Társfüggõség: Bent a bárány, bent a farkas

  • Tokai Márta
  • 2005. március 31.

Szex

"Kodependens vagyok, ha nem is tipikus - mondja Emese. - Nincs alkoholista férjem, és nem vernek kékre-zöldre minden héten. Amíg nem ismertem föl a problémámat, gyötrelem volt minden párkapcsolatom. Ha meg magamra maradtam, jött a depresszió vagy a menekülés a munkámba."

A harmincas évei elején járó tanárnõ nincs egyedül a bajával. A társfüggõség nagyon fiatal - közel két évtizedes - fogalom a pszichológusok szótárában, ezért talán érthetõ, de ettõl nem kevésbé szomorú tény, hogy a köztudat, sõt olykor még a szakma számára is alig ismert.

Örökség

Emese sérült családban nõtt fel: alkoholista anya és a testi fenyítéstõl sem visszariadó apa mellett. Az olyan otthonokban, ahol jelen van a szenvedélybetegség, szinte biztosan találunk társfüggõ szülõt, késõbb azzá váló gyereket. Emese korábbi pár-kapcsolataiban következetesen választott szerproblémával vagy más személyiségzavarral küszködõket, akiket aztán módszeresen próbált kigyógyítani, megmenteni. Egy ilyen ember oldalán kárpótolta a nehézségekért a tudat: szükség van rá, nélküle a másik elveszne. A társfüggõ számára nélkülözhetetlen ez az érzés, hiszen kényszeresen vállal felelõsséget akár az egész világért, annak egyetlen részét, önmagát leszámítva. Ezzel együtt jár az állandó kontrollra törekvés a környezete felett, hiszen ha a kodependens tudja - márpedig mindig úgy véli, hogy tudja -, mi a jó a másiknak, akkor az viselkedjen is ennek megfelelõen. Ez az alapállás kizárja a kapcsolatokból a bizalmat - de hogyan is lehetne megbízni egy szenvedély-betegben?

A társfüggõ élete maga a mindennapos pokol az addikcióban szenvedõ oldalán, a romboló kapcsolatból mégsem képes kilépni: ez az õ betegsége. Irracionális viselkedésére millió magyarázattal szolgál, és ezek mind-mind nagyon szépen csengenek, többnyire lefordíthatók valahogy így: "De hát mi lenne vele nélkülem?" Mint ahogyan Emese is, a jövõ társfüggõi is sérült családban nõnek fel: jellemzõen alkoholista vagy más addikcióban szenvedõ apa és a tõle szenvedõ, de õt el nem hagyó kodependens anya mellett. Az ilyen légkörben a gyerekek háttérbe szorulnak, a család minden energiáját felemészti a szenvedélybetegséggel való küzdelem. A szerepek felcserélõdnek, az anya válik családfõvé, az apaként, férjként rosszul funkcionáló szer- vagy viselkedésfüggõbõl lesz a gyerek, akirõl gondoskodni kell. Milyen szerep marad a valódi gyerek számára, ha az õ természetes státusát más bitorolja? A szülõé, ami nem éppen testhezálló feladat, de nincs elõle menekvés. Megfosztják a gyerekkor védettségétõl, a gondoskodástól, nem kap kellõ figyelmet, érzelmileg és akár fizikailag is elhanyagolják, nemritkán bántalmazzák, így késõbb, felnõve, nem tudja képviselni saját alap-vetõ érzelmi igényeit és érdekeit.

Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen légkörben felnõtt ember messzirõl elkerüli a szenvedélybetegséget, de szó sincs errõl: többnyire vagy maguk is szenvedélybetegek lesznek, vagy szenvedély-beteg társhoz kötik az életüket - társfüggõkké válnak.

Emese ez utóbbit "választotta", ami persze nem tudatos. A bevésõdött minta követése, melytõl csak úgy lehet szabadulni, ha valaki felismeri és szembenéz vele. Párkapcsolataiban elviselt min-den megaláztatást, amit - ahogy mondja - nem tett volna, ha képes szeretni önmagát. De a legroszszabb mégis a magány volt: hogy ezt elkerülje, mániákusan próbált társra lelni, ám ha ez sikerült, kezdõdött a rettegés; mikor hagyják el. A környezetének elvárása - mely szerint egy nõ csak akkor igazán nõ, ha van mellette valaki - tovább fokozta félelmét. Emese szerint a klasszikus nõi szerep egyenlõ a társfüggõséggel: egy nõ mindent viseljen el az urától.

