Anyaág

szerző
Lovagh Renée
publikálva
2003/6. (02. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ki az anya? (Jelenkor, 1997) című könyvében Derrida arról elmélkedik, hogy a béranyaság megjelenésével az eddig egyetlen biztos dolog, ami az ember származásában kimondható volt, a szentséges anyaság, az anyai származás biztonsága is kérdésessé vált. Az anyajogú társadalom a pluralitás felé halad.

Ki az anya? (Jelenkor, 1997) című könyvében Derrida arról elmélkedik, hogy a béranyaság megjelenésével az eddig egyetlen biztos dolog, ami az ember származásában kimondható volt, a szentséges anyaság, az anyai származás biztonsága is kérdésessé vált. Az anyajogú társadalom a pluralitás felé halad.

Kétségtelen, hogy a dolog a psziché kisebb-nagyobb fokú megterhelésével járhat, de ezt még senki nem vizsgálta a jelenség elszigeteltsége miatt. Legyünk akár freudisták, rögtön a személyes tudattalanok generációkon átívelő megbolydulásáról értekezhetünk, mert vagy egy titok adta zavarral, vagy egy azonosulási problémával kell megküzdeni minden szereplőnek. Vagy mindkettővel. Jungiánusként sem járunk jobban, hiszen ki tudja felmérni, hogy mi történik ilyenkor a kollektív tudattalanban, ahol az évmilliók óta bevett archetípus lehet az anya-gyerek biztos relációja. Ha ehhez még hozzávesszük az idei karácsony hírajándékát, vagyis az első klónozott kislány megszületését, aki a saját anyukája képmása, vagyis az anya saját magát teremtette újra, és önmagát neveli fel, hát lélek legyen a talpán, aki kiismeri magát ebben a kavalkádban.

Ne szoruljunk azonban bele a morális pánik hangulatába, láttunk már olyan anyákat, akik a béranyaságot emberségesen oldották meg, hiszen mindenféle elmélet elsősorban papíron létezik, a valóságban azonban ott vagyunk mi is. Mégis,

van-e anyai ösztön?

A béranya vajon társadalmi beidegződéseknek engedve ragaszkodik a szíve alatt kihordott gyermekhez, vagy valóban eltéphetetlen kötelékek fűzik hozzá? Vagy olyan biztos, hogy az az értelmezési keret, amelyben ma gondolkodunk és érzünk, a valóságos viszonyokat tükrözi? Amennyiben az anyai ösztön velünk született, erős és megingathatatlan, ahogyan ezt mai hagyományainkból megtanultuk, hogyan magyarázzuk meg a különböző anomáliákat az érdektelenségtől a gyerek elveszejtéséig? Persze a pszichoanalitikusok és egyéb elméletalkotók elgondolkodtak már ezeken, és különböző segédelméletek beillesztésével erősítették meg várukat, elvégre a társadalmi nyomás a viselkedés szintjén sokféle változást eredményezhet, amitől az ösztön még ösztön marad, ha bújtatott formában is. Kultúrantropológusok és etológusok hada hozza a párhuzamokat az anya-gyerek kapcsolat változataira.

Mások viszont úgy vélik, hogy anyai ösztön

nem létezik

Csupán egy konstrukció, mítosz, ha úgy tetszik. Az anyák gyermekeik iránti szeretete semmiben nem különbözik a többi szeretettől: feltételekhez kötött, és nagyon is törékeny. A társadalmi berendezkedés és a kulturális normák aktuális mellékterméke, amitől jobb, ha a női egyenjogúság jegyében mielőbb megszabadulunk. Átkos jelentkezését a felvilágosodásnak köszönhetjük, a nyomában érkező elvárásokkal, amire Freud és követői komolyan ráerősítettek az anya nélkülözhetetlen szerepének hangoztatásával. Emiatt a nő egy merő görcs, hiszen a külvilág rögtön megbélyegzi, ha nem az elvárt módon bánik gyermekével, ám természetes késztetései az önmegvalósításra és személyisége kiteljesítésére törekszenek. Először volt a felelősség, ami később bűntudattá dagadt. És ez valóban nem helyes.

Most nem mondjuk meg az igazságot, mert nem tudjuk, de kétségtelen, hogy az anyaság nem felhőtlen diadalmenet, sok benne a lemondás és az ambivalens érzés, amiről ma már legalább beszélni lehet.

Bárkinek legyen is igaza, reményt adhat a férfiak szerepének változása, az apák sincsenek ma könnyű helyzetben. Az autoriter férfi szerep sem divatos, a társadalom az apa jelenléte mellett ma megkívánja a nőiségbe hajló empátiát is, az apai érzés nem merülhet ki a korlátozásban. Egyszerre kell családfenntartó machóként és megértő, anyai apaként helytállniuk.

A kérdés pedig, hogy ki az anya, a sok gondolkodás és értelmezés szövedékében ily módon szinte

értelmetlenné válik,

nézőpontok harcává, ami már nem is érdekel minket, potenciális szülőket. Az, aki személyisége (tudattalanja, felettes énje, élet-, fajfenntartási, gondozási vagy anyai ösztönével akár), családja, munkája és aktuális társadalmi helyzete mellett úgy dönt, hogy gyereket akar, ha kell, akár más által kihordottat vagy a saját méhében neveltet, már tudja, hogy sehogy sem lesz könnyű, de mégis, mégis akarja. Közben megpróbál ebben a nagy összevisszaságban valami belső rendet teremteni. Ezzel persze nem az elméletek fontosságát kérdőjelezi meg, hiszen tisztában van a fenti vita létjogosultságával. Csak még nem döntött a sok választási lehetőség közül. Felrémlő tudatosságában az lehet vigasza csupán, hogy a tradicionálisan szörnyű, tudatlan passzivitással viselt terheken legalább elgondolkodhatunk ma már, és egyre többször megadatik nekünk a választás lehetősége.

Lovagh Renée

szerző
Lovagh Renée
publikálva
2003/6. (02. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...
https://ad.doubleclick.net/ddm/trackclk/N9356.3064282ADA-MANCS-ROS-DES/B20258930.204432256;dc_trk_aid=404585362;dc_trk_cid=92488506;dc_lat=;dc_rdid=;tag_for_child_directed_treatment=