*
Hogy ez a kiemelt megbecsülés miként alakult ki, arra nyilvánvalóan számtalan roppant meggyőző magyarázat létezik (például: "történelmileg" így alakult; csak), de kettő közülük feltétlenül mérvadónak tűnik. Az első talán a lebonyolítás szisztémájában keresendő, a másik az idejében, ugyanis hagyományosan akkor rendezik a versenysorozatot, amikor pang a nemzetközi sportélet, az ászok a szilveszteri pezsgőzés elő- és utóhatásaival vannak elfoglalva, a sporttévék az éves összefoglalóikkal untatják nézőiket (az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy az angol labdarúgó-bajnokság nem tart szünetet; ilyentájt indul a Dakar Rallye is, de izgalmassá csak később válik, még jóformán át sem értek Afrikába; Lienzben és Bormióban van alpesi futam, mindkettő kétségkívül izgalmas, de csak egy verseny a sok közül). S ehhez még hozzájön az a csavar, amit a szokásos síugróversenyekhez képest pluszként raktak bele a szervezők (s amelyről időről időre felvetődik, hogy alkalmazni kéne a Világkupa-sorozatban is - nem kellene szerintem). Ez az úgynevezett head to head forma. Mert az úgy van egy normál síugróverseny esetében, hogy a résztvevők először egy kvalifikációs futamon domborítanak, ahol kialakul a két sorozatból álló verseny kezdő rajtsorrendje a legjobb 50 résztvevővel, majd az első sorozatból harmincan maradnak a másodikra (ahol a helyezési számok fordított sorrendjében ugranak). Nos, a négysáncon ez a bizonyos kvalifikáció utáni első forduló páros versenyként zajlik. A kvali 50. helyezettje ugrik az elsővel, a 49. a másodikkal és így tovább. Tehát nem elég "csak" nagyot ugrani, le kell győzni a vetélytársat isÉ Az így továbbjutó 25 ember mellé még az öt legmesszebbre szálló vesztes jön (az ún. Lucky Loserek), és kész is a végső összecsapás mezőnye. Azaz kész is lenne, ha az eléggé el nem ítélhető előkvalifikációs (pre-kvalis) népség néha nem kavarna bele a dolgok ilyetén menetébe (a Világkupa éllovasai, akik ha el sem indulnának, akkor is táblára kerülnének, vagy minősíthetetlen kvalifikációs eredmény esetén is: az idei szériában a Világkupában toronymagasan vezető cseh Jakub Janda élt eddig minden alkalommal e lehetőséggel, a közelmúltban pedig a zseniális Sven Hannawald kedvenc szórakozása volt az ilyesmi).
Összegezve: mire a dolgok a perdöntő szakaszba érnének, a néző már lerágta a körmét az izgalomtól, köszönhetően e körmönfont szisztémának.
Noha távolról sem ezeken a versenyeken ugrálnak a legnagyobbakat a sportolók (hol vannak az itt általános 120-130 méteres eredmények a sírepülőversenyek 170-180 métereitől!), de az összecsapás sorozatterhelése az előbb említett pluszokkal egyenértékű adalék a teljes sikerhez. Hisz itt viszonylag rövid időn belül (december 28-tól január 6-ig) négy versenyen kell helytállni a végső győzelemig, s ez olyan fokú pszichikai többletterhet jelent, amely döntően befolyásolja a végeredményt, illetve további izgalomforrásul szolgál. A verseny több mint ötvenéves törté-netének (az 54. sorozatnál járunk) egyik legnagyobb alakja, a már emlegetett német
Sven Hannawald
szerette különösen ecsetelni a sajtónak, hogy micsoda lelki teher egy-egy ilyen sorozat. ("Obertsdorfban még csak szörnyű, de Bi-schofshofenben már a halálomon vagyok" - mondogatta, az első és az utolsó rajtra utalva. A közbenső állomások: Garmisch-Partenkirchen és Innsbruck.) S addig mondta, míg igaza lett. A síugrósport e kiemelkedő zsenijének (máig egyedülálló módon a 2002/2003-as szezonban Grand Slamet nyert, azaz úgy végzett az összetett élén, hogy mind a négy alkalommal győzött) teljesen ráment az idegeire a versenyzés, végül már a síugró sáncra sem mert felmenni. A tavalyi versenyévadban a német szövetség költségén elvitték a Világkupa-sorozat összes állomására, ahol terapikus célzattal fölvitték a sánc tetejére minden alkalommal, de egyszer sem indult el. A terápia nem segített, idén végleges visszavonulásának hírével indult a szezon. Nagy sportember volt.
Mindazonáltal sokáig utolérhetetlennek tűnő teljesítménye mellett az 1952 óta futó négysáncverseny-sorozat (anno arra találták ki, hogy a nemzetközi szövetség háború utáni embargójától sújtott németek valahogy visszakeveredjenek a sportág vérkeringésébe, mert nélkülük azért nagyon más a szcéna) szép számmal termelte ki a maga hőseit. Említhetnénk a négyszeres győztes, ugyancsak német (sőt többszörösen német, hisz első két diadalát még NDK-sként arató) Jens Wei§flogot (esetében a négyszeres ugye négy kört jelent, a Grand Slam csak Hannié) vagy napjaink héroszát, a finn Janne Ahonent, akinek az idén jó sansza van beérni a győzelmek számának tekin-tetében Wei§flogot, és aki tavaly úgy nyert, hogy az első három versenyt magasan hozta, s csak az utolsón maradt alul (másodikként!) az idén magára találni nem nagyon tudó osztrák Martin Hoellwarth mögött. Nekünk különösen emlékezetes lehet a hetvenes évek közepének nagy NDK-s hármasa (Schmidt, Aschenbach és Danneberg), hisz - tán a szocialista tábor sikerei miatt - akkoriban az egytévé hajlamos volt közvetíteni a sorozatot (napjainkban a Eurosport a biztos szállító). Vagy a 2001-es győztes, a ma is aktív lengyel Adam Malysz (igaz, idén nem néz ki neki sok jó,a bukik 1:15-re adták, de két buktán már túl van).
Az oldal alján csak remélni tudjuk, hogy sikerült kedvet csinálnunk a mulatsághoz, mert higgyék el, szinte semmit sem mondtunk még. A pénteki utolsó verseny Bischofshofenben van, az állomások közül ez esik a legközelebb hozzánk (Salzburgtól délre beleszalad a Villach felé vezető sztráda), még odaérnek.
