Ezt a kérdést akár 2002 õszén, Magyarországon is feltehették volna azok a - sokak által "radikálisnak", sõt "erõszakosnak" minõsített - civil jogvédõk, akik petíciójukkal és az összegyûjtött 50 ezer aláírással több tucat közjogi méltóságot jártak végig, követelve a családon belüli erõszakkal szembeni határozott állami fellépést. De történetesen nem mi tettük fel és nem tavalyelõtt, hanem egy szolid, középosztálybeli angol hölgy 127 esztendõvel ezelõtt, Feleségkínzás Angliában címû tanulmányának be-vezetõjében. Mi "családon belüli erõszakról" írtunk és beszéltünk, Frances Power Cobbe nyíltan és világosan "feleségkínzásról". Tény, hogy Magyarországon éppúgy, mint Angliában, gyerekek, nõk, idõsek és más kiszolgáltatott emberek egyaránt - bár valószínûleg korántsem egyforma számban - szenvednek hozzátartozóik által rájuk mért testi bántalmazástól, lelki terrortól vagy szexuális brutalitástól. Közös bennük, hogy szenvedésüket a hatóságok és szûkebb-tágabb környezetük másként kezeli, mint általában a bûncselekményeket. Különbözõ érvek és indokok felhasználásával megfosztják õket a nekik járó védelemtõl, s minimalizálják vagy tagadják bántalmazóik felelõsségét. A "családon belüli erõszak" e közös jellegzetességét felismerve s az állami beavatkozást minden sértetti csoportra nézve követelve mindazonáltal itt az ideje, hogy az Egyesült Királyság kormányához és a töb-bi uniós országhoz hasonlóan kimondjuk: a gyermekbántalmazás, az idõsbántalmazás és a házasságon vagy intim kapcsolaton belüli erõszak nem egységes okságú, nem azonos és nem összemosható jelenség. A gyermekbántalmazás bármilyen alapos kutatása, elemzése, a hatékony megelõzés és kezelés lehetõségeinek mégoly lelkiismeretes keresése sem pótolja annak vizsgálatát, hogy miért szenved el annyi nõ erõszakot a házasságában, illetve más partnerkapcsolatában, és hogyan reagáljon az állam a "feleségkínzásra". Frances Power Cobbe meggyõzõ és "életszerû" érvekkel igazolta, hogy a párkapcsolati erõszak igenis nemhez kötõdik, s ilyeténképpen a nõk elleni erõszak egyik megnyilvánulási formája. Az általa leírtakat ismerték el több mint száz évvel késõbb az irányadó nemzetközi egyezmények, ajánlások és az EU. Cobbe síkraszállt azért is (1878-ban!), hogy a jelenséget ne tekintsék többé "magánügynek", hanem az áldozatok védelmében kapjon szerepet az állam és a jog.
Nincs új a nap alatt?
A hazai civil kampány eredményeként megszületett országgyûlési határozat végrehajtása kapcsán a közbeszédben két markánsan elkülönülõ vélemény azonosítható. Az egyik alapvetõen a nõk elleni diszkrimináció és a genderspecifikus (nemhez kötõdõ) erõszak megnyilvánulási formájának tekinti a partnerbántalmazást, a másik váltig állítja, hogy a jelenségnek semmi köze a nemek közötti hatalmi viszonyhoz. Szem elõl tévesztve a tudományos etika alapkövetelményeit is, ez utóbbi iskola néhány elkötelezettje odáig megy el, hogy - nem törõdve holmi statisztikákkal - azt hirdeti: ugyanannyi nõ, mint férfi követ el erõszakot partnere ellen, sõt több nõ öli meg társát, mint fordítva. (Ezért tartottam szükségesnek, hogy megkíséreljek véget vetni a számháborúnak, s az Egységes rendõrségi és ügyészségi statisztika alapján összeállítottam a mellékelt számsort.)