Nõi vonal

A kodependencia jellemzõen nõi betegség, s ebben nagy része van annak a társadalmi elvárásnak, hogy az asszony minden körülmények között tartsa össze a családot. A kodependens többszörös szorításban vergõdik: szenved a partnerétõl, saját tehetet-lenségétõl. Mindezek után úgy tûnik, hogy az ilyen kapcsolatokban egyértelmûen a társfüggõ az áldozat. Ezt az érintett valóban így éli meg, de a helyzet ennél bonyolultabb.

Emese azt mondja, ha nem is tudatosan, de mindig olyan embert választott, akinél "okosabb" lehetett, akit irányíthatott, így ezek a romboló kapcsolatok megajándékozták a felsõbbrendûség érzésével. A kodependens szá-mára elõnyt jelent, hogy a másikat okolhatja saját sikertelensé-géért, felmentheti magát, ezáltal elfogadható önértékeléshez jut. A szenvedélybeteg nélkül szem-be kellene néznie saját problémáival, így azonban megõrizheti az illúziót, hogy minden bajnak a másik az oka, és amikor azzal jön, hogy "minden rendben lenne, ha te nem innál/drogoznál/játszanál", el is hiszi, hogy csupán errõl van szó.

Így aztán a szenvedélybeteg és a társfüggõ kapcsolatából mindkét fél hasznot húz, csak éppen az egészséges személyiségfejlõdésrõl, a bizalmon, szereteten alapuló közösségrõl kénytelenek cserébe lemondani. De ezt nem is bánják, sõt, mivel mindketten rettegnek a közelségtõl, az intimitástól, a számukra fenyegetõ õszinteséget kikerülhetik az örökös játszmázással. A függõ számára addikciója kibúvót jelent mindennemû felelõsség alól, ráadásul még azt is eléri, hogy a világ állandóan körülötte forogjon - még ha ez veszekedést, szenvedést jelent is, a mellette élõk csak és kizárólag az õ problémájával foglalkoznak. A társfüggõ egyrészt az áldozat szerepében tetszeleghet, míg a beszámíthatatlan partner oldalán átveheti az irányítást, így kielégítve saját kóros kontrolligényét és élvezve a tudatot, hogy nélküle az egész rendszer összedõlne. A látszólagos nyereségek mellett az ilyen kapcsolatoknak csak vesztesei lehetnek, de közülük csak egy fél ártatlan: a gyerek, aki majd felnõve játszhatja a számára több "haszonnal" járó szerepet. Más választása úgy sincsen, kivéve, ha felismeri káros mintáit, s a viselkedését megpróbálja új mederbe terelni.

Félrekezelések

Emese megpróbálta: egy önsegítõ csoporthoz csatlakozott, de nem ez a jellemzõ. Komáromi Éva, a Kék Pont Drogkonzultációs Központ pszichológusa szerint a legritkább esetben kopogtatnak be hozzájuk azzal, hogy "társfüggõ vagyok, segítsenek". Sokkal gya-koribb, hogy a kodependens az addikcióban szenvedõ partnere megmentéséhez kér segítséget, vagy a saját betegsége következményei miatt fordul szakemberhez. A romboló kapcsolatban élõk szoronganak, alvászavarral, szexuális problémákkal küszködnek, depressziósak lehetnek, sõt maguk is valamilyen szer rabjaivá válhatnak. Ezeknek a tüneteknek a hátterében a tapasztalt szakember felismerheti a társfüggõséget. De gyakran elõfordul, hogy félrediagnosztizálják a betegséget, és azt tanácsolják a segítséget kérõnek, jöjjön vissza a partnerével, holott a társfüggõség önmagában is kezelhetõ. A másik veszélyes szakmai mellényúlás, amikor gyógyszeres terápiába kezdenek a kodependenssel, aki így könnyen függõvé válhat.

