két hétvégés végzettségű oktatók vannak. Mindegy, mert amit én ott megtanultam, az a töredéke annak, amiből dolgozom: a tudásom 90 százaléka a netről, főleg a kollégák blogjairól és szakcikkekből van.
MN: Mihez kezdtél a főiskola után?
LO: Kimentem Amerikába, és családoknál voltam a gyerekek házi edzője. Ám nem sikerült legalizálnom magamat, úgyhogy hazajöttem, és visszatértem a montihoz. Megismerkedtem a menőkkel, de úgy láttam, hogy a rendszer elég rosszul működik: egymásra mutogatás, pozícióharcok, tudáshiány. Elkezdtem az edzősködést néhány sráccal, aztán beszivárogtak melléjük mások is. 2003-ban én lettem a szövetségi kapitány.
MN: Versenyeztél is?
LO: Igen, és sokszor együtt tréningeztem a tanítványaimmal. Az első 24 órás terepmontizáson nyertem itthon. Mentem 12 órásra és maratonra külföldre is, egyszer a 24 órás világbajnokot sikerült megcsípnem. Ebben nagyon jó voltam, de a rövidebb távú cross countryhoz túl nagy darab és lassú. Csakhogy az olimpián cross country van. Az itthoni bajnokoktól kb. 10 százalék különbségre voltam, ők meg legalább ugyanennyire a világelittől. Úgyhogy itthon csak azért ment a küzdelem, hogy kvótánk legyen.
MN: Emiatt hagytad ott a mountain bike szövetséget?
LO: Az egyik versenyzőm megszerezte a kvótát, de kitalálták, hogy versenyeztessük meg, nehogy már az menjen, aki két évet küzdött érte. Aztán engem is kifúrtak – nem én, a szövetségi kapitány, hanem a válogatón győztes edzője ment ki. Pár évet bringáztam még, de már nem motivált. Megszületett a lányom, fáradt voltam a napi ötórás edzésekhez. Aztán kíváncsiságból elindultam a Piros85-ön (87 kilométeres terepfutás a piros jelzésen – S. B.), és rádöbbentem, hogy itt minden ugyanolyan: a pálya, a hidegrázás a célban, szóval ugyanúgy ki tudom csinálni magam. És ehhez elég a kevesebb edzés, és egyszerűbb is. Ám a bringázáshoz hasonló körülmények és érzések mellett teljesen más arcok és versenyek vannak. Aztán egy idő után elkezdtek futók is megkeresni, hogy legyek az edzőjük, ugyanis a két sport edzéselméleti oldala nagyon hasonló.
MN: Azóta nem ültél biciklire?
LO: Csak hobbiból. De nyolc évig még bíró voltam nemzetközi versenyeken. Lebonyolítottam a nevezést, rajtoltatást, célba érkezést, óvást, hitelesítettem a pályát és az eredménylistát. És közben elvégeztem az antidopping-ellenőri képzést. A UCI-nál (Nemzetközi Kerékpáros Szövetség) lettem ellenőr, ami a WADA szabályai szerint működik. (Lásd „Nem akartak megkenni soha” című keretes írásunkat.) Ezt hat évig csináltam az edzősködés mellett, tavaly hagytam abba.
MN: Ma már kizárólag edzőként dolgozol, méghozzá amatőrökkel. Mekkora igény van erre?
LO: Személyiség kérdése. Egyedül is el lehet jutni elég jó szintre, ha utánaolvasol. Akkor érdemes edzővel dolgozni, ha 100 százalékban rá mered bízni magad, el tudod fogadni, amit mond. Nekem sem volt soha edzőm, nem tudok olyat, akire hallgatnék, de edzőként akkor érzem jól magamat, ha a tanítvány kiprinteli az edzéstervet, és kirakja a hűtőre szentírásként. Ha valaki ezt nem fogadja el, akkor nincs közös nevező. Ha megkeres egy nagyon elfoglalt cégvezető, hogy futni akar, akkor megpróbálok alkalmazkodni, oké, épüljön az élete köré az edzés, de hogy ott mit csináljon, azt már én mondom meg.