A "radikális" (feminista) megközelítés kritikusai szerint egyszerûen arról van szó, hogy a családi konfliktusok sokfélék, rendezésük is sok(k)féle, legyen bár szó nõrõl vagy férfiról. A "radikálisnak" bélyegzettek szerint a feleségbántalmazás bûncselekmény, amellyel szemben az államnak a jog esz-közeivel is kötelessége fellépni, a másik tábor szerint a családon belüli erõszak kommunikációs, illetve konfliktuskezelési probléma, amellyel szemben elsõdlegesen a pszichológia eszközeit kell bevetni. A "radikálisok" szerint különbséget kell tenni a bûncselekmény elkövetõje és áldozata között, elõbbit felelõsségre kell vonni, utóbbit meg kell védeni. A "pszichológiaorientáltak" álláspontja, hogy a családon belüli erõszakért (házastársi vagy partnerbántalmazásért) az elkövetõ és az áldozat egyaránt felelõs, a baj a család mûködési zavaraiban, még inkább a nõk pro-vokatív, "lelki bántalmazó" magatartásában keresendõ. Cobbe nõvérünk - idézett írásában - már majd' másfél százada éleslátóan mutatott rá e megközelítés igazságtalanságára és tarthatatlanságára: "Amennyiben az asszony elköveti a hisztizés vagy a zsörtölõdés bûntettét, esetleg ápolatlan, netán lerészegedik (É), nem számíthat jóindulatra, és még az emberségesebbek is úgy beszélnek bûnérõl, mint ami, ha nem is igazolja, de magyarázza a meggyilkolását. (É) Az asszonyverésen kívül nincsenek olyan esetek, ahol megbocsátanák a férfiembernek, hogy saját kezébe veszi a jogalkalmazást. Elvként fogadjuk el, hogy a lincselésre senkinek nincs felhatalmazása egy civilizált országban, s a rendes állampolgárság elsõ számú leckéje, hogy senki nem lehet bíró, esküdt vagy ítélet-végrehajtó a saját ügyében. De amikor a feleség bûneirõl van szó, ezt az üdvös szabályt félretesszük, s az amúgy igazságos emberek élénken hivatkoznak a feleség ittasságára vagy csúnya beszédére mint enyhítõ körülményre, mintha az nemcsak a felháborodott dühöt tenné megbocsáthatóvá, hanem a közrend s vele együtt a nõ csontjának megtörését."
S hogy mire is célozhatott a szerzõ, azt hadd illusztráljam egy olyan magyar bírósági ítélettel, amelyen még alig száradt meg a tinta. A vádlott jogerõsen felfüggesztett börtönbüntetést kapott háromrendbeli súlyos testi sértésért és kiskorú háromrendbeli veszélyeztetéséért. A tényállást a bíróság a következõképpen állapította meg: "A vádlott 2000 nyarától az általa rendszeresen és nagymértékben fogyasztott szeszes ital hatására, valamint az élettársával való kapcsolatának megromlása miatt is egyre durvább, agresszívabb lett a családjával szemben. Élettársával való rendszeres vitáinak és tettlegességig fajuló veszekedéseinek a kiskorú gyermekek is tanúi voltak. Egy ilyen veszekedés alkalmával 2000. szeptember 23-án a vádlott ököllel többször megütötte élettársa arcát, majd két kezével megfogva a sértett fejét, belefejelt annak arcába, aminek következtében Dr. Kiss Katalin sértett orrcsontja eltörött. (É) 2002. január 12. napján (É) a vádlott ismét súlyosan bántalmazta Dr. Kiss Katalin sértettet. A vádlott ütései és rúgásai következtében a sértett orrcsontjának elmozdulása nélküli haránttörését, a homlok bõrbevérzését, mindkét oldali kézhát, valamint a bal oldali térdízület alatti bõrfelület bevérzését