Fekszem a Duna-töltés oldalán, nem messzire a Szent László hídtól, péntek délután. Negyvenöt kilométert futottam, száztizenhat kilométer van hátra. Bal lábfejem spiccben, mint a balett-táncosoké, a jobb oldalt fordulva, úgy, ahogyan alvás közben pihenni szokott. Most nem pihen, hanem fáj. Elmegy mögöttem a 30-as rajtszámú francia versenyző, Gilles Pallaruelo, megkérdezi, mi a baj. Magyarul mondom neki, görcs.
„Ajjajjaj” – feleli.
Történetek az ultrát futókról
A fontosabb szavakat tudja magyarul. Jó ideje egyforma tempóban jöttünk, hol én előztem, hol ő. Beszélgettünk, angolul.
„A fiam” – mutatott a srácra, aki már kifelé futott Keselyűsről, ahová akkor mi még be. „Igen, tudom. Angel” – mondtam. – „Láttam a filmet. Aranyos családod van.” Angel a legkisebb fiuk. Tanulási nehézségei voltak. Édesanyja, Françoise rájött, hogy futás közben Angel könnyebben megjegyez mindent, úgyhogy bemagolta a srác iskolás könyveit, és futott vele, úgy vették át az aznapi leckéket.
| ||
Az Ultra című dokumentumfilm, ami róluk is szól, Simonyi Balázs munkája. Az Athén és Spárta közötti 246 kilométeres Spartathlon ultrafutóverseny néhány résztvevőjének történetén és saját sorsán keresztül bemutatja, mi veszi rá az embereket arra, hogy ilyen hosszú távokat fussanak, és mi az alapja annak az erős szimpátiának, ami összeköti őket. Az, hogy látják egymást boldog és nehéz pillanataikban, tudják, mit él át a másik. A legtöbb nehézséget maga gyűri le az ember, de egy sótabletta, egy kis víz, egy jó szó sokat jelent. Vagy egy jó tanács indulás előtt.
Bemutat egy krokodilt
Orsós Ferencnek, a végig előttem járó szászvári közmunkásnak a hátizsákját például most Csécsei Zoltán faipari mérnök nézte át, és szigorúan kipakolt belőle mindent, ami szerinte fölösleges. Ezt Ferenc írta a Facebookon. A könnyítés segített, így is maradt leküzdeni való nehézség, ahogy Feri fogalmaz: „50-60 között hánytam kétszer, azt futottam tovább”.
Ő tizenhárom évesen látott a tévében egy közvetítést a maratonról, akkor határozta el, sportolni fog, hogy benne lehessen a tévében. Szorgalmas ember, szeretik a lakóhelyén. A 444.hu videójából kiderül, nézték már kenyainak is futóversenyen, így kapta a Kenyai Kobra becenevet. 54 ezer forintot keres, de sokan segítik, így már eljutott a párizsi maratonra is. A Korinthosz.hu 160-as távján most sikerült neki először végigmenni. Ahogy beért, hasra vágta magát, bemutatta a krokodilt, ami egy nehezített fekvőtámasz-gyakorlat.
| ||
Megfoghatta a király lábát
Csécsei Zoltán pedig tíz éve, édesapja halála után kezdett futni. Először az öt kilométeres kör is feladta neki a leckét. Idén januárban viszont már megjavította a 12 órás és a 24 órás futópados futás világcsúcsát, 155,32, illetve 286,80 kilométerrel. Mutatta a tévé, ahogy a padon futva evett-ivott, filmet is nézett, legvégül a Gladiátort. Tavaly szeptemberben a Spartathlonon második lett – a szintén magyar Bódis Tamás mögött.
Tamás volt katona, kamionsofőr, most taxizik. A szolnoki ejtőernyősöknél szolgálva derült ki, hogy a futáshoz van tehetsége. 2009-ben tette ki Leonidász király szobrának képét a Facebook-oldalára: a Spartathlonon a befutó versenyzőknek meg kell érinteniük a szobor lábát, ezután kapják meg a babérkoszorút és a vizet. Szeptemberben Tamás elsőként érinthette meg a szobrot.