MN: Azt azért tisztázzuk, hogy az edzéseken általában nem vagy jelen…
LO: A ma már mindenki számára elérhető sportórák adatai a szubjektív edzésbeszámolóval kiegészítve lehetővé teszik, hogy nem kell ott lennem az edzéskor – távolból is elemezni tudom az elvégzett munkát. De nem is tudnék a tanítványaimmal lenni, mivel különböző városokban, országokban élnek. Van, hogy valakivel évente csak kétszer találkozom. De van Skype, telefon. Itthon kevesen csináljuk ezt a távedzést, de Amerikában eléggé elterjedt.
MN: Miért a pulzuskontroll alapján készíted edzésterveidet?
LO: A szervezet terhelését több eszközzel is lehet monitorozni. Nagyon kevés hazai kollégáról tudok, aki ma kiemelten a pulzuskontrollt használná, pedig van róla tudomásuk. Az atlétaedzők többsége a 60-as évek módszereit követi. Az még hagyján, hogy a rövidebb síkszámokban klasszikus stopperrel mérnek, de ez a terepfutóknál használhatatlan a pálya egyenetlensége és szintessége okán. A pulzusfigyelés olyan plusz, amit felelőtlenség nem kihasználni. Új ablakot nyit, új szegmenst ismerhetsz meg a testedből. Egy GPS-es karórával és mellkaspánttal nyomon követhető a szívverés, a sportoló sebessége, a pálya hossza, meredeksége, amit csak akarsz. Aki nem tud ilyen adatokat értelmezni és abból tervezni, könnyen rámondja, hogy hülyeség, hiszen régen e nélkül is futottak itthon 2.12 alatti maratont.
MN: Ma meg már nem tudnak. Miért?
LO: Hát nem a pulzusmérés miatt! Teljesen más a sportolók státusza, szinte mindenki dolgozik, nincsenek sportállások, nem hívogató dolog atlétának lenni és belerakni a munkát. Húsz éve talán még érdemes volt. Ma kevesebb egyesület van, és nagyon szűk a merítés. A nimbusza, elismertsége a fiatalok felé – szemben az ’50-60-as évekkel – nagyon alacsony. Ugyanannyi munkával huszadannyi pénzt keresel más sportokhoz viszonyítva.
MN: Hogy látsz neki a munkának?
LO: Amikor először találkozom valakivel, csinálok egy felmérést, megismerkedem a szervezetével, megnézem, mitől fárad el, mit bír, állítgatom az intenzitást, a távot. Az edzést lebontom pulzusra, terepviszonyokra, adott napokra. Ő pedig megcsinálja. Minden hétfőn elküldöm ímélen az edzéstervet. Olyan nincs, hogy kiveszek két hét szabit, aztán oldjátok meg. Mindig elérhető vagyok, még a hosszú versenyek alatt is néha felhívnak, ha krízisbe kerülnek.
MN: Szerinted ez a jövő?
LO: Hosszú Katinkát nem lehetne így felkészíteni, és a csapatsport is kizárva. De a sakkban vagy az országúti kerékpárban remekül működik. Akiket a Touron látsz, azok is nagyrészt interneten kommunikálnak az edzőikkel. Átküldi az infókat a versenyző az óráról meg a speckó wattmérős kütyüiről, és megy az analízis.
MN: Hány tanítványod van?
LO: Szakmai titok. Annyit mondhatok, hogy szinte csak ultrásokat, azaz 42 km feletti távot futókat edzek. A fele terepes, a fele aszfaltos. Ők mind amatőrök, de egyúttal versenyzők is, vagyis nem rekreációs futók. Mehetnék afelé, hogy nagyiparban több száz emberrel foglalkozom, de nem akarok. Amerikában van olyan kolléga, akinek több mint ezer tanítványa van! Én képtelen lennék erre, legalábbis azóta, hogy régebben felhívott egy tanítványom a sok közül, és fogalmam sem volt róla, hogy ki ő, és mire készül. Úgyhogy ma már csak „különlegeseket” veszek fel: vagy legyen nagyon jó futó, vagy más miatt jelentsen kihívást. Például, ha az illető nagyon kövér, és mégis maratont akar futni.
MN: Elképzelhető?
