Az alkony fekete fátylat von a tájra. Az éles szél szemből átcsap még a fenyőfák között is. Szinte észre sem venni az ereje végső megfeszítésével sítalpakon futó alakot. ' se lát az orráig sem, szinte vakon, de rendíthetetlenül kapaszkodik a dombra fel. Karácsony van, a fagy a csontokig hatol, egyre nehezebben halad előre. Aranyozott rézgombokkal kivarrt, durva, kék posztó-ruháját jég és hó lepi. Csak Moráig bírja kiÉ
Dalarna fővárosában, Morában persze nem várták nagyon Gustav Erikssont, jobban szerették a békességet. Azért hajlék, forró áfonyaleves került. Gustav utálta az áfonyalevest. Ám mikor a tóparti város elöljárói meghallották, mi járatban az érkező - sereget toborozna a dánok ellen -, még nagyobb lett a zavarodottságuk, csak kezüket tárogatták, nem fog az menni. Tessék-lássék marasztották, de Gustav, látva küldetése reménytelenségét, felcsatolta újra léceit, s még az éj leple alatt továbbindult Norvégia felé, nyugatnak. Futott inaszakadtáig, de a rettenetes viszonyok közt csak lassan haladt. Ám a hír, amit hozott (a stockholmi vérfürdő híre; a város főterén a dánok, II. Keresztély, a Zsarnok Keresztély katonái levágták a vacsorára hítt svéd nemesség legjavát, zúgtak a harangok, a kockaköveken patakokban ömlött a kiontott vér, vagy nyolcvanan vesztek oda), csak nem hagyta nyugodni a béke barátait Morában. Hosszas tépelődés után arra jutottak, még sincs ez így jól. Menteni a menthetőt, előszólították Larst és Engelbrektet, a város leggyorsabb, legkitartóbb sífutóit, iramodjanak üstöllést a menekülő után, lesz minden, pénz, paripa, fegyver, csak hozzák vissza. A kiválasztottak inaltak, ahogy bírták, de csak a 90 kilométerre fekvő Sälenben érték utol. Gyerünk vissza Morába!
Talán így esett a nagy futás Dalarnában 1520-banÉ
És jóra fordult minden, Gustav Eriksson Vasa seregei elkergették a dánokat. A hős 1521-ben alkirály lett, 1523. június 6-án (máig is a svéd zászló ünnepe) I. Gusztávként királlyá koronázták a Vasa-dinasztia megalapítóját. Olyan nagyszerű dolgok köthetők a nevéhez, mint a Szentszékkel való szakítás vagy éppenséggel Helsinki megalapítása. Olyan nagyszerű családtagok követték a trónon, mint II. Gusztáv Adolf vagy éppenséggel Krisztina királynőÉ
Neki állít emléket az 1922 óta minden év március első vasárnapján megrendezett grandiózus síverseny, a Vasa-futás (amit, tán nem is mellesleg, egy újságíró talált ki). A helyzet persze nem ilyen egyszerű, hisz voltaképpen nem versenyről van itt szó, hanem inkább egy egész hetes fesztiválról, népünnepélyről. Versenyek sokaságáról. Van verseny külön a nőknek (féltáv, 45 kilométer, gondoljanak bele, az is hosszabb a maratoni távnál), van a fiataloknak, van staféta, váltófutás: munkahelyi kollektíváknak, kocsmai törzsasztaloknak, van, amelyiket nem kell klasszikus stílusban lefutni, lehet "korcsolyázva", úgynevezett Siitonen-lépésekkel haladni (mellesleg maga Siitonen is nyert egyszer Vasát, ráadásul végig abban a tévhitben, hogy a második helyen halad s ér célba), így és így egy álló héten átÉ Ám az igazi a vasárnap reggel nyolckor startoló klasszikus viadal, most kapaszkodjanak meg: 15-18 ezer résztvevővel, élükön a férfi elit kategória ugyancsak a szokottnál dúsabb mezőnyével. Idén a legjobbak négy és fél órás idővel értek célba, mondhatni ideális időjárási viszonyok között, mínusz 7-8 fok volt, szikrázó napsütés. Az abszolút rekord azonban az ép ésszel alig is felfogható három és fél óra körül van. A férfi és női elit számára a Vasa-futás beleszámít a sífutó Világkupa összetett pontver-senyébe. Ami különösen most, közvetlenül az olimpia fáradalmai után nem akármilyen kihívás, minélfogva a férfiak menői nem sűrűn forgolódnak a gyilkos hajszában, mindazonáltal most is volt többszörös Világkupa-futamgyőztes részt-vevő (a norvég Auckland, aki a testvérével jött). Persze ők is itt ortályoskodnak, a hét közepén pár kilométerrel arrébb, a szomszédos Falunban lesz (volt) versenyük. Nem így a nőknél, ahol talán a cseh fenomén, Neumannová (neki amúgy sem a klasszikus futóstílus az erőssége) és az orosz Csepalova kivételével a teljes élmezőny tiszteletét tette a szombati versenyen, ami e szerint is alakult, a Világkupában vezető norvég Björgen nyert, a kétszeres olimpiai bajnok észt Smigun bronzérmet szerzett (a férfiaknál, kell-e mondani, svéd győzelem született; ez sem volt mindig így, a hetvenes évek keleti olvadása fialt már NDK-s, sőt szovjet győztest, magyar indulót is).
De az amatőröknél sem babra megy a játék. A nagy vasárnapi megmérettetésen a kilencven kilométer megtételére szintidő van megállapítva, 12 óra (ha számításba vesszük, hogy a 15-18 ezernyi futónak már a rajtja is több mint egy órába telik, nem is olyan hosszú idő). A heroikus erőfeszítést igénylő menetet valamennyire persze könnyítik a gyakori frissítő állomások, ahol ki-ki kedve szerint vehet magához a már emlegett forró áfonyalevesből, ehet süteményt, ihat energiaitalt vagy bármi mást, vagy akár vakszolhat is, és az út mentén szurkolóktól is bármikor vételezhető frissítő, de kösz szépenÉ Aki este nyolcra nem ér a célba, megnézheti magát, abba kell hagynia a futást, ami például azzal az aligha elhanyagolható következménnyel is jár, hogy késve érkezhet meg a nagy össznépi dorbézolásra Morába. Nagyon kétségbeesni persze nem kell a késlekedőknek, hisz ilyenkor az van szokásban, hogy 3000 (háromezer!) kiló burgonyából, 2000 kiló svéd húsgombócból, 165 kiló vajból, 240 kiló sajtból, 400 kiló kenyérből, 1200 kiló uborkából és 9000 liter italból álló csinos svédasztal várja a népséget, katonaságot.
Akad is jelentkező nyilván, hisz a tudományos számú résztvevő mellett minden alkalommal legalább 50 ezer szurkoló van a helyszínen. De nem a szurkolás, hanem a részvétel a fontos, tán nem is svéd az, aki nem próbálta meg egyszer. Királyok és popsztárok, politikusok és egyéb sportok hírességei, továbbá könyvelők és balett-táncosok, boldogok és boldogtalanok fordulnak elő mindgyakran e nagyszerű versenyen. Talán kipróbálhatnánk mi is...