"A megfelelõ pszichoterápia, konzultáció hatására - mondja a pszichológus - a társfüggõ felismerheti saját kóros szerepét, és elindulhat az igazi személyiségfejlõdés útján. Ez a változás természetesen kihat a kapcsolatára is, s megrendíti az addigi álegyensúlyt. A krízis felboríthatja a rendszert, a gyógyulás a kötelék elszakításá-hoz vezethet. Ilyenkor még mindig fennáll a veszély, hogy a következõ alkalommal szintén társfüggõ kapcsolatba bonyolódik: csak éppen egy másik szenvedélybeteggel. Az is elõfordulhat, hogy a terápia nem hoz javulást, sõt a kodependens egyre betegebb lesz, és maga is kialakít egy addikciót, ami mellett az eredeti tünetek háttérbe szorulnak. Létezik a krízis megoldásának pozitív módja is: ilyenkor a kodependens fejlõdé-sének hatására a másik fél is ke-zelést kér, így együtt tudnak az újabb és újabb véráldozatokat követelõ játszmák helyett egészséges, õszinte kapcsolatot építeni."

Kilépni a társfüggõségbõl a személyiség egészét próbára tévõ feladat, de talán akkor a legnehezebb, amikor a szülõ él kodependens viszonyban szenvedélybeteg, felnõtt gyerekével. Komáromi Éva számos hasonló esettel találkozik praxisában: "Milyen szülõ az, aki egy ilyen gyereket magára hagy? - hangzik a kérdés, mely az egészségtelen, de mindkét fél által igényelt szimbiózisról árulkodik.

Az én kisfiam

A szülõ úgy érzi, szó szerint belehalna, ha elengedné már jócskán felcseperedett gyermekét. A félelem ráadásul valós; a súlyos függõség nem életbiztosítás. Így a kodependens szülõ számára szinte emberfeletti feladat elengedni szenvedélybeteg fiát, lányát. Nemcsak a rettegését kell legyõznie, hogy ha nem fogja tovább a kezét, gyereke meghalhat, de szembe kell néznie a veszteséggel is, ami a társfüggõség feladásából fakad. Csakúgy, mint a kodependens házastárs, a szülõk is elfeledkezhetnek a szenvedélybetegséggel való küzdelemben saját problémáikról."

Sokat veszít, aki felhagy a társfüggõségével, s ezt úgy kell megtennie, hogy nem tudhatja, cserébe mi vár rá. Életének fókuszát a másikról - partnerérõl, gyereké-rõl - önmagára kell irányítania, és meg kell tennie azt, amitõl mindaddig rettegett: be kell látnia tehetetlenségét, és hogy az egyetlen dolog a világon, amit sikerrel irányíthat, az nem mások, hanem a saját élete. Segítséget kérni nem a gyengeség, de az erõ jele. A társfüggõ számára ez az egyik legnehezebb feladat. Ha nem teszi meg, nem ismeri fel romboló mintáit, továbbörökíti õket: a kodependens szenvedélybeteg társat választ, akivel rosszul mûködõ családban sérült gyerekeket nevelnek, akik késõbb maguk is szenvedélybeteggé vagy társfüggõvé válnak.

Magyarországon, ahol becslések szerint közel egymillió alkoholista él, tizenötezer beteget kezelnek kábítószer miatt, a kóros játékszenvedélyesekrõl és egyéb függõkrõl nem is beszélve, vajon hány kodependens él anélkül, hogy betegségérõl és a gyógyulás lehetõségérõl tudomása volna?

Tokai Márta

Diagnosztika

A szakirodalom jó néhány definícióval szolgál. Az egyik szerint a társfüggõ olyan ember, aki engedékenyen tûri, hogy egy másik ember viselkedése befolyásolja, miközben elszánt erõfeszítéssel törekszik annak irányítására. Egy másik megfogalmazás szerint a kodependencia egy magatartászavarban szenvedõ ember problémás viselkedéséhez való reaktív alkalmazkodás, egyszersmind az aktív gondoskodás köntösében megjelenõ szabályozás és irányítás törekvése. Egy klinikus úgy látja, a beteg a gyermekkorra visszavezethetõ elutasítástól, elhagyástól, sérüléstõl, megszégyenüléstõl való félelmébõl adódóan egyfelõl képtelen megfelelõen képviselni a felnõttkori kapcsolataiban a saját érzelmi igényeit és érdekeit, másfelõl kényszeresen törekszik olyan dolgok, események és személyek kontrollálására, melyek nem kontrollálhatók számára.