és a mellkas bal oldali lágy részeinek zúzódását szenvedte el. (É) Újabb bántalmazásra 2002. december 17-én közös otthonuk-ban, az éjszakai órákban került sor, amikor a vádlott ököllel orrba és szájon ütötte élettársát, aminek következtében Dr. Kiss Katalin sértett az orrcsont elmozdulás nélküli törését, az arc lágy részeinek zúzódását és a nyálkahártya bevérzését szenvedte el. A bántalmazásnak ezúttal tanúi voltak gyermekek is (2 éves, 8 éves, illetve 10 éves), akikkel együtt a sértett elmenekült otthonról, majd másnap eljárást kezdeményezett az élettársa ellen. Az igazságügyi orvos szakértõ véleménye szerint a három ízben elszenvedett orrcsonttörés együttesen sem okoz maradandó testi fogyatékosságot, súlyos egészségromlást, azok csupán a sértett orrának esztétikai megjelenésében okozhatnak változást. A vádlott több alkalommal erõszakos magatartást tanúsított a kiskorú gyermekekkel szemben, így elõfordult, hogy a kisfiút ok nélkül (sic!) nadrágszíjjal megverte. Egyik bántalmazása alkalmával ugyanez a gyermek édesanyja segítségére sietett, mire a vádlott nekilökte õt a szekrénynek."
A bíróság
az eset lényegének megítélését az igazságügyi pszichológus szakértõre bízta, aki a feleségbántalmazást a következõképpen "indokolta":
"Az apa és anya között zajló heves viselkedés szintû indulati robbanások a házastársi játszmájuk következtében maradt meg, illetve mûködik torz módon, amelyben mind az anya játszma értékû magatartása, mely az apai agressziót provokálja, másrészt az apa regresszív szinten szervezett, indulatilag nagyon rossz módon, primitív szinten kezelt agressziója is belejátszik. (É) A vádlott agresszív viselkedési robbanásaiban az anya szerepe megállapítható."
Nos, ez utóbbiban egészen biztos vagyok. (Az elsõ mondatból egy kukkot sem értek, valószínûleg a bíró sem.) Nincs olyan eset, hogy a nõ szerepe ne legyen megállapítható abban, hogy rendszeresen orrcsontját törik, szétverik az arcát, esetleg a gyerekét szíjjal elverik vagy a szekrényhez hajítják. Semmi kétség. Minden bizonnyal rosszkor szólalt meg, vagy nem szólalt meg, amikor a párja szerint kellett volna, esetleg "feleselt" vagy hisztizett. Sõt a konkrét ügyben még ennél is súlyosabb vétke volt: a három gyerek gondozása és nevelése mellett szakvizsgát tett, színvonalas és jól fizetõ jogászi állásban dolgozott, provokálva ezzel az életben kevésbé sikeres párját. Azaz összességében: nõ létére úgy viselkedett, mint egy valóságos ember. Érzései, gondolatai, tervei voltak, s persze minden bizonnyal hibái is, mint mindannyiunknak.
A családon belüli erõszak kutatásával eltöltött tíz évem tapasztalatai alapján még mindig aktuális a kiváló Frances Power Cobbe elemzésének másik fontos pontja is: "A nõk mint nem általános lebecsülése éppen elég súlyos, de a feleségek lebecsülése még közvetlenebbül felelõs azokért a szörnyû kínokért, amelyeket az asszonyok elszenvednek. Az az elképzelés, mely szerint a feleség a férj TULAJDONA, abban az értelemben, ahogy egy ló a tulajdona (É), a fõ gyökere a felfoghatatlan bûnnek és leírhatatlan szenvedésnek" - írja. "Nem csinálhatok a sajátommal azt, amit akarok?" - idézi az általa tanulmányozott rendõrségi aktákból a bántalmazók visszatérõ kérdését.