LO: Egy átlagember képes 3.30-as maratont futni, ha erre elég időt szán, és a megfelelő munkát végzi el. Ezt bárki tudná, persze keveseket motivál. Az ultra izgalmasabb, mert ott hosszabb a fejlődési periódus. Az ultrások olyanok, mint a jó bor, idősen – akár 45–55 évesen – is be tudnak érni. Vagyis itt nem kell olyat mondanom, hogy maradj otthon főzni, mert kiöregedtél. Ha nem megy így, akkor próbáljuk máshogy, van sok táv és elég idő. Amikor elkezdtem a mostani két legjobb versenyzőmmel – Nagy Katával és Lubics Szilvivel (a vele készült interjúnkat lásd: „Tudom, hogy mit művelek magammal”, Magyar Narancs, 2013. január 31.) – foglalkozni, még dirib-darab futók voltak. Nem láttam előre a csodát.
MN: Kata az idén megnyerte a 24 órás vb-t, és rekordidővel a 246 kilométeres Spartathlont, talán a két legnehezebb ultraversenyt. Szilvi háromszor győzött a Spartathlonon, sokszoros magyar bajnok, fogalom a futók között. Ők is amatőrök?
LO: Igen. Néha kapnak cuccokat sportszergyártóktól, de ettől még nem profik, megélhetést nem biztosít számukra senki. Egyetértek azzal, hogy nem tudsz profi lenni, ha az életed nem kizárólag a sport köré épül, ha elaprózod magad, de épp az a csoda, hogy ők ennek ellenére világraszóló eredményeket érnek el. Kata civilben háztakarítási gondnok, Szilvi pedig fogorvos és háromgyerekes anya egy kisvárosban. Vele példálózott a miniszterelnök az évértékelőjében.
MN: Amikor egymás ellen versenyeznek, hogyan készíted fel őket?
LO: Soha nem drukkolok jobban egyiküknek sem, nem is teregetem ki a lapjaikat, legfeljebb annyit, hogy milyen tempóval kezdenek. Azt is csak azért, hogy ne ijedjen meg az egyik, ha a másik elszalad tőle az elején.
MN: Mit lehet egy módosult tudatállapotú, holtfáradt versenyzővel kezdeni a 27. órában?
LO: Nem nagyon kérdezek. A mozgás sok mindent elmond, meg hát maguktól mondják, mi a baj – erre próbálok megoldást találni. Van, aki nyög, van, aki csendben van, de az biztos, hogy 100-200 km után pontos személyiségképet kapsz róluk. Kiderül, hogyan viselkednek másokkal és magukkal, hogy reagálnak, hogy oldanak meg vagy éppen nem oldanak meg valamit határhelyzetben. Nehezebb palástolni a dolgokat, lemeztelenedsz.
MN: Van abban valami abszurd, hogy olyan hétköznapi emberekről beszélünk, akik elképesztő teljesítményre képesek…
LO: Komolyan veszik, ez benne a szép. Rendszeresen megkérdezik, hogy mennyit tudnak még fejlődni. Nem tudom, senki nem tudja, ezt nem lehet mérni. Még nem rokkant bele senki az ultrázásba, ha okosan csinálja. Egészséges sport, én nem tudok magasabb arányú kopó ízületekről, meg több szívrohamról, mint az otthon ülőknél. Az ultrázást inkább a futók lelke szokta kívánni. Valami hiányzik, valamit keres, kérdései vannak a világgal vagy magával kapcsolatban, amiket itt is feszeget. Valami arra sarkallja, hogy egy extrémnek tűnő pluszt hozzon ki magából, és így mutassa meg magát. És a többség idővel tényleg boldogabb, kiegyensúlyozottab lesz, megtisztul, valamilyen formán talán meg is világosodik, és amíg futni bír, lélekben is egyre messzebb jut. Akkor érzékelsz mély dolgokat, amikor jó fáradt vagy. A maraton után amúgy is sok minden elválik. Addig tartanak a nagy nevek, pénzdíjak, tömeg, dopping. Az ultránál már az EPO, a vér oxigénszállítását segítő dopping vagy bármilyen klasszikus cucc sem érvényesül annyira – legfeljebb fájdalomcsillapítás vagy regenerációgyorsítás jöhet szóba. Amelyik sport még a győzelem mellett is többet visz, mint hoz anyagilag, ott miért is lenne dopping? Épp ez a jó az ultrában, nincs megrontva pénzzel. Tiszta a mi kis sportunk, nem vágják le a kanyart. Örülök, hogy nem jönnek át a maratonokról ismert sztárok, mert így nem verik hülyére a mezőnyt. De miért is jönnének, a kis olajkoszorúért?!