Egy további megközelítés a kodependenciát a kevert személyiségzavarok kategóriájába sorolja, melynek elõfordulása a szenvedélybeteg családokban valószínû. A diagnózis kritériumai közé tartozik, hogy az egyén önértékelése mások és önmaga kontrollálásának függvénye, ami súlyos következményekkel jár. A beteg mások szükségleteinek kielégítéséért vállal felelõsséget, míg saját igényeit elhanyagolja. Szorong, pszichológiai határai torzulnak, problémája van az intimitással, a szeparációval. Szinte összeolvadó kapcsolatban él egy személyiségzavarban, narkomániában, kodependenciában és/vagy indulatszabályozási zavarban szenvedõ személlyel. Mindezeken felül depressziós, kényszeres tüneteket mutathat, szoronghat, maga is narkománná válhat, hajlamos lehet az érzelmek elfojtására, stresszel összefüggõ betegségektõl szenvedhet. A társfüggõ olykor a múltban lezajlott vagy jelenleg is ismétlõdõ szexuális abúzusok áldozata. Gyakori ismérve továbbá, hogy legalább két éve az elsõdleges kapcsolatot számára egy aktív szenvedélybeteg jelenti, anélkül, hogy emiatt külsõ segítségért folyamodna.

A pasikban alkoholista apámat látom

Mária, 53 éves: A házasságom húsz évébõl tíz a férjem alkoholizmusával való küzdelemmel telt. Eleinte meg voltam róla gyõzõdve, hogy tudok neki segíteni, késõbb meg azért maradtam mellette, mert úgy éreztem, egy beteg embert nem hagyhatok magára. Közben az én egészségemet is kikezdte a folyamatos küzdelem: szorongtam, nem tudtam aludni. Az életünk egyre elviselhetetlenebbé vált, elõfordult, hogy a gyerekeimmel szó szerint el kellett menekülnünk. A volt férjem vajszívû ember, aki azonban részegen agresszív szörnyeteggé változik. Végül a sokadik eredménytelen kórházi kezelés után beláttam, csak úgy segíthetek magunkon, ha elválunk. Az élet engem igazolt: a volt férjem azóta nem iszik, és nekem is megszûntek a szorongásaim.

Dóra, 31 éves: Sok idõbe telt, míg rájöttem, hogy a kapcsolataimban az otthonról hozott mintát követem. Mindig olyan barátaim voltak, akik rendesen ittak vagy éppen füveztek. Úgy éreztem, meg kell mentenem õket. Mindent elviseltem, miközben folyamatosan könyörögtem, hogy álljanak le. Ezzel persze nem mentem semmire, hiszen csak én éreztem problémának az ivást, szívást. Akkor kaptam észbe, amikor rájöttem, hogy a pasikban az alkoholista apámat látom, vele harcolok ugyanúgy, mint gyerekkoromban. Mikor ezt beláttam, képes voltam kilépni a megmentõ szerepébõl, de a mai napig rajtacsípem magam, ahogy hihetetlen erõszakossággal próbálom az irányítást a kezemben tartani. Szerencsére a mostani barátom nem hagyja magát, így lassan megtanulom, hogy a dolgok nem csak rajtam múlnak.

Andrea, 28 éves: Örülök, hogy nem vagyok túl válásokon, nem tettem tönkre gyerekek életét. Aki sérült családból jön, olyat is csinál. Valahol olvastam a társfüggõség megfogalmazásaként az "alkoholisták felnõtt gyerekei" kifejezést. Hát ez vagyok én. Apám nem látja be, hogy beteg, de legalább mostanában már nem verekszik. Régebben nagyon durva volt, elõfordult, hogy a szék lábát nyomta le anyám torkán. Borzasztóan szégyelltem magam, gyûlöltem apámat. A dühömbõl fejfájás lett, amit nem mulasztott el semmilyen gyógyszer. Mostanában már jobb, de nem tûnt el teljesen. Az egyetem számomra menekülés volt otthonról, de hiába van orvosi diplomám, gyerekekre vigyázok. Nem vagyok képes bízni magamban, félek az óriási felelõsségtõl. A családnál, ahol dolgozom, ugyanúgy én vagyok az "apa", mint otthon, gyerekkoromban. Évekig úgy éreztem, kõ van a szívem helyén - ma már képes vagyok kimutatni a szeretetemet, megölelni a gyerekeket.

Neked ajánljuk