Száz emberből 99 szerint őrültség, pedig nem az

Sport

Leveskocka, futóóra, elnyűhetetlen zokni – 160 kilométeres futásra is föl lehet készülni. De egyáltalán miért indul valaki egy ilyen futóversenyen?  

Csomag jött Skóciából: nagy alakú fóliás borítékban három doboz leveskocka. Zöldség-, marha- és csirkehúsleves. Nem omlik könnyen, lehet belőle törni, olyan ízű, mint egy kicsit elsózott keksz, csak sok vízzel érdemes lenyelni.

Kipróbáltam.

Ilyet evett egy skót nő, Anna Rutherford idén tavasszal, amikor 62 óra 34 perc alatt átfutott Skócián, tengerparttól tengerpartig. Részletekben összesen kilencven percet aludt – ez beleszámít a futóidőbe, mint a kerékcsere a Forma–1-ben – és 25 ezer kalóriát égetett el. Barátai kísérték, tapasztalt ultrafutók, furgon is követte. Bármilyen ennivalót kérhetett menet közben, de egy idő után nem maradt meg étel a gyomrában. Egyik barátja leveskockákat adott neki, és ezt végre nem hányta ki. Nem fogyott el az energiája, be tudta fejezni a futást, rekordidővel.

Ilyen leveskockákat küldött nekem a húgom.

Én nem fogok 62 órát futni, legföljebb 23-at.

Ennyi a szintideje a Korinthosz.hu nevű, pénteken kezdődő szekszárdi ultrafutó verseny 160 kilométeres távjának. Tavaly még 24 óra volt a szintidő, akkor 23 óra 13 perc alatt értem be. Most gyorsabban kell menni, a táv első felét 10 óra 15 percen belül teljesíteniük kell azoknak, akik versenyben akarnak maradni.

Délelőtt tizenegykor indulunk Szekszárdról Baja felé. Ha hőség már nem is, de azért meleg lesz, az izzadtsággal együtt pedig a só is kicsapódik, amit muszáj pótolni, különben begörcsölnek az izmok. Görcsölős vagyok, tudja a húgom. Amikor olvasta a skót nőről szóló cikket, gondolt rám, bevásárolt nekem. A kockában nyilván van tartósítószer, ízfokozó. Egészségtelen, mint a kóla. Máskor azt sem iszom, de hosszú futás közben meg szoktam kívánni, ahogyan más a gumicukrot. Arra az időre extrém módon változik meg az ízlés.

Hogyan lehet fölkészülni olyan versenyre, amelyen a részvétel tíz emberből kilenc szerint őrültség?

– kérdezte most a kollégám.

Vannak különböző módszerek, az enyém szerintem kicsit elavult, de nekem megfelel. Hétköznapokon napi egy-másfél órát futok változó iramban. Öt-tíz perc bemelegítés után lassan kezdem a futást, ezek 5 perc 50 másodperces, 6 perces, vagy még lassabb kilométerek. Lassan növelem a tempót, és 5 perces kilométert is futok, de a végére mindig lelassítok. Nyáron viszek magammal vizet. Tíz-tizenöt kilométer futásból áll egy edzés. Utána nyújtom a lábam izmait, inait, ezt az időt régebben megspóroltam, most már nem.

Hétvégenként hosszabbat futok, húsz-ötven kilométert. Ilyenkor a víz mellé viszek sótablettát, ennivalót, vagy tíz kilométerenként hazamegyek ételért. Szoktam banánt enni, ha hosszabbat futok, biciklisboltban vett sportitalt iszom, amiben szénhidrát, fehérje is van. Egy vagy két pihenőnapot tartok, és a bokszedzéseken tanult erősítő gyakorlatokat végzem.

Általános iskolás, középiskolás koromban én is utáltam a futást, lassabb voltam a többieknél.

Nyolc éve még húsz perc egyenletesen lassú futás is föladta a leckét. Most havonta körülbelül háromszáz kilométer jön így össze a Tisza-töltésen.

Ez lehet őrültség egy kívülálló szemében, de ami velem történik, nem valami bizonytalan kimenetelű emberkísérlet.

