Nem dicsekszem, nem mentegetőzöm, tényként közlöm: tizennyolc éve nem jártam a magyar válogatott mérkőzésén. Utoljára Vincze Pilu gólját láttam a Népstadionban az észak-írek ellen: "biztató kezdés a selejtezőkön", gyengén játszottunk, de győztünk. Az évek során néha eszembe jutott, most talán érdemes lenne kimenni, mondjuk a svédek vagy az olaszok ellen, hátha történik valami. Aztán győzött a józanság, úgyse történik semmi. Most azonban rég nem látott barátom felhívott, van jegye, gondolkodási idő nincs, jössz vagy nem? Jössz.
Tulajdonképpen jó volt újra kint lenni. Lágy volt az idő, a magyar és a norvég szurkolók a bejárat előtt fraternizáltak, jócskán akadt ülőhely, a bemondók többen voltak, és kicsit hangosabban ordítottak a meccs előtt, mint régen, de belefért. A közönségnek pont akkora százaléka üvöltözött irredenta baromságokat, mint ahányan a választásokon abba az irányba szavaznak, és hallani is épp annyira lehetett őket. Mondjuk ebből bármennyi sok, de gyorsan elhallgattak, figyeljünk a pályára. A problémák a bemelegítésnél kezdődtek. Tapasztalt focista hozzászokott ahhoz, hogy az ellenfél valahogy mindig jobban néz ki: atletikusabb, elszántabb, szőrösebb a lába. Ha a másik csapat átlaga csak egy kicsivel néz ki jobban, mint nálunk a legerősebb, legszőrösebb, abból akár még erőt is lehet meríteni, ha sokkal, akkor baj van. Baj volt. Futkározott és dekázott például egy ember a norvégoknál, aki legalább akkora volt, mint Carew. Mintha a csehek két Kollerrel állnának kiÉ A mieink a kivetítőn nyilatkoztak, Sowunmi talán azt találta mondani, hogy ő is szurkol majd nekünk, így mindannyian egymásnak, skizofrén helyzet. Némi töprengés után kezdődik a meccs.
Mindig van némi erotikája az "első percek tapogatózó játékának", a nézőtér is bizonytalanul vibrál, nem tudod, ki mit csinál, míg aztán lassan kirajzolódik a két csapat felállása. A norvégok állnak, ahogy állnak, a mieink azonban érdekes formációt vesznek fel. Kicsit újra a nyolcvanas évek közepén érzem magam: a négyes védősor előtt Kardos és Nagy Antal helyett most Molnár Balázs és Dárdai. Mondjuk nagy különbség, hogy anno elöl Kiprich, Nyilasi, Esterházy mozgott, most meg csak az egy szem Sowunmi, aki meglepő módon a saját kapunk előtti szögletnél Carew-t próbálja lefejelni; helyén ilyenkor senki. Olyanok így ketten, mint egy színes bőrű Zoro-Huru páros (ők mondjuk dánok voltak). Molnár Balázs feladata is igen különös: olyan statikus védekező középpályást alakít, amilyet legutóbb talán ötven éve láthattak az akkori szerencsés nézők. Horváth András még nagyobb talány, az ő pozíciójában szerintem korábban még senki nem próbálkozott: játékeszméje abban áll, hogyan helyezkedhet el két norvég védő között úgy, hogy akárhonnan érkezik a labda, mindig azok érjék el előbb. Így is csordogál valahogy a játék, a norvégok korántsem meglepő módon lefognak mindenkit, így az indítás, "a halálos passz" mindig Égernek jut, be is fullad minden. Az első negyedóra lefut, de úgy tűnik, mintha nem a norvégokra készültünk volna. Pedig azok nem csinálnak az égvilágon semmit, csak még mindig állnak és várnak, mi lesz. Aztán bekövetkezik, ami tizennyolc év alatt annyiszor. Van egy játékos a norvégoknál, akiről annyit a laikus is tud, hogy góljainak ötven százalékát lecsorgó labdákból, másik felét pedig elrontott hazaadásokból szerzi. Éger biztosra megy, és a saját lábról lecsorgatott hazaadással próbálkozik, Solskjaer szempontjából teljes sikerrel.
A meccs ennél az epizódnál nemcsak a csapatok számára, de a tudatomban is új irányt vesz: Éger mozdulatában ugyanis hirtelen magamra ismerek, az eddigi külső szemlélőből szenvedő alannyá válok. Persze nem a valóságra ismerek rá, mert ha jól emlékszem, így még sohasem adtam haza, vagy ha adtam is, nem lett belőle gól (vagy ha gól lett is, nem látták ennyien). A magyar játékosban legrémesebb álmaim öltenek testet, amikor tudom, hogy nem szabad, mégis megteszem, amit a legkevésbé szeretnék. És nincs vége az álomnak, hiszen Lőw is én vagyok, megpróbálok cselezni, de a szőröslábúak röhögve elveszik, berúgják. Meg Király helyett is én védek, integetek, zavartan futkosok, bár ennyit álmodni nem lehet, legkésőbb a harmadik gól előtt már csatakosan ébrednék. Ahogy Gera, ebben a reménytelen helyzetben én is mindenkinek kötényt adnék, mondjuk ennyiszer még látomásaimban sem merném megpróbálni, ha úgysem sikerül. Projektív identifikációs élményem igazából nem is egyéni, hanem kollektív jellegű. Az egész csapat én vagyok: lágyan lépkedek, sohasem szabálytalankodom, úgy megy el közöttem az ellenfél csatára, ahogy akar. A legroszszabb az egészben az, hogy a közönség is én vagyok, és még hazamenni sem tudok.
A szünetben további burleszkszerű jelenetek zajlanak, de ez már inkább a klasszikus Buster Keaton. Az egyik szponzor óriási labdákat hozat be a pályára, azokat kell néhány szerencsétlennek a jutalom fejében ide-oda görgetni. Olyan az egész, mint a Hét esély híres sziklajelenete, ahol Buster a nők elől menekül, majd kiérve a városból a hegyoldalban elugrál a lezúduló kövek elől. Most azonban hiába menekülnek a segítők, a rettenetes labdák elszabadulnak, és mindenkit elsöpörnek. A nézőtéren nevetés és fogaknak csikorgatása, de inkább nevetés.
A második félidőben aztán nem változik semmi, a lelátón a norvégok ünnepelnek, a magyarok fütyülnek. Zúg a "Szép volt, fiúk!" meg a vastaps az ellenfél cseréinek, mindenki lemondóan legyint, röhög és köp. Bejön még önmaga paródiájaként Torghelle Sanyi, hogy tíz perc játék után mint a csapat legjobbja vonuljon le a pályáról, fülsiketítő fütty közepette. Ettől felébredünk, hazamehetünk.
Az egyik újpesti mellékutcában ballagva egy nagydarab, nemzetiszínű, de elég részeg úr Erdély visszacsatolásával kapcsolatos radikális politikai nézeteit önti dalba, artikulálatlan hangon. Mikor épp rövid szünetet tart, józanabb barátja lemondóan legyint: "Ha így folytatjuk, még Szabolcsot is elcsatolják."