MN: Nem zavar, hogy a világraszóló eredmények ellenére Szilviéket alig ismerik, nem mentek az olimpiára, belőled nem lesz mesteredző, nem kapsz járadékot, plecsnit az államtól?
LO: Hát igen… Egy olyan sportban vagyok eredményes, amit sokan űznek, de kevesen ismernek. A Magyar Atlétikai Szövetségben vagy a TF-en valószínűleg azt se tudják, ki vagyok. De ez van: a szakmai energiáim a sportolóimba fektetem, nem a kapcsolatépítésbe, a jó szerepléshez az utóbbira nincs is szükség. Nem értek egyet azzal, hogy a sport cirkusz, és az állam azt támogatja, hogy szórakoztassunk, hogy a lelátón nézhessem a nagybetűs Sportolókat, és ezzel a sport ki is legyen pipálva. A rekreációs sportot kellene felkarolni, ami arról szólna, hogy a társadalom egészséges legyen. Adjunk az embereknek több lehetőséget a mozgásra, grundokat, pályákat. Igaz, hogy kezd sikk lenni a futás, van egy boom, sokan futnak a szigetkörön, de ez hamis következtetésekhez vezet, mert még mindig nem mozognak elegen… Nekik én és a versenyzőim ufók vagyunk.
| „Nem akartak megkenni soha” Magyar Narancs: 2008 és 2014 között doppingellenőrként dolgoztál. Hogy ment ez? Hajnalban becsöngettél a volt sporttársaidhoz? Lőrincz Olivér: Nem volt ijesztgetés. A versenyzőnek előre közölnie kell a WADA-val, hogy mikor, hol tartózkodik, és tudja nagyon jól, hogy reggeltől estig rajtaütésszerűen, bármikor jöhet az ellenőr. A UCI szabta meg, hova és mikor kihez menjek, Magyarországra sosem küldtek. Leginkább nagy országúti versenyeken voltam, ezeken minden etap után van ellenőrzés: általában a szakaszgyőztest, az összetettben vezetőt, és két, találomra kiválasztott versenyzőt vizsgálnak. Nem találkoztam olyannal, aki zokon vette volna a procedúrát. Profi, normális hozzáállásuk volt, legfeljebb néha sürgettek, mert majd bepisiltek a várakozás közben. Vagy egyszerűen csak unták… Fejből tudták a kérdéseket, hiszen van, akit évente hússzor is ellenőriznek. Egy idő után túl „kocka” volt nekem ez a precíz kitöltögetősdi, és a versenyeket belülről látva sem éreztem örömöt. MN: Kiket vizsgáltál? LO: Erről nem adhatok infót. Annyit mondhatok, hogy azokat is ellenőriztem, akik az elmúlt években az élbolyban voltak a Touron. MN: Tiszták a nagy kerékpárversenyek? LO: Nem, biztosan nem. De a csapatok előrébb járnak a WADA-nál, és amíg ekkora pénz van ebben vagy bármilyen más sportban, addig ez nem is változik. MN: Így eléggé értelmetlennek tűnik az ellenőrzés. LO: Buknak le sportolók, és ennek komoly visszatartó ereje van. A dopping etikátlan, de a nagyobbik rossz, hogy életveszélyes is lehet. Évente tízezres nagyságrendben vesznek mintákat csak a kerékpársportban, ebből csak néhány eset pozitív, ami nagyon jó arány. Ráadásul sok sportágban, ahol nagyobb pénzek mozognak, töredékennyit vagy alig ellenőriznek. De a beküldött mintákat évekkel később is elővehetik, és ráhúzhatják a vizes lepedőt a múltban doppingoló sportolóra olyan szerekkel, amiket azelőtt nem tudtak kimutatni. (Bővebben lásd A vérükben van című cikkünket, Magyar Narancs, 2015. november 26.) Amúgy nem volt olyan pozitív eset, aminek mintáját előzőleg nálam adták le, pedig az annak számít, ha valaki nem jelenik meg az ellenőrzésen, vagy nem hajlandó mintát adni. Persze olyan volt, hogy 5 órát kellett várjak egy vizelésre, de ez normális. MN: Megfizeti a szövetség a bírókat annyira, hogy ne vesztegessék meg őket? LO: 50-100 euró volt a napidíjunk. Ez überelhető, de engem nem akartak megkenni soha. |