2019 a magyarok éve volt a világ legismertebb ultraversenyén, mert amellett, hogy az ötödik is magyar lett, a már említett Simonyi Balázs, a nők között Maráz Zsuzsanna győzött. Erről a vezető magyar hírportálok nyitó írásban számoltak be, ami jelzi, milyen népszerű lett nálunk az utóbbi években a futás.
Aki elkezd rendszeresen kocogni, hogy vigyázzon az egészségére, és részt akar venni valamilyen 10 kilométeres vagy félmaratoni versenyen, bármely megyében lakjon is, települése ötven kilométeres körzetében legalább kéthavonta talál magának megfelelő futórendezvényt. Amelyen számos, néha a szó szoros értelmében hasonló cipőben járó, többnyire középkorú nővel és férfival találkozhat, akik őszintén örülnek a másik ember sikerének, és tartják egymással a kapcsolatot.
De az extrémebb erőpróba is egyre több Magyarországon.
| ||
Majdnem mindenki cipel valamit
Most, az augusztus 20-a utáni hétvégén megtartott Korinthosz.hu-n, amelynek útvonala Szekszárdról indulva a Sió töltésén, majd Bogyiszló, Keselyűs és a Szent László híd érintésével a Duna-gáton át Bajáig, majd onnan visszafelé vezet, Csécsei Zoltán 160 kilométeren indult és győzött, Simonyi Balázs a 17. lett. Bódis Tamás a 80 kilométeres távon nyert, Maráz Zsuzsanna pedig második lett a női mezőnyben szintén 80 kilométeren, Cseke Lilla mögött.
Velük együtt mintegy háromszázötven egyéni versenyző nevezett a 160, 80 és 40 kilométeres távok valamelyikére. Indultak csapatok is, mint máskor. Az egyik tagjai a társaság kedvéért, a másiknak a résztvevői nagybeteg barátnőjük mellett álltak ki így. Amikor neveztek, még nem lehetett tudni, de mire a verseny kezdődött, már kiderült: a beteg túl van a nehezén, használtak a kezelések.
„Az ultratávú versenyek résztvevői amatőr sportolók, eltérő képességekkel, sebességgel. Majdnem mindenki cipel valamit, vagy már épp letette. Sokszínű, vegyes társaság, törvényszerű, hogy ha egyre nagyobb a merítés, előbb-utóbb felszínre kerülnek a tehetségek. A táv mindenkinek kihívás, mert van, aki a pályacsúcsot szeretné megdönteni, más csak teljesítené, szintidőn belül, önmagát keresi, vagy fut valakiért, valamiért. És nem a nagy sebesség a boldogság mércéje: egy szintidő lejárta előtti néhány perces finis olykor egész életre elég munícióval szolgálhat” – mondja Márkus István versenyszervező, akit Márkus Öcsiként ismernek. Neve a verseny honlapján is így szerepel.
Ő a mindenese a Korinthosznak. „Az ötlet nem az enyém, hanem Németh Zoltán szervezőtársunké. A Baja-Zombor futóverseny már nem volt az igazi. Megkeresett minket Zoli azzal, szervezzünk Baja és Szekszárd között egy ultratávú versenyt, 80 kilométereset, ez pont az Athén és Korinthosz közötti távolság a Spartathlonon. Így lett a verseny neve Korinthosz.hu. A 160 kilométeres távot harmadik alkalommal rendezzük meg. Ez egy másik görög klasszikus versenyre, az Euchidioszra hasonlít, ott is egyszerűen visszafordulnak a versenyzők a rajthelyszínre. Az elnevezéssel és azzal, hogy a banketten külön köszöntünk mindenkit, aki szintidőn belül teljesítette a távját, a Spartathlon megálmodói és teljesítői előtt tisztelgünk. Abban is hasonlít ez a verseny a görögországira, hogy itt ilyenkor ugyanolyan forróság van, mint ott szeptemberben, a pálya burkolata is ugyanúgy sokféle, és köztes szintidők nehezítik a teljesítést” – hoz képbe bennünket.
A koronavírus-járvány a Korinthosz.hu szervezőinek is keresztbetett. Öcsiékkel együtt százhúsz önkéntes munkája működteti ezt a rendezvényt.
Paradicsom, sóba mártva
„Közülük többen messziről utaznak ide, szabadságot vesznek ki erre az időre, a családi programokat ennek függvényében szervezik” – mondja Öcsi. – „Nehéz úgy dolgozni, hogy közben nem tudjuk, egyáltalán lesz-e értelme a munkánknak. Júniustól tisztult a kép, egyre biztosabbnak látszott, hogy megtarthatjuk a versenyt. Nekem az egyetlen eszközöm, hogy megköszönjem nekik a feszített hétvégét, az, hogy a banketten felhívjuk őket a színpadra.”
Az augusztus 22-i esti banketten a versenyzők állva tapsolták a rendezői stábot, ami a verseny felemelő pillanatai közé tartozott.
A szervezők és a rendezők munkája nem csak azzal jár, hogy az ember gyorsan odatartja a két tálkát Csécsei Zoltánnak, aki megmeríti a paradicsomszeletet a sóban, lenyeli, miközben valaki lecseréli a kulacsos táskáját, hogy repülhessen tovább. A legtöbb futótól meg kell kérdezni, mire lenne szüksége ahhoz, hogy tovább tudjon menni, és hogy egyáltalán jól van-e.
| ||
A szekszárdi verseny szervezőire jellemző, hogy ha lejár a szintidő, senkit sem engednek tovább jófejségből. Viszont a Szent László hídon a járda aszfaltjának kitüremkedéseit is lefújták foszforeszkáló festékkel, ne essenek el a futók, és még a mezőny végének is jut jég minden frissítőponton. Az egyik helyen én stifoldert ettem – disznó- és marhahúsból készített sváb szalámi –, nagyon jólesett a meleg tea, és ha akartam volna, barackpálinkát is kapok.
„Ez nem rock and roll, fiúk!”
„Ez nem rock and roll, fiúk!” – figyelmeztetett épp ezen a frissítőponton egy férfi. Arra célozhatott, hogy a melegben nem kell ennyire sietni. Igaza volt. Kendőbe csavart diónyi jégdarabokkal hűtöttem a tarkóm, ami használt, de csak félóránként ettem sótablettát, pedig sűrűbben kellett volna, mert jobban izzadtam. A feleségem is figyelmeztetett, amikor találkoztunk, hogy gyorsabban haladok, mint terveztük. Harminc kilométer után görcsölni kezdett a lábam.
Bogyiszlón kevertek nekem magnéziumos italt, de elmagyarázták, amit különben tudtam: csak sóval lehet pótolni az izzadsággal kiürülő sót, a magnézium pedig vagy segít a görcsön, vagy nem – viszont valószínűleg hasmenésem lesz tőle. Innentől ötpercenként nyeltem a sótablettát. Amikor a görcs engedett, kocogtam, aztán rájöttem arra, hogy ha a futószárat legörgetem a bokámra, enyhül a görcs. Később, attól tartva, hogy az a föltorlódott gumírozott anyag elszorítja a bokám, eldöntöttem, leveszem. Le kellett ülni, lehúzni a cipőt. Ekkor görcsölt be mindkét lábfejem.
Nyilvános vécének látszott, és az is volt
Idővel elmúlt, továbbmehettem. Negyven kilométerrel később, Bajára érve már az szerzett nagyon nagy örömet, hogy a gátról lenézve egy kucsmagomba formájú épületet láttam. Ajtaja nyitva, belül fény világított. Nyilvános vécének látszott, és az is volt. Senki sem őrizte, de ha fizetni kell, odaadom a telefontokban hozott tízezrest, akkor is, ha nem tudnak visszaadni belőle.
Bajára a köztes szintidő lejárta előtt néhány perccel sikerült beérni, visszafelé jövet, Keselyűsig már negyedórát nyertem. Zenét hallgattam, aztán abbahagytam, nehogy idő előtt lemerüljön a telefonom. Azon tűnődtem, mennyire önző dolog, hogy az én úri hobbim miatt a feleségem és egy barátunk is éjszakázik, sietnek egyik faluból vagy városból a másikba, hogy odaérjenek, mire én is odaérek, és a kezembe adják, amire szükségem van. A 80-as mezőny, amelyet este 11-kor indítottak Bajáról, lassan elment mellettem. Beszélgettem az ismerősökkel, bátorítottam egy tűzoltó srácot, aki 40 kilométer után fel akarta adni, mert úgy érezte, elfogyott belőle a szufla – és amikor nem háborgott a gyomrom, már élveztem.
Mit lehet élvezni a futáson százhúsz kilométer fölött? Azt, hogy egyébként milyen jól felkészültem, mert az erőnlétemmel semmi baj: százhúszas pulzussal futok, és óvatosan bírom emelni a tempót. Nem szeretnék bekerülni a tévébe, és Görögországba sem akarok menni, csak ezt az állapotot lenne jó fenntartani, amíg csak lehet: hogy nem vagyok százhúsz kilós, nem kell gyógyszert szedni magas vérnyomás ellen, mint tíz évvel ezelőtt, hogy negyvennyolc évesen sokkal jobb az erőnlétem, mint eddig bármikor, és minden sokkal könnyebben megy. Jó lenne, ha még futhatnék, mert ez optimizmusra tanított, önismeretre, és segített elviselni azt is, hogy huszonöt év után nem volt tovább helyem ott, ahol nagyon szerettem dolgozni.
A kurva életbe, gyönyörű a kilátás!
Szekszárd előtt utolért autóval Gulyás Lajos barátom. A sükösdi frissítőponton félretett nekem egy citromos sört, csak nem mertem meginni a gyomrom miatt. Ő hétvégenként túrázni szokott, árkon-bokron keresztül dombon át. Én alföldi vagyok. Úgy döntött, megy előttem az Árnyas-szurdokban. Ez a pálya vége és legnehezebb része: vízmosás, amelynek alját lebetonozták, halszálkaszerű rovátkák vannak rajta, hogy a gumi kapaszkodhasson, és vályúszerűen mélyül a közepe felé.
Ott érdemes menni, hogy a boka ne feszüljön se jobbra, se balra. Ha autó jön, fölkapaszkodni a szélére, megállni. Fölfelé itt csak lépkedni tudtam, de a lejtőn sem mertem futni, mert akkor minden izomszálat külön éreztem zsibogni a combomban, nem akartam pofára esni.
„Csak egyik lábat a másik elé, nem sietünk, van időd” – mondta Lajos. Amikor egy meredekebb helyen kiszaladt a számon, hogy a kurva életbe, megállt, körbemutatott: nézzem meg, milyen gyönyörű kilátás nyílik innen, nehogy már én ne tudjam értékelni. Ez itt egy fügefa, emez mandula! Szedett nekem szilvát, az legalább természetes hasmenést csinál, nem olyat, mint a magnézium.
Jött a mentőorvos, de a kávé elég volt
| ||
Megköszöntem, ittam rá vizet, hogy biztos legyen a hatás. Aztán Lajos elköszönt, lefelé menet elfogyott a vizem, és jött még egy tikkasztó félóra Szekszárd belvárosáig, ahol Nagy Sándor várt, algyői futótársam. Megkaptam a befutószalagomat, és beértem a Garay térre, ahol mintha mindenki engem tapsolt volna. Oldalt láttam Françoise-t és Angelt, ő Keselyűsnél csúszott ki a szintidőből, az apja, Gilles viszont jött mögöttem, és beért. Gulyás Andris, aki a versenyzőkkel együtt végig talpon volt, lecsippantotta a jeladómat, leültettek.
Kicsit rosszul lettem, jött egy mentőorvos, vérnyomást, pulzust mért, felajánlott mosolyogva egy infúziót, amit nem kértem. Kaptam kávét, amitől jobban lettem, mert nem szoktam kávét inni. Ketten támogattak el az autó anyósüléséig. A szállásunkon a feleségem fürdetett meg, mint egy gyereket. Azóta kipihentem magam, de a boldogság még tart.
(Címlapfotónkon a férfiaknál első helyen célba érkezett Csécsei Zoltán, ideje 13 óra 43 perc 45 másodperces pályacsúcs. Tíz éve még öt kilométer is feladta neki a leckét. Forrás: korinthosz.hu.)