Valóban, a mai feleségbántalmazási ügyek lényege sem más, mint hogy a nõ egy tárgy a bántalmazó számára, akit ha úgy tartja kedve, simogathat, ha megunja vagy útjában van, akkor pedig földhöz csaphatja, megtaposhatja. (Az igazsághoz azonban hozzátartozik az a tapasztalatom és meggyõzõdésem, hogy az élettársi kapcsolatokban a nõk még kiszolgáltatottabbak, mint a házasságban - ám ez egy másik dolgozat témája.)
De ha mindez nem "játszma", hanem súlyos bûn, ha nem helyes csupán családterápiás megoldást keresni, akkor mit lehet tenni?
Erre ad választ Magyarországon a már említett 45/2003. számú országgyûlési határozat a családon belüli erõszak visszaszorításáról, Angliában pedig az a tengernyi dokumentum, amely megtalálható a kormány internetes oldalán.2
Immár az Európai Unió tagjaként itt az ideje, hogy felszámoljuk a ma még igen elterjedt provincialista szemléletet, mely szerint nekünk kell "a semmibõl" kitalálnunk olyan dolgokat, amelyekre nézve más tagországokban már bõséges tapasztalat és ismeretanyag áll rendelkezésre.
Az angol tapasztalatok megismerésének egyik legfontosabb tanulsága, hogy - mint minden állami feladatnál - e jelenséggel szembeni fellépés esetén is tudni kell, hogy személy szerint ki tartozik szakmai és politikai felelõsséggel a szerteágazó feladatok koordinálásáért, a teljesítés folyamatos ellenõrzéséért. S fontos, hogy ha számos állami szervnek van feladata a családon belüli erõszak visszaszorítása terén, akkor ennek a számos állami szervnek folyamatosan és szervezett formában együtt kell mûködnie (multi-agency szemlélet).
Az angol rendszerben a belügyminiszter tartozik szakmai és politikai felelõsséggel a családon belüli erõszak visszaszorítása érdekében elõírt állami tevékenységek összehangolásáért, s õ vezeti az érintett miniszterekbõl álló munkacsoportot. Hogy Magyarországon ki látja el ezt a koordináló feladatot, arról sajnos eddig nem született döntés. Enélkül pedig nem lett volna szabad egy évvel ezelõtt megkezdeni a határozat végrehajtását. Angliában az úgynevezett intézményközi együttmûködés központi és helyi szinten is elõírás, itt is ki kell jelölni azonban a lead agencyt, azt az állami vagy önkormányzati szervet, amely elsõdleges felelõse az összehangolt munka sikerének. Magyarországon ez azt jelentené, hogy az igazságügyi miniszter, az egészségügyi, szociális és családügyi miniszter, az esélyegyenlõségi miniszter, a belügyminiszter, a gyermek-, ifjúsági és sportminiszter, valamint az oktatási miniszter, illetve az országos rendõrfõkapitány, a legfõbb ügyész, az OIT (Országos Igazságszolgáltatási Tanács) elnökének megbízottai a közülük kijelölt fõfelelõs vezetésével és irányításával rendszeresen találkoznának, egyeztetnék feladataikat és lépéseiket, ellenõriznék azok végrejhajtását. Tevékenységükért természetesen felelõsek lennének, azt a civil társadalom és a nyilvánosság folyamatosan ellenõrizné. A településeken a rendõrség, az ügyészség, az egészségügyi és oktatási intézmények, a gyerekjóléti szolgálatok, gyámhatóságok és a további érintett szervek képviselõi alkotnának világos felelõsséggel felruházott munkacsoportokat a családon belüli erõszak megelõzésére és kezelésére.
Az angol szemlélet és gyakorlat
egyik legfontosabb tanulsága: világos és átlátható felelõsségi viszonyok nélkül semmilyen állami tevékenység nem létezhet, így a családon belüli erõszakkal szembeni fellépés sem. Beszélgetni, tervezgetni, jó és kevésbé jó gondolatokat a levegõbe röpíteni lehet ötórai teán és lehet minisztériumi tárgyalóban, állami feladatként. A kettõt elsõdlegesen az különbözteti meg egymástól, hogy az állami feladatként beszélõnek szakmai és politikai felelõssége van az elhangzot-takért. Személyes tapasztalataim szerint a különbségtétel ma Magyarországon még nem minden állami döntés-elõkészítõnek, döntéshozónak zsigeri sajátja.