Az utóbbi évtizedben ezrek váltak hobbifutóvá Magyarországon, sokan úgy, ahogyan én, eredetileg csak vigyázni akartak az egészségükre. Nem olyan nagy csoda, hogy aki fáradságot és időt szán erre, negyven fölött is képes fejlődni, fel tud készülni egy maratonra, ha van hozzá kedve, hosszabb távokra is. Segíthet neki edző, dietetikus, találhat szakirodalmat, hasznos élménybeszámolókat az interneten, vagy figyelheti magát, hogyan reagál a szervezete a nagyobb terhelésre, mi az, amivel legközelebb vigyáznia kell. Eheti ugyanazt, amit azelőtt, vagy megtapasztalhatja, hogy kicsit megváltoztatott étrenddel milyen látványos a javulás. Megtanulhatja szinte észrevétlenül ehhez a hobbihoz igazítani a napját, a koronavírus-járvány idejére bevezetett kijárási korlátozásokhoz képest is. Tapasztalhatja, hogy bár a futás elvisz napi másfél órát, mégis minden fontos tennivalóra jut idő. Mint amikor a léghajó emelkedik, mert mindent, ami nélkülözhető, kidobtak a kosárból.

Járhat versenyekre a jó társaság kedvéért, vagy a dobogós eredményekért. Eljut közben valamikor egy csúcsra, ahonnan körül lehet nézni, egyszerre látni fogja, hogyan érdemes ezt folytatni, mennyire lehet hosszú távon a család életét az ő saját, tét nélküli kiteljesedéséhez igazítani. Ezen lehet rágódni egy ideig, illetve el lehet intézni annyival, hogy az egészség magánügy, az is, hogy ez a sport, úgy, ahogyan ő műveli, tényleg jót tesz-e az egészségének.

El lehet merülni a futásban, vagy – látszólag minden indok nélkül – ki lehet szeretni belőle. Tehát mégsem olyan szenvedély, mint a szerekhez kötődő függőség. Abban különbözik tőle, hogy kevésbé veszélyes az emberi kapcsolatokra, abban pedig hasonlít, hogy nagy örömet okoz, és valószínűleg illúziókat is táplál.

Talán az is nagyrészt illúzió, hogy úton lenni, szemlélődni, zavartalanul figyelni befelé és kifelé ebben a tempóban, még ha közben maga a futás kimerítő is, gazdagítja az embert.

Aztán a meggyőződés, hogy sokkal jobban ismeri a testét, mint azelőtt, elhiteti a futóval, hogy mindenféle betegséggel szemben ellenálló. Jólesik úgy gondolni a saját testére, mint kertre, amit egy ideig elvett a gaz, de most már elég időt szán rá a gazdája. Naponta végignézi, kihúzgálja a folyondárt, ültet, kapál, locsol, leszedi a termést, ami mennyiségre, küllemre is szívderítő. Közben azért hajlamos elfelejteni, hogy az élethez szerencse is kell. Simán meg lehet betegedni például koronavírusban, és akkor csak sejthető, de nem biztos, hogy az ellenállóképesség, lelkierő segít a felépülésben.

Illúzió lehet az a megérzés is, hogy Magyarország dolgai sokkal jobban alakulnának, ha valami hihetetlen együttállás folytán minden fontos posztra futók kerülnének.

A futóközösségekben tényleg sokféle világnézetű személyiség kerül közel egymáshoz a bajtársiasság, őszinteség, segítőkészség hangulatában. Az óhatatlanul előforduló agresszív emberre úgy néznek, mint a marslakóra. Akik pedig haragban vannak, simán köszönnek, de nem beszélnek, vagy eleve elkerülik egymást, nem keresik az alkalmat arra, hogy megint összevesszenek. Hiszen elég sok erőt fölemészt, hogy az ember figyelje, egyenesben tartsa vagy helyrebillentse magát. A gyűlölethez túl sok energia kell.

Azt, hogy őrültnek tartanának, nem vettem észre a családomon, ismerőseimen. Csodálkozást láttam rajtuk, aggodalmat, büszkeséget is. Meglehet, tényleg átmeneti és nagyon szerencsés állapot, hogy a futó nagyapa korára egészen máshogy él, mint ahogyan azt várni lehetett. Hogy negyvenöt évesen bokszkesztyűt kap születésnapjára, mert a régit elnyűtte, negyvennyolc évesen pedig futóórát, mert a másik nem bírja végig a hatórás versenyt, lemerül idő előtt. Skóciából pedig elnyűhetetlen zoknikat hoz a postás, fejre való kendőt napszúrás ellen, és leveskockát, ami őrzi a minőségét, jó lesz egy ideig.

Akárhogyan is lesz, ezek nagyon szerethető illúziók. Jó velük együtt élve készülni arra az időre, amikor elmúlnak.

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk