Sport

Váratlanul sikerült elcsalnom dr. I.-t focimeccsre. Fizettünk fejenként 500 forintot, ezért másfél óra alatt a következő élményekben volt részünk: egy testes roma szurkoló "buzicigány"-nak nevezett, egy fiatalabb antropológus viszont olyan zsidónak, akinek palesztin az anyja, végül egy lelkes angyalföldi drukker felénk lőtt pisztollyal. Én menekülés közben mondtam, hogy ennél többet sehol sem kapni ötszázért, dr. I.-nek azonban nem volt elég az izgalmakból, és mindenáron sügerezni akart.

Wesley Snipes nem jött el, otthon maradt még Jackie Chan és a csak agyi síkon verekedő, önmagát alkoholistának álcázó David Carradine, aki annak idején Bruce Leet túrta ki a Kung Fu-tévésorozat főszerepéből. Nem csoda, hisz Carter Wong, a Shaolin Chung Hop Kuen-irányzat alapítója, alanyi filmsztár, Bruce Lee barátja eljött. Carradine helyében magam is beteget jelentettem volna.

Lehet, hogy Ronaldo csak kispados lenne a Miskolczi József irányította Juhász Gyula Tanárképző Főiskola focicsapatában, de lehet, hogy még az sem. Ha ugyanis nem jelenne meg a pályán pontosan egy órával a meccs előtt, a Mágus szerelést sem osztana neki. Ha mégis kezdőember lenne a "megyekettes" focicsapatban, és mondjuk vágna négy-öt gólt, akkor is elképzelhető, hogy a következő mérkőzésen a tartalékok között sem kapna helyet. A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola matematika tanszékének oktatójával ezekről a mendemondákról beszélgettünk.

Nem sikeredett valami fényesre a kétszeres magyar bajnok, hatszoros kupagyőztes BC Marc-Körmend kosárlabdacsapatának legutóbbi bajnoki idénye. A mérleg: ötödik hely a bajnokságban, ezüstérem a Magyar Kupában, négy elhajtott idegenlégiós, kettő edzői lemondás, leköszönt elnök és elnökség, a hátrahagyott puttonyban pedig hatvanmillió forint adósság. És a mardosó kétely, hogy vajon huszonhárom év élvonalbeli szereplés után el tud-e indulni a bajnokságban a nyugati végek kultikus kisvárosi csapata.

Magnus Ver Magnusson, a király, az izlandi rém, aki az utóbbi időben az erősember-versenyeket uralta, visszavonult. Infarktust kapott, ami negyven alatt kissé túlhajtott életvitelre utal. Az erősember-műfaj maga az elrettentő példa valamennyi sportoló számára: ami itt folyik, az minden ízében ellenjavallt. Hatalmas, emberfeletti erőfeszítések különösebb bemelegítés nélkül, ízületgyilkos mutatványok életveszélyes sportszerekkel, söröshordókkal, kétmázsás kőgolyókkal. Esetleg egy kamionnal.

Hogy a vitorlázás az úri nép sportja, úgyszólván közhely. Mi is lehetne más - gondoltuk, magunkból kiindulva, és ilyeténképp -mint már annyi más esetben - természetesen tévesen, hisz a kép jóval árnyaltabb vagy árnyalhatóbb, mit ezúton meg is kísérelünk.

Az átlag (erdélyi) magyar ember többnyire bazi nagy necceket cipelve megy fel Bukarestbe, de csak akkor indul el otthonról, ha már nagyon muszáj. Az átlag (erdélyi) magyar inkább otthon ül, és anyázik nagyon, mert a kábelen jövő hat égi magyar mellett mégis a románegyre fanyalodik este kilenckor, bunaseara, mondja a szpíker, jön a meccsek meccse.

Nem emlékszem ennyire jól rendezett sport- vagy kultúreseményre, már az gyanús volt, hogy a sajtóakkreditációért nem kellett könyörögni, önéletrajzot beküldeni és a meccseket valami lehetetlenül távoli szektorban végigszorongani.

Leghagymázasabb kábulatunkban sem jutna eszünkbe a sportszakírók babérjaira törni: náluknál pontosabban senki nem tudhatja, hányadik perc hányadik másodpercében, hányadik méter hányadik centiméteréről történt a mi a csoda, miképpen és miért. Azért mégiscsak elindultunk a szlovén fővárosba, hátha nekünk is csurran-cseppen valami. A mérkőzés kronológiájáról tehát csak címszavakban szólunk most: lesz viszont bőven - csak itt, csak önöknek - tényfeltárás, vér-veríték-könny, lélekboncolás és hepiend. Gyengébb idegzetűek lapozzanak: mi is majdnem megbolondultunk.

Hogy egy impozáns méretű képzavarral örvendeztessük meg a botanika iránt érdeklődő olvasót: rezegtek a muskátlifejek, mint a nyárfalevél. De nem ám a lágy tavaszi szellet fújdogálta őket: ötezer néző hangorkánja várta a csapatokat a Bajnokok Ligája női kézilabdadöntő első összecsapásán, a dunaújvárosi Jégcsarnokban. A rendkívüli érdeklődés miatt már az elődöntőt is ide kellett áttelepíteni, s a hely százszázalékosan bevált. A Hypo-Niederösterreich szépen szabott zakóval, menedzsere, Herr Prokop maradandó lelki - és állítása szerint jelentős testi - sérülésekkel utazott haza, Labanciába. És kikapott vasárnap este a Krim-Eleeta Ljubljana gárdája is. Mégsem dőlt el semmi.

Az úgy van, hogy ül az ember három másikkal a lehetőleg négyzet alakú asztalnál, és szép csöndesen megbolondul. Nem jön a kő. Hiába az imák, az afrikai és távol-keleti varázsmondókák mormolgatása, a különlegesnél különlegesebb alakzatok megépítése kezdéskor, még egy nyavalyás virágkő sem segít. Ellenségeink szépen haladnak, nehogy megvezessen a pókerarc, jól tudjuk, megint nem mi mondjuk ki a partit befejező, orgazmusközeli állapotot hozó mágikus szót: mah-jong.

Hogy ki volt a történelemben az elsõ, aki azért ment fel egy magaslatra, hogy onnan a mélybe vesse magát, máig vita tárgya. Az biztos, hogy a reneszánsz idején egyesek már a sértetlen visszaérkezés gondolatával is eljátszadoztak. A siklóernyõzõ ember általában szeret élni, életörömét pedig többnyire úgy fejezi ki, hogy a levegõbe magával visz egy paplant is.

VARGYAS! LÓGNI FOGSZ! - emelik a harmincméteres transzparenst a fehérvári ultrák. Az Alba Volán Riceland csarnokában a közönség legalább fele ultra, a hangorkán alapján lehetne akár Motörhead-koncert is, de nem: a B közép egyik tartógerendáján átvetett kötélen felhúzzák a 2-es számú piros mezt viselõ bábut, Vargyas felirattal.

Az van, ugye, minden évben, hogy amikor Debrecenbe látogatunk, én már réges-régen itt vagyok. Az idén másodiknak egy nagyon részeg sporttárs érkezett meg hajnali fél hétkor: rögtön riasztottak a buliból hazatérõ arra lakó cimbik mint témafelelõst, úgyhogy ki is mentem nagyokat ásítva az eseményt szakmai alapon megtekinteni. Ott állt, kilökve az útra, ahol a 35-ös a városba befut, s egy hatalmas piros-fehér lepedõvel sikert jósolt délutánra félmeztelenül. Ma reggel már egész biztos arra gondol, bárcsak ott helyben ütötték volna el.