Angliában a családon belüli erõszakkal kapcsolatos állami beavatkozás három területre összpontosul: az elsõ a megelõzés, a prevenció, amelynek célja, hogy ne kerüljön sor családon belüli erõszakra, illetve az ilyen cselekmény ne ismétlõdhessen meg. A második a jogi védelem, amely nem vagylagos, és nem is áll hierarchikus viszonyban az elsõvel. Azokat az áldozatokat, akik "itt és most" élnek halálfélelemben, nem vigasztalja a legprofibb megelõzési kampányfilmsorozat sem, hiszen nekik azonnali és hatékony beavatkozásra van szükségük. Amikor az állami beavatkozás, azaz a jogszabályok rendõri, ügyészi, bírói vagy más hatósági alkalmazása segítségével biztonságba kerültek, s jogaik garantáltak, akkor kap szerepet a harmadik terület: a bántalmazottak életének újjáépítése, amely éppúgy nem kizárólagosan magánügy, mint az elsõ kettõ.
Az Egyesült Királyságban közel tíz éve természetes - éppúgy, mint az unió többi "régi" tagállamában -, hogy családon belüli erõszak esetén nem a bántalmazott családtagoknak kell
földönfutóvá válva menekülniük,
hanem a bántalmazót kötelezik a családi otthon elhagyására s az áldozatai zaklatásától való tartóz-kodásra. A másik megoldás a biz-tonság megteremtésére a brutális partner õrizetbe vétele. Ezt is rutinszerûen alkalmazzák. A "távol tartó rendelkezésrõl" szóló törvénytervezet országgyûlési vitája Magyarországon most van folyamatban. Döbbenetes, hogy az eddigi felszólalások szinte kizárólag a családi otthontól távol tartandó bántalmazó emberi jogainak szempontjából vizsgálták - mélységes aggodalommal - a javaslatot, default állapotnak és nem pedig emberi jogi kérdésnek tekintve a "feleségkínzást", az áldozatok szenvedését. "No, de hol helyezik majd el az otthonából rendõrileg kitiltott férjet, családapát?" - kérdezik újból és újból. Ugyanõk. Akik nem kérdezték és nem kérdezik, mi történik azokkal, akik az életükért rohannak a semmibe, egy szál hálóingben, két-három gyerekkel. Mindazonáltal bíznunk kell abban, hogy a "távol tartó rendelkezésrõl" szóló törvényjavaslat végszavazásakor is ugyanúgy a józan ész és a lelkiismeret gyõzedelmeskedik, mint az országgyûlési határozat sokszor viharos vitája után. A bizakodásra alapot ad, hogy kivételesen olyan témáról van szó, amit senki sem kezel pártpolitikai ügyként.
Ha az unió tagjaként, európai módon akarunk véget vetni a feleségkínzásnak, akkor - egyebek mellett az angol tapasztalatokat is tanulmányozva és felhasználva - legalább három dolgot kell tennünk. Mindenekelõtt be kell látni, hogy a partnerkapcsolati erõszak elsõdlegesen a nõkkel szembeni diszkrimináció terméke, s az elõbbi legjobb gyógymódja az utóbbival szembeni tudatos és elkötelezett fellépés, rövid távon pedig az áldozatok biztonságának azonnali védelme és az elkövetõk felelõsségre vonása. Másodsorban világos és átlátható felelõsségi viszonyokat kell teremteni az államgépezeten belül, ki kell jelölni a feladat "gazdáját", s minden érintett állami szervet kötelezni kell a vele és egymással történõ hatékony együttmûködésre. És végül: a megelõzés, a jogi védelem, a jogérvényesítés és a szélesebb értelemben vett áldozatvédelem szempontjait nem egymás rovására, hanem együttesen kell szem elõtt tartani.
S a mércét tegyük magasra: érjük el, hogy Frances Power Cobbe majd` 130 évvel ezelõtti gondolatai a feleségkínzásról aktualitásukat veszítve kizárólag a (jog)történészek számára legyenek becses gyöngyszemek.
Morvai Krisztina
1 Frances Power Cobbe: Wife-Torture in England, The Contemporary Review, April 1878, in Kolmar-Bartowski: Feminist Theory: A reader. McGraw-Hill, 1999.
2 Pl. Domestic Violence: Break the Chain Multi-Agency Guidance for Addressing Domestic Violence, www.homeoffice.gov.uk vagy Safety and Justice: The Government's Proposals on Domestic Violence, ugyanott
A Magyar Narancs és a British Council közös mellékletét szerkesztette: Szilágyi Szilvia és Simon Andrea
Közremûködött: Bonecz Ervin n Borítógrafika: Mészáros Péter n Layout: Oláh Ildikó
Fotók: Göbölyös Luca, John Cole
I. Emberölés és halált okozó testi sértés következtében meghalt összesen: 2500 személy.
Ebbõl az elkövetõ és a sértett hozzátartozók 1201 ügyben.
Következtetések:
1. A halállal végzõdõ erõszakos bûncselekmények közel felét (48 százalék) hozzátartozó sérelmére követik el.
2. A halálos végû, családon belüli erõszakos cselekmények száma évente átlagosan 133.
3. Ebbõl következõen (átlagosan) legalább minden harmadik napon meghal valaki hozzátartozója erõszakos magatartása következtében. (Az év napjainak számát osztottam el az egy évben átlagosan elkövetett halálos végû cselekmények számával.)
II. Házastársak, élettársak sérelmére elkövetett, halállal végzõdõ erõszakos bûncselekmények.
A vizsgált idõszakban elkövetett összes halálos végû erõszakos bûncselekménybõl a sértett az elkövetõ 634 ügyben házastársa vagy élettársa (volt házastársa, élettársa).
Az utóbbiból nõi sértett: 465.
A házastársuk vagy élettársuk által megölt/agyonvert nõk száma évente átlagosan: 51,7.
A házastársuk vagy élettársuk által megölt férfiak száma évente átlagosan: 20.
Következtetések:
1. Minden negyedik, halállal végzõdõ erõszakos bûncselekmény házastársak, illetve élettársak között történik.
2. A házastársak, illetve élettársak egymás sérelmére elkövetett, halállal végzõdõ erõszakos bûncselekményeinek közel háromnegyedében (több mint 73 százalék) férfi az elkövetõ és nõ a sértett.
3. Minden héten meghal egy nõ házastársa vagy élettársa erõszakos magatartása következtében.
Hozzátartozók közötti testi sértések, illetve emberölési kísérletek 1887 ügy - tehát 2003-ban minden ötödik órában történt olyan, családon belüli erõszakos bûncselekmény, amely miatt büntetõeljárás is indult.
Ebbõl házastársak, élettársak, volt házastársak/élettársak közötti testi sértés, illetve emberölési kísérlet 1050 ügy.
Ebbõl a sértett nõ: 876 ügy - tehát 2003-ban átlagosan minden tizedik órában került sor olyan "asszonybántalmazásra", amiért büntetõeljárás is indult.
Sértett férfi: 164 ügy.
Azaz: a házastársak, illetve élettársak közötti bántalmazási cselekmények több mint 83 százalékában férfi az elkövetõ és nõ a sértett.
(Forrás: Morvai Krisztina: Számháború? - A családon belüli erõszak Magyarországon a statisztika tükrében címû kutatása ("A Legfõbb Ügyészség Számítástechnika-alkalmazási és Információs Fõosztályának összeállítása az Egységes Rendõrségi és Ügyészségi Bûnügyi Statisztika alapján")